A művésszel a VII. Ózdi Jazzparádét megnyitó koncert előtt beszélgettünk az ÓMI Olvasóban, Ózdon.
Vona Ildikó: Milyen énekelni ebben a városban? Hogyan fogadja a közönség a zenét, főleg a jazzt?
Berki Tamás: Legutóbb tavaly, vagy tavalyelőtt voltunk itt, akkor nagyon sokan eljöttek, és hatalmas szeretettel fogadták az emberek a produkciót. Csupa jó emlékem van, és szívesen jövök ide. Varga Tibi, a fesztivál igazgatója először akkor keresett meg, amikor az idei program még szervezés alatt állt, majd Sándor halála után felhívott: Benkó-emlékkoncert lesz, és okoz-e nekem valamilyen problémát. Mondtam, hogy számomra megtiszteltetés ezen fellépni.
– Hosszú időn keresztül zenéltél Benkó Sándorral, de hogyan kezdődött az ismeretség?
– 1973-ban találkoztunk először. Volt egy Miklósi Péter nevű énekes, akit Kósa Zsuzsával együtt rendszeresen meghívtak szólista vendégnek, és Miklósi Péter pont akkor disszidált Németországba, amikor Sándor zsebében ott volt egy szovjet turné. Abban az időben még kevesen énekeltek jazzt, de Kósa Zsuzsa ismert engem és szólt, menjek le szerdán a Benkó Klubba. Ott eljátszottunk három számot, nagyon jól éreztük magunkat, és Sándor a kezembe nyomta a szerződést, hogy írjam alá az egyhónapos szovjet turnét. Ez történt 1973 végén és megmaradt köztünk a barátság. Fantasztikus helyekre jutottunk el együtt, sok emlék fűződik hozzá. Szeretett hívni a koncertjeire, mert jó „színnek” érzett engem a produkciójában, én pedig nagyon élveztem, hogy a tradicionális jazztől kezdve több stílusban részt vehettem, kipróbálhattam magam. Ez egy állandó és stabil alapot, gyökeret adott a hitelességhez. Mindig mondom a tanítványaimnak…
– Ezek szerint még csinálod a tanítást?
– Igen, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán. 25 éve tanítok a szervezett jazzoktatásban – az utóbbi 20 évben már a felsőfokában-, és mindig mondom a tanítványaimnak: nem szabad kihagyni lépcsőfokokat. Nem jó! Gyökértelenné, hiteltelenné válik a dolog, ha valaki hirtelen átvált a modern dzsesszre, és össze-vissza játszik mindenfélét, miközben nem tudja, hogy Armstrong miket játszott az 1920-as, 30-as években, a jazz hajnalán.
– Tanárként milyennek látod az utánpótlást? Vannak tehetséges énekesek?
– Vannak bizony! Hihetetlenül jók. Gájer Bálint is, aki ma este fellép szólistaként, nálam végzett. 2015-ben egyszerre kaptunk a MAHASZ-tól Fonogram-díjat: én az év lemezéért, ő pedig a modern könnyűzenei kategóriában. Amikor felment a színpadra átvenni, az első mondata volt, hogy: „Szeretném megköszönni Berki tanár úrnak ezt a sok segítséget”.
– Most Ózdon vagyunk, de mi először egy Benkó Dixieland Band koncerten találkoztunk Sajógalgócon…
– Gyönyörűséges település, annyi szép emlékem származik onnan. Nagyon megkedveltem az eltelt évek során, és tényleg megdobban a szívem, ha az ottani fellépésekre gondolok. Kellemes kis falu, egészen különleges hangulata van, semmihez sem hasonlítható. Sándor is nagyon szerette, oda mindig örömmel mentünk vissza.
– Maradjunk még picit a megyénél! Miskolchoz milyen emlékeid fűződnek?
– Elsősorban a diósgyőri fesztivál a várban, ami egy különleges és feledhetetlen emléket hagyott bennem. Imádott minket ott a közönség. Egyszer borzalmasan zuhogott az eső – szerepelni mikrofon mellett, ahol az elektromos áram és az esővíz találkozik, az közvetlen életveszély-, viszont Sándor azt mondta: ő annyira szereti ezt a közönséget, próbáljunk meg legalább 3 számot eljátszani, de vigyázzunk nagyon, hogy ne halljunk meg. Kiálltunk és lenyomtunk 3 dalt, utána rohantunk a buszokhoz, beültünk, és amikor elindultunk a szakadó esőben, több százan álltak mellettünk és kórusban kiabálták, hogy: „Árulók!”. Sokáig emlegettük még ezt a sztorit a zenekarral.
– Mit lehetett Sándortól tanulni a közös munka során?
– Számomra legfontosabb tőle: a dramaturgia. Ahogyan ő fel tudott építeni egy számot, egy egész műsort, egy éves programot. Mindig évekre előre tervezett és egy egész életre építkezett; mérnökként gondolkodott, nagyban nézte a dolgokat. Ez nekem kiváló iskola volt, ebből a szempontból, és persze ahogyan az anyagi ügyeket kezelte. Rendkívül ügyes pénzember volt, és zseniálisan menedzselte a zenekart.
– Ahová betette a lábát, mindenhol rajongtak érte. Munkatársnak milyen volt?
– Nagyon kedves ember, aki imádta a humort. Rengeteget nevettünk együtt. Mentek a vicces történetek a zenekaron belül, szeretett jókat nevetni. Egyfelől rendkívül fegyelmezett ember volt, másfelől meg egy laza művész. Szerencsés, amikor ezek a tulajdonságok valakinél szintézisben így találkoznak.
– Miközben készültem erre az interjúra, megtaláltam egy feltöltő portálon a Sámánének című lemezedet. Azóta gondolkodom rajta: a ’70-es évekből való ez az anyag, de hogyan engedték a „nagy” szocializmusban, hogy egy ilyen lemez megjelenjen?
– Először egy könyv jelent meg Sámándobok címmel, ami ennek előzménye volt. A lemeznek pedig az a története: 1972-ben befejeztem a Jazz Konzervatóriumot, és a tanszékvezetőm, Gonda János meghívott az éppen akkor alakuló zenekarába, ez lett a Gonda Sextett. Ő nagyon vonzódott a világ különböző stílusú kortárs zenéihez, és ezeket a benyomásait próbálta az alkotásaiban szintetizálni. Ez az igény bennem is megvolt, így találtunk egymásra. Pontosan erre a lemezre kérte, hogy adjak neki szövegeket, mert szeretné megzenésíteni. Gonda olyan színes világot tudott megjeleníteni, amiben dominált a dzsesszes felfogás, de megnyilvánult benne a komolyzenei gondolkodásmód, sőt az a vonzalma is, amit a népzene iránt érzett. A magyar folklór mellett ugyanúgy érdekelte az egzotikus, a balkáni, az afrikai, és lényegében ennek a kíváncsiságnak az eredményeként született meg a Sámánének.
– Előbb említetted, hogy 2015-ben Fonogram-díjat kapott az egyik albumod. Melyik?
– A Minden délibáb című. Nemrég adtam ki Sárik Péterrel ezt a duólemezt, ami 2015 legjobb felvétele lett. Megkapta a Fonogram-díjat, és ez nekem nagyon jó érzés. Ne beszéljünk mellé, hogy nem számít, mert számít! Fontosak ezek a visszajelzések. A Fonogram-díjra 150 tagú társadalmi zsűri juttat be ötöt mindenből, aztán ott van egy szakmai zsűri, aki dönt. Magamtól nem jelentkeztem volna rá, de tavaly Peti menedzsere előállt az ötlettel, hogy nevezzük be ezt a lemezt, és képzelheted mennyire örültem, amikor megtudtam, hogy nyert. Ugyanezt a boldogságot éreztem a Szabó Gábor-díj (ez a Magyar Jazz Szövetség szakmai elismerése), az Artisjus Díj, vagy a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének átvételekor is. Ezeket mind előadóművészi, pedagógiai munkásságom elismeréseként, valamint magyar nyelvű szövegeimmel írt és énekelt, saját kompozícióimért kaptam.
– Gratulálok a díjakhoz és további sok sikert kívánok!
Nyitókép: Berki Tamás és a Benkó Sándor-emlékkoncert zenekara, a VII. Ózdi Jazzparádén (Fotó: Vona Ildikó)
