Az 1980-as évek végén magyarországi kutatók figyeltek fel – a néprajzilag már korábban jól behatárolt – Hetés tájegységre, és annak népviseletében használt motívumokra, hímzésfajtákra. Bence Lajos lendvai író-újságírót kértem egy kis ismertetőre a reneszánszát élő hetési hímzésről.
– A tájegység egyik fővárosának, Göntérházának szülöttjeként – mondta Bence Lajos –, s amolyan kulturális mindenesként a falu valamennyi hagyományőrzéssel kapcsolatos akciójában részt vállaltam. Már 10 évesen az egyik legautentikusabb népzenei kincsnek, a Gergely-járásnak voltam egyik „továbbéltetője” színpadi szereplésemmel a Pákai Népművészeti Találkozón 1967-ben. Később a gépi cséplés hagyományának újraélesztésében vállaltam pártoló szerepet, majd népdalkörös korszakomban, a Muravidéki Nótázók egyik alapítójaként kerültem szorosabb kapcsolatba a népi hímzéssel.”
A most 30. évfordulóját ünneplő hímző és kézimunka szakkörök alapításánál a Muravidék Lendva környéki, hetési részén olyan mozgalom indult el – kezdetben hobby-szinten, unaloműző tevékenységként –, amely ma már egyesületi formában, közösség- és öntudatépítő elemként működik.
– A hetési újbóli meghonosítása nem volt akadálytalan – folytatta Bence Lajos –, mert a helyi szaktudás és az egykor gyakorlók kihalásával, csupán az örökösök birtokában akadt pár féltve őrzött példány, illetve néhány múzeumi darab állt rendelkezésünkre. Ez azonban elegendőnek tűnt, hogy dr. Kerecsényi Edit, nagykanizsai múzeumvezető és más zalai szakmabéli figyelmét felkeltse. Így csakhamar előkerült a hetési szőttes és mintagyűjtemény szakirodalmában található írott anyag, s a falvakban is elkezdődhetett a munka. Érdekességként említem meg: nem a hetési részen, hanem ott, ahol korábban a „hetési” jelzőt csúfolónak tartották. Csentében, Völgyifaluban, Peteházán és Pincén.”
Bazsika Magda, Horváth Margit és Török Eta fontos szerepet vállalt abban, hogy újra az érdeklődés középpontjába kerültek a varrás- és hímzésmódok, s a heti találkozások alkalmával elkészített példányokat kiállításokon mutatták meg az érdeklődőknek. A Zala Megyei Népművészeti Egyesület szakemberei által kiválasztott legjobb darabok országos zsűri elé kerültek, készítőik közül néhányan a Népművészet Mestere fokozattal is büszkélkedhetnek. Az ezredfordulón már szinte minden muravidéki faluban szerveződött kézimunka egyesület.
– A 17. században kialakult hetési szőttes piros és vörös. Később a piros és kék színnel is kombinált szőttesekből készült párnák, törülközők, terítők az ünnepnapok és a konyhák, illetve a hajlék díszéül szolgáltak. A vászonból varrt zsákokat, ponyvákat is díszzsinórral látták el, a mindennapok vászon, később klott-viseletén azonban jóval kevesebb dísz található. A művészeti igénnyel készített, hagyományos mintákat és technikákat őrző hímzések közül ma is a legelterjedtebb, legkedveltebb a bújtatásos és a keresztszemes hímzés, mely a kör vagy szögletes formájú lukakat is üresen hagyja. Ezek a „laposöltésös” és „huroköltésös” technikák késői utódjai, ahogy a likhímzéses is ezekből fejlődhetett ki. A hetési vállkendőn és a komplett viseleten már csillagos, karikás és rózsás motívumok is találhatók, ezeket egy-egy részlet kiemelésének céljából varrták rá. Ezen motívumok, illetve színek a hatvanas években fellendülő szövetkezeti kézművesipar által is támogatottan a csuhéból készült cekkereken, kosarakon, tányérokon, falvédőkön és lábtörlőkön, valamint egyéb dísz- vagy használati tárgyakon szintén visszaköszönnek” – sorolta a főbb ismertető jegyeket Bence Lajos.
A hetési szőttes motívumait és technikáját ma az iskolás korosztály számára indított hímző szakkörök és az egyesületek viszik tovább. Ismét hódítanak a hímes tojások. Húsvét tájékán a Dobronakon (Szlovénia – a szerk.) évente megrendezett nemzetközi kiállításon, szép számmal fogynak a karcolásos vagy viaszkos technikákkal kombinált tojáscsodák.
– A népviseletnek nem volt Bartókja és Kodálya, de ahogy a hetési példájából is kitűnik, az utolsó pillanatban mindig felbukkant egy mindenre figyelő, a 20. század közepén a néprajzi kutatások, gyűjtések fontosságát hangsúlyozó egyén, illetve csoport, akik sohasem adták fel a reményt, hogy a feledés, az enyészet és a modernizáció által kitakarított szobák, sifonérok alján maradt még valami. Ilyen volt a Kerecsényi Edit által felfedezett hetési fejdísz, az ún. pacsa. A hetési hímzés újabban butiktermékeken is megjelenik: farzsebeken, blúzokon csecsemőruhák díszeiként. A fiatalok szintén előszeretettel hordják a hímző asszonyok által a konfekciótermékekre varrt, hol fehér alapon, hol pedig fekete műbőr nadrágokon, kabátkákon díszelgő népi hímzést. A néptánccsoportok és népdalkörök által fellépési öltözékként használt ruhadarabok – ahogy a népköltészet és néptánc – hagyomány- és identitásőrző szerepet töltenek be a Muravidéken, amely e maréknyi magyarság számára a megmaradás esélyét jelenti”– zárta szavait Bence Lajos író-újságíró.
