Életének 67.évében elhunyt Barna György miskolci magángyűjtő, a néprajzos és kulturális örökség nagy támogatója. 2012-ben, a musicianswho.hu számára készült interjúnkkal szeretnék rá emlékezni.
„ A népviseleteknek nem volt Kodálya, Bartókja”- beszélgetés Barna György gyűjtővel, a miskolci Látványtár „Népviseleteink” gyűjteményének tulajdonosával
Vona Ildikó: Létezik egy fotó 1907-ből, amin Bartók Béla van népdalgyűjtés közben Nyitra megyében, körülötte népviseletes emberek. A Látványtárban rengeteg olyan ruházat megtekinthető, amit Bartók, Kodály még hús-vér személyeken láthatott.
Barna György: 340 népviseletet tartalmaz a kiállításunk, jelenleg ez Európa legnagyobb népviseleti gyűjteménye. 200 éves a legidősebb ruha, 50 a legfiatalabb, de jellemzően 100-150 évesek. Ezek mind eredeti darabok, vagyis valaki valamikor hordta, egyik sem reprodukció. Ami itt van viseletből, abból nincs több, ez az utolsó darab.
– Területileg hogyan tudnánk behatárolni a kiállított népviseleteket?
– Nagyon egyszerű területileg behatárolni: a Kárpát-medence és a csángók. Ausztria és Csorna környéke a nyugati vége, Felső-Magyarország és Dél-Szlovákia az északi része, a legtávolabbi pedig a csángók. Ahogy a Kárpát-medencébe bejövünk ott találhatók a székelyek, onnan visszafelé Kalotaszeg, délről a szerbek, bosnyákok. Talán a felsorolásból is látszik, hogy a magyar kultúrtörténet egy igen jelentős szelete látható itt kiállítva.
– Mikor kezdett el népviseleteket gyűjteni?
– Nálunk a családban nem volt divat a gyűjtés, én egy nagyon szegény miskolci családból származom. Anyukám rokonsága élt Bánhorvátiban, rajtuk keresztül ismerkedtem meg a falusi élettel, szokásokkal, mezőgazdasági munkákkal. Gyerekkoromban nyaranta két hónapot falun töltöttem, ami megváltoztatta az életem. Miskolc erőteljesen ipari város volt, és amikor elmentem falura, teljesen másféle világgal ismerkedtem meg. Csodálnivaló volt a szépsége, harmóniája, az évszázadokon át kialakult szokásrendszere. Egy városi gyerek számára tényleg csodákkal teli világ. A gyűjtés akkor kezdődött, amikor a nagymamámtól kaptam egy bibliát. Ez nyitotta meg előttem a kaput a múltbeli tárgyak felé. 1968-69-ben már önálló keresettel rendelkeztem és sokat vásároltam. Könyveket, térképeket, régi használati tárgyakat és később népviseleteket. 40 éven keresztül gyűjtögettem a különféle darabokat, és egy idő után már nem tudtam, hogy mim van. Így született meg tulajdonképpen ez a mostani kiállítás.
– Melyik volt az első ruha, lehet tudni?
– Az első népviselet matyó volt, az 1980-as évek elején. Utána aztán sokat vásároltam, mert beleszerettem ebbe a világba. Régen a népviselet töltötte be a személyi azonosító szerepét. Mindent lehetett általa tudni a személyről: életkorát, családi állapotát, hogy melyik faluból való, milyen alkalommal hordja; pünkösd, húsvét, esküvő, vagy csak sima vasárnap. A ruha személyi igazolvány volt, mindent „ráírtak” azzal, ahogyan hordták. Szigorú szabályok határozták meg: milyen ruhát, milyen anyagból, milyen társadalmi osztály, milyen birtokkal, mekkora gazdasággal bíró, milyen szőrméből, nemezből, milyen díszítéssel, csatokkal, gombokkal hordhatja az illető. Évszázadokon át működött ez a rendszer, és pontosan meg lehetett mondani a személyről a ruházata alapján, hogy kicsoda, honnan jött, milyen szerepet tölt be a társadalomban.
– Mennyire könnyen válnak meg az emberek ezektől a ruháktól?
– Nagyon nehezen. Akié a ruha, az nem adja. Én az ünneplő ruhákat gyűjtöttem, és az első örökös generációtól lehetett megvenni, ők már nem kötődtek hozzá annyira. A harmadik-negyedik generáció már jóval könnyebben adja. Népviseletet mindig a tulajdonosától kell venni, mert a gyűjtemény akkor ér valamit, ha megvan hozzá a garancia, hogy eredeti. Ha származását, viselési szokásait reprodukálni tudjuk, fel tudjuk jegyezni. Romániában Kolozsvár felé, a Király-hágónál található a Feketetó nevű hely, ahol évente kétszer van kirakodóvásár 3-4000 eladóval, ott még lehet találni eredeti darabokat.
– Az Internet világában könnyen megtalálja egymást vevő és eladó, de korábban hogyan zajlott maga a gyűjtés?
– Ismerősökön keresztül találtam meg az embereket. Fontos a személyes kapcsolat ahhoz, hogy az illető elárulja, mi van neki, és hajlandó legyen odaadni vagy eladni. A háború előtt a néprajzosok sokkal könnyebb helyzetben voltak gyűjtés szempontjából. Az 1950-es években megváltozott a kulturális környezet, a népi hagyományok leértékelődtek, az emberek is átalakultak. Általános bizalmatlanság lett a jellemző. Az első szálat volt nehéz megtalálni, mert mindenhol elutasítottak. Személyes garanciákra volt szükség. Amikor sikerült találni együttműködésre hajlandó helybélit, ő már beajánlott az ismerőseinél, rokonainál és el is intézte, hogy fogadjanak. Tulajdonképpen egyik ruha gazdája átadott a másik ruha gazdájának. Sok ilyen ismeretségből barátság is lett, mert minden egyes ruha gyűjtése együtt jár egy ember személyes megismerésével.
– Melyik a kedvence?
– A nyitrai hirdetőruha. Egyszerű fekete-fehér öltözet, amit akkor használtak, amikor a mennyasszonyságot kihirdették a templomban. Másik kedvencem a torockói menyasszonyi ruha. Régóta szerettem volna ilyet a gyűjteménybe, de nagyon nehezen sikerült hozzájutni. Egy évig tartott csak maga a rábeszélés, míg a tulajdonosa egyáltalán hajlandóságot mutatott az eladásra. Harmadik generációs a néni, de még így is rengeteget jelentett neki. Azt mondta, időre van szüksége, amíg gondolatban és lélekben elbúcsúzik a nagymamája menyasszonyi ruhájától. Van a matyók között is egy-egy olyan darab, ami közel áll a szívemhez, de természetesen mindet szeretem.
– Utaztatható ez a gyűjtemény?
– Nem. Sokan kérték volna időszakos kiállításra, a Néprajzi Múzeum is szerette volna bemutatni, de ha megmozdítanánk, sérülnének. Ezek a ruhák nem bírják a fényt. UV-szűrővel felszerelt lámpákkal vannak megvilágítva és az üvegszekrény is különleges. Tárolás szempontjából nehézséget jelent, hogy korábban használatban voltak ezek az öltözékek. Sokféle mikroorganizmus pusztítja az anyagot, ezért még mielőtt a vitrinbe kerültek, bonyolult vegyi eljárással kezeltük. Azóta 4-6 havonta a vitrineket feltöltjük speciális gázzal, amiben 72 órán keresztül állnak a ruhák. Két fertőtlenítő eljárás között pedig légmentesen lezárt kirakatban vannak. Így tudjuk megakadályozni a textilbetegségeket.
– Szándékában áll még venni valamit?
– Igen. Erről nem lehet leállni, ha valami megtetszik, azt most is megveszem. Ha nagyon különleges darabot találok, és még hiányzik a kollekcióból, megszerzem. Azt azért el kell mondanom, hogy a kiállított 340 viselet mellett, még raktáron van kb. 3000 darab, aminek jó része komplett ruha, másik része konkrét téma: pl. kékfestő anyagból készült ruhák, palóc szoknyák, kendők. Egy-egy tematikus kiállítást is lehetne belőlük csinálni, mert olyan rengeteg.
– Van valaki a családban, aki tovább viszi a gyűjtést? Gyerekek, unokák?
– Pillanatnyilag nincs. Amikor valaki ennyire belebolondul a gyűjtésbe, az minden szabadidejében úton van, ami aztán hátrányos a családra nézve és ellenérzést vált ki, nem beszélve arról, hogy a „lomokat” állandóan kerülgetni kell a lakásban. Az örökösök általában nem értékelik se a gyűjtőszenvedélyt, se a gyűjteményt. Az unokák szokták továbbvinni. Nekem három unokám van, az egyik közülük nagyon érdeklődő. Még csak tizenkét éves, és nem akarom erőltetni. Nálam is hobbinak indult a gyűjtés, aztán az idő múlásával lett belőle egy nagy szerelem.
– A „Népviseleteink” kiállítás csak egy a Lézerpont Látványtár kínálatából…
– A népviseletek szomszédságában találhatók a népi használatai eszközök, és készítettünk egy olyan kiállítást, ahol tizenegy magyar kismesterség műhelye látható berendezve. Van tárlatunk az 1945-68 közötti időszakból (ezek a Rákosi-korszak tárgyai), aztán még optikatörténeti kiállítással is rendelkezünk (mikroszkóp, távcső, filmvetítő és egyéb tárgyak). Erdélyben gyűjtöttem, amikor megismerkedtem ottani bányászokkal, így aztán innen származó ásványok is megtekinthetők. Ezek ciános bányákból származó üregi ásványok, úgynevezett bányavirágok, amik a meleg víz hatására, az üregek falára kicsapódó ásványokból keletkeztek. Az irodagép-történeti kiállításunk anyagát írógépek, pénztárgépek, távírók, számológép alkotják. Különleges élményt kínál a bronzba öntött, oroszországi óhitű ikonok tárlata, ami az egyetlen ilyen jellegű látványosság Magyarországon. Helytörténeti kiállításunk is van Miskolc városáról, és még egy kollekciót kell megemlíteni: Kalotaszegről kaptam 680 darab festett tyúktojást, amire egy idős néni népviseleteket pingált. Részletekben gazdag, dokumentumminőségű a festés, be lehet azonosítani a népviseleteket. Jelenleg 11 kiállítás látogatható az épületben, 800 négyzetméternyi területen.
– Gyűjtőként milyennek látja a népviseletek jövőjét?
– A népzenének és a népdalnak voltak mindenre elszánt kutatói, akik összegyűjtötték, rendszerbe foglalták, tanították, gondoskodtak róla. A népviseleteknek nem volt Kodálya, Bartókja. Az utolsó átfogó tanulmány ebben a témában a háború előtt jelent meg, akkori fényképezési technikákkal. Sajnos a népviselet kikerült az érdeklődés perifériájára, ami azért hatalmas baj, mert egy ország, nép kultúrtörténetének nagy darabja került ezzel veszélybe. Ma életvitelszerűen népviseletet már csak néhány helyen, és ott is az idősek hordanak. Amikor turistacsoportoknak felveszik a lakodalmas ruhát, az a turizmus része, nem a mindennapi életé. A népviseleti kultúra egy sajátos lesajnált állapotban van ma Magyarországon, míg ha elmegyünk ezer kilométert nyugatra, tapasztalhatjuk, hogy a németek, franciák, hollandok mennyire becsben tartják és ápolják a hagyományaikat. Ha egy bajor igazán fel akar öltözni, akkor felveszi a népcsoportjára jellemző viseletet. Ők büszkék a gyökereikre. Magyarországon a gyűjtés nincs szabályozva, így számos gyűjtemény megy tönkre a gyűjtő halála után. Sok magángyűjtő ki sem tudja állítani a tárgyait. Én szerencsés vagyok, mert a cégünknél tudtunk helyet felszabadítani kiállítás céljára. Most tárgyalok Miskolc vezetőségével arról, hogy biztosítsuk közösen ennek a kollekciónak a jövőjét. Sok évet, energiát, pénzt belefektettem ebbe a gyűjteménybe. Vajon megérte? Arra majd az idő fogja megadni a választ.
