Pickering ezredes (My Fair Lady), Von Trapp kapitány (A muzsika hangja), Simon Péter (Valahol Európában), Tót úr (Örkény István: Tóték), és még sorolhatnám a főszerepeit. A színművésszel az Egy csók és más semmi című operett bemutatója előtt beszélgettem.
Vona Ildikó: Több vidéki színházban is játszottál, de feltűnően hosszú a miskolci időszak. Hogyan kerültél ide?
Szatmári György: Én otthagytam a színház világát, és 2003 előtt szinkronszövegeket írtam, abból éltem. Szinkronfordításokat készítettem, de három év után már fárasztó napi 8-10 órát ülni a számítógép előtt, és egyre kevésbé voltak jó filmek. Egyszer borozgattunk a fiam keresztapjával, Megyeri Zolival, és mondtam neki, hogy már nagyon hiányzik a színpad. Ő szólt Halasi Imrének – aki akkor lett Miskolcon igazgató -, Halasi hívott engem ide, és azóta itt vagyok.
– Korábban volt kapcsolatod ezzel a színházzal?
– Színészként nem. 2003-ban az Isten pénze volt az első darab, amiben szerepeltem, előtte nem játszottam itt soha. Viszont az osztálytársaim igen: Igó Éva, Dóczy Peti; voltak páran, akik révén ismertem ezt a színházat.
– Térjünk vissza még picit a szinkronfordításhoz! Isaurát is neked köszönhetjük?
– Nem, az sokkal korábbi. Az én első munkám a Soñadoras – Szerelmes álmodozók című mexikói sorozat volt. Az egész úgy kezdődött, hogy egy pomázi haverom – aki szinkronstúdiót vezetett – felhívott és megkérdezte: csináltam-e már ilyet, mert ő kapott egy 174 részből álló telenovellát, amit le kéne fordítani. Elvállaltam, és az évek során annyira megszerettem, és ráéreztem az ízére, hogy sorozatfüggővé váltam. Ezeket én fordítottam angolról; előfordult, hogy spanyol nyelvű filmet kaptam, de akkor is volt hozzá angol füljegyzet. Nagyon-nagyon élveztem ezt a munkát, csak hiányzott a színpad.
– Láttam az életrajzodban, hogy játszottál a debreceni színháznál is…
– Debrecenben kezdtem. A főiskola befejezése után Vámos László igazgató hívott az Operettszínházba, én viszont hebehurgya fejjel azt gondoltam, hogy színész akarok lenni és elmegyek inkább valami prózai színházhoz. Sok helyről ajánlottak szerződést; végül Debrecent választottam, amit nem bántam meg: klassz volt az a két év. Utána jött a Radnóti Színpad, ott eltöltöttem négy vagy öt évadot, de akkor meg úszóedzőnek mentem el a BVSC-be.
– Te ilyen „életművész” vagy?
– Nem tudom, hogy az vagyok-e, de a Radnóti Színpados időszak után – amikor Keres Emil távozott a színháztól és jött Bálint Andris, akkor még egy évig ott voltam, aztán felmondtam és – elmentem úszóedzőnek a BVSC-be. Iskolába kellett volna megint járnom, elvégezni a segédedzőit, aztán a szakedzőit, ehhez nem sok kedvet éreztem. Szerencsére közben megkeresett az egri színház igazgatója, így leszerződtem Egerbe egy időre, aztán onnan elmentem az Egyesült Államokba. Kiköltöztem.
– Ott is éltél? És mit csináltál odakint?
– Semmit. Négy hónap után visszajöttem. Nem tudtam beilleszkedni, öreg voltam. 33 évesen már nem lehet beilleszkedni. Kimentem a gyerekkori cimborámhoz Kaliforniába, ahol minden nagyon tiszta, és szinte már kínosan rend van mindenfelé. A barátom családjától az első hónap végén elköltöztem, mert nem lehetett bekapcsolni a sütőt és húst sütni, mivel büdös lesz a lakás, dohányozni sem volt szabad odabent. Nem embernek való vidék, négy hónap után feladtam.
– Hollywoodban meg éppen nem kerestek színészt…
– Voltam Hollywoodban, jártam ott is. Erről hosszan mesélhetnék.
– Mesélj!
– Elmentem egy magánszínész iskolába, ahol a srác azért lehetett tanár, mert valami sorozatban játszott egy kis szerepet. Tudod, ő volt az az oktató, akihez beiratkoznak a tanítványok. Beültem egy próbára teljesen ártatlanul; nem is értettem, mi történik körülöttem, meg miket csinálnak, pedig akkor már jól beszéltem angolul.
– Ezekbe a kalandokba hogyan keveredtél bele?
– Az élet adta a lehetőséget. Egerben rendeztem egy darabot, az Imádok férjhez menni címűt, és megjelent a gyerekkori barátom Amerikából. A felesége feltette a kérdést: „Na, mikor jössz hozzánk?”, én meg rávágtam: „A jövő hónapban!” Persze utána kaptam a leveleket, hogy maradjak, mert nincs kint munka, de addigra már nekem megvolt az útiköltség. Először Angliába akartam menni, csak a bácsi – aki meghívott – infarktust kapott, és a felesége szólt, hogy ne menjek. Pedig ott dolgozhattam volna színházban, kifutófiú lehettem volna.
– Kifutófiú egy színházban? Viccelsz?
– Engem London nagyon vonzott. Amerika egyáltalán nem érdekelt, az csak egy kínálkozó lehetőség volt.
– Olyan típusú ember vagy, aki „otthagy csapot-papot”, ha lát valamiben lehetőséget?
– Igen, régen így volt. Amióta a gyerekek megvannak, már nem annyira jellemző. Most a fiam ilyen.
– Mekkorák a gyerekeid?
– A fiam 22 éves, a középső lányom 15 – most vették fel a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolába, színésznő akar lenni, ráadásul még tehetséges is-, a kicsi meg a legokosabb.
– A Valahol Európában című musicalben a színpadon is sok gyerek fogott körül. Hogyan emlékszel vissza rá?
– Nagyon jó kis előadásnak sikeredett. A szerepem, Simon Péter figurája szeretetre méltó, és hát a gyerekek! Mindet a sajátomnak éreztem, akivel a darabban játszottam, de ugyanez volt Von Trapp esetében is A muzsika hangjában: imádni valók voltak a gyerkőcök.
– Zenés vagy prózai darabban szeretsz jobban játszani?
– Szerintem ez egy színésznek teljesen mindegy. Tulajdonképpen a zene, illetve az éneklés csak a próza meghosszabbítása, semmi különbséget nem látok a kettő között.
– Amikor a Tótékban megkaptad Tót szerepét, hogyan fogtál hozzá? Görög Lacival beszélgettem nemrég a filmről. Latinovits eléggé „belőtte” az Őrnagy figuráját, neked meg ott van Sinkovits Imre…
– Fantasztikusan meg van írva ez a darab. Ha az ember a filmet nem látta, akkor is pontosan kap egy képet, hogy magából mit tud kicsiholni a szereppel kapcsolatban. Ahogy rátaláltunk a közös játék hangjára a próbák folyamán, onnantól kezdve már jó volt. Élvezzük a játékot, a történetet; meg is nyertünk vele Pesten egy fesztivált. Sőt, Örkény István özvegye eljött megnézni, és nagyon tetszett neki az előadás.
– Milyen darabokban láthat mostanában a közönség?
– A Tóték műsoron marad, új darabként most mutattuk be A nagy Romulust, és készülünk az „Egy csók és más semmi” premierjére, amiben két szerepet is játszom, Salat Lehellel váltva. Amikor én vagyok Sáfrány ügyvéd, akkor ő lesz a bíró, és fordítva. Tudod, ebben van az a dal, hogy: ”Amerikában jó dolog a rádió”…
(Nyitókép: Éder Vera fotója)
