A miskolci Zenepalotában adott szonáta koncertet a művész, akivel a fellépés előtt beszélgettem.
Vona Ildikó: Milyen emlékeid fűződnek Miskolchoz?
Szabadi Vilmos: A legfontosabb talán, hogy itt két nagyon komoly CD-t csináltunk. A Miskolci Szimfonikusokkal, Kovács Laciékkal vettünk fel négy Hubay és két Weiner hegedűversenyt, ami az adott pillanatban világpremiernek számított, és óriási siker lett mindegyik. Azt a rengeteg koncertet pedig, amit közösen játszottunk, felsorolni sem tudnám. Miskolc egy alapvető kulturális központ volt anno, és elnézve ezt a gyönyörűen felújított Zenepalotát, azt mondhatja az ember: lesz is.
– Sokat vagy külföldön, de mi a véleményed a hazai „terepről”?
– Magyarország egy olyan közeg, ami általános: vagyis ami siker Miskolcon, Debrecenben is az; ami kudarc Szolnokon, az bukik Székesfehérváron is. Ma este itt koncertezem, a jövő héten Egerbe utazom, utána a Dunántúlra. A Zeneakadémia mellett a vidék is nagyon fontos, hiszen Budapesten pici területre korlátozódik minden. Elengedetlen azonban, hogy bárhol is vagyunk, a közönség értse, amit hall. Ha nem érti, akkor az a mi hibánk. Tanítsunk, mutassuk meg! Hadd legyen, amit az ember a jövő héten Tokióban eljátszik, azt előtte valamelyik itthoni városban tegye meg. A zongorakísérőm, Gulyás Márta most jött Spanyolországból, aztán megy Olaszországba, de ettől függetlenül senki sem érzi magát világpolgárnak. Mi kizárólag magyarnak érezzük magunkat, és mint magyar művész utazunk a világban.
– Hogyan fogadnak magyarként?
– Olyan probléma nincs, hogy magyar valaki; persze azt megnézik: honnan jött, milyen sikerei, lemezei, díjai vannak, de a legfontosabb mérce, hogy milyen produkciót nyújt a színpadon. Mindenkinek meg kell küzdeni minden egyes koncertért.
– Az utánpótlást milyennek látod tanárként?
– Elég sanyarúnak, a rendszerváltoztatás környékén sikerült elindulni a lejtőn. Persze a miskolcihoz hasonló gyönyörű épület azért reményt ad.
– Ha találkozol egy tehetséges fiatallal, mit érzel?
– Elsősorban örömöt. Azt mindannyian tudjuk, mekkora erőfeszítés, hogy valaki ki merjen állni a színpadra. Jó dolog érezni, hogy: „Azt a mindenit, de tehetséges!”. Persze azt gondolom, senki nem tudja megúszni az oktatást. Mindenkinél eljön az idő, amikor azt mondja: nagyon gyorsan mennek az ujjai, de nem érti, amit játszik. Ekkor jön egy olyan tanár, aki ehhez a tehetséghez méltó. Két ember összefog, és születik belőle valami csodálatos dolog.
– Ma este szonátákat hallhat a miskolci közönség. A koncert szervezői kérték ezeket a műveket?
– Ez most az aktuális repertoár Budapest- Szeged- Szolnok, illetve Japán között. Tokióban lesz a mai program eljátszva, csak ott kiegészítjük egy Hindemith szonátával és Bartók I. Rapszódiájával. Az biztos, hogy sem a Ravel, sem a Strauss szonátát nem játszottuk még Miskolcon.
– Ez a mostani műsor elég átfogó része a zenetörténetnek…
– Bizony, 1791-től eljutunk az 1930-as évekig. Érdekes a koncert építkezése is: Beethoven és Strauss között ott van Ravel darabja, ami egy megnyugtató, feszültségoldó mű. Gulyás Márta fog zongorán kísérni, akivel 1982 óta dolgozom együtt.
– Van kedvenc korszakod, zeneszerződ?
– Mindig az adott zeneszerző a kedvencem. Az érték az egyetlen kritérium. Persze hadd legyek picit nacionalista: Bartók. Viszont akkor rögtön mellé kell tenni Dohnányit, és Mozartot is nagyon szeretem. Bartók, Dohnányi, Mozart a három ékkő, ami jobban ékeskedik a „koronában”. A mai koncertprogramban nincs Bartók, viszont van egy csodálatos Ravel, Beethoven, Strauss.
Mondanál valamit a hangszerről, amin játszol?
– Ez az államkincstárunk egyik darabja. Külön érdekessége, hogy az eleje, a hátlapja, az oldala és minden egyes „porcikája” attól a készítőtől származik, aki Cremonában született és 1778-ban gyártotta ezt a hegedűt.
– A nevét tudjuk?
– Igen, Storioni Laurentius. Ez egy Storioni hegedű, 30-40 ilyen létezik a világon. Ő volt Stradivari utolsó tanítványa, vele a Stradivari „dinasztia” is kihalt. Ezt a hangszert elég fiatalon készítette, ez még nem annyira szép kívülről, viszont csodálatos a hangja. Megvan a családfája, hogy kinek a tulajdonában volt, ki játszott rajta; minden követhető. 1985 januárjában kaptam meg, a Sibelius versenyt már ezen a hangszeren sikerült megnyerni.
– A spanyol uralkodó családnak van egy Stradivarija, amin megengedték, hogy játssz. Elmeséled a történetet?
– Madridban minden évben az uralkodó család előhozza ezeket a hangszereket, mert ők voltak egyedül, akik négy – egy kvartettre való – hangszert rendeltek Stradivaritól, aki egyéni kézjellel el is látta ezeket. Volt egy hangverseny a nemzeti koncerttermükben, aminek a programjába beépítették ezeket a hangszereket. Egy brácsás hiányzott csak azon az estén; Ivan Monighettivel, Dmitri Baskirovval álltunk össze hármasban, és úgy játszottunk. Nagy biztonsági intézkedéssekkel, testőrök hozták a hangszereket, délután 3-tól kaptuk kézhez és csak öt óra időtartamra. Érdekes, mert én nem hallottam közelről – fül mellől – annyira különlegesnek ezt a Stradivari hegedűt, de akik távolabbról hallgatták, mondták, hogy csodálatos a hangja.
– Egy turizmussal foglalkozó filmben láttam, hogy a keszthelyi kastélyban sétálgatsz és fotózol. Ez valami hobbi, a fényképezés?
– Nem. Nekem akkor már megvolt az a médiacégem, amit azért hívtunk életre, mert a televízió kiszállt a komolyzenéből. Néha van a Müpából közvetítés, és talán az Akadémiáról is lesz, de ez egyáltalán nem öleli át a magyar zenei életet. Nem beszélve arról, hogy az ember megszokott egy Hungarotonos hátteret, ahol elkészítettünk 41 CD-t. Voltak és folyamatosan adódnak a lehetőségek, így aztán van élettere ennek a cégnek. Egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy mobilis. Most éppen Szingapúrban veszünk fel egy filmet, előtte Ausztriában, Tokióban dolgoztunk.
– Ezek zenéhez kapcsolódó felvételek?
– Természetesen. Sok a dokumentumfilm, például a szingapúri mozi az egy évvel ezelőtti hegedűversenyt foglalja össze, de nagyon sok művésszel készítettünk már anyagot. A keszthelyi filmben ennek a cégnek a kamerája volt a kezemben. Mondható, hogy félig-meddig hobbi, de sokkal több ez annál, hiszen ez már egy vállalat.
– Merrefelé koncertezel mostanában?
– Tokióban tartok mesterkurzust, adok egy szólóestet, amit pár nappal később Szingapúrban is hallhat a közönség. Márciusban hazajövök, az Akadémián lesz egy trió est Mártával és Gustav Rivinius-szal, a német Csajkovszkij verseny győztesével. Áprilisban beülök a zsűribe Székesfehérváron, majd játszom egy Mozart Simfonia Concertantét, aztán jön a nyár és nyolc hét külföld: Finnország, Ausztria, megint Japán stb. Nem sorolom tovább, de bőven lesz mit csinálni.
Nyitókép: Szabadi Vilmos hegedűművész (Fotó: vszabadi.com)
