Egy kedves arc, egy merengő szempár, egy jellegzetes frizura, az elmaradhatatlan mosoly és a „tiszta hang” amin nemzedékek nőttek fel. Halász Judit Kossuth és Jászai Mari díjas érdemesművész a Halhatatlanok Társulatának tagja énekel és játszik felnőtteknek, gyerekeknek. A művésznővel Vona Ildikó a pannonhirnok.hu újságírója beszélgetett a miskolci Művészetek Házában, a „Csiribiri” című duplakoncert közti szünetben.
Vona Ildikó, PannonHírnök: Mikor volt az első fellépésed Miskolcon?
Halász Judit: Pontos évszámot nem tudok mondani, de korán. Valamikor a hetvenes évek második felében, egy kicsike kis művelődési házban, ami talán ma már nem is létezik. Utána nagyon sokáig koncerteztem a Sportcsarnokban. Az nem nekem való hely; túl nagy, az akusztikája is rossz, és azok a gyerekek, akik hátra kerültek nem láttak semmit, hiszen azokban az időkben még nem használtak kivetítőt. Rengeteg emlékem van Miskolcról. Jártam a színházban is, mivel nekem van két operáról CD-m, A varázsfuvola és a Háry János (a Mesélő szerepében halljuk Halász Juditot – a szerk.), ezért az Operafesztiválon megkértek, hogy csináljak belőlük egy bemutatót a Kamaraszínházban. Akkor voltam ott kétszer.
– Ma két koncertet adsz, de az áprilisi naptárad is megtelt fellépéssel. Hogyan tartod magad kondiban?
– Holnap elmegyek öt napra síelni. Van egy kis szünetem a színházban, és kihasználom. Egyébként ott sportolok, ahol lehet. Rendszeresen sajnos nem.
– A lovaglás mikor maradt abba?
– Pont az ezredfordulón lettem beteg, akkor ültem utoljára lovon. Azóta nem. Fiatal koromban sportoló voltam, „A” kategóriás versenyző és ifjúsági válogatott. Európa-bajnokságon is jártam, ahol nagyon jól szerepeltem. Viszont, amikor a főiskolán (Színművészeti Főiskola – a szerk.) elkezdődött a tanítás, a szakmai órák délutánra estek, csak ebédszünetben tudtam kimenni edzésre, és akkor abba kellett hagyni, ugyanis nekem egy-egy edzés 4-5 órát vett általában igénybe.
– Mindig színésznő akartál lenni? Annyira értesz a gyerkőcökhöz, remek tanárnő lehettél volna…
– Nem tudtam. Csak akkor fedeztem fel magamban a gyerekekkel való kapcsolatteremtő képességem, amikor az első koncertjeimet adtam. Meg voltam ijedve a kicsiktől, mint közönségtől, mert soha nem játszottam előtte nekik színházban. Ismeretlen közeget jelentettek számomra, viszont egy idő után észrevettem, hogy jól szót értek velük. Ezen meglepődtem én is, de éreztem: a gyerekek szeretik az előadásaimat. Boldogok, ha odamegyek hozzájuk, ha énekelek és velük vagyok.
– Nagy felelősség eléjük kiállni?
– A felelősség lényege, hogy az ember mit ad át a gyerekeknek. Az a hang, amit megüt, annak olyannak kell lenni, ami megnyeri őket és nem elriasztja. A versek, dalok, szövegek olyanok legyenek, amit nem fölösleges, hanem érdemes megtanulniuk. Nem kerülhetnek be a műsorba gagyi és értelmetlen dolgok.
– Mitől jó egy gyerekvers?
– Én nem gyerekverseket keresek, hanem olyan verseket, amelyeknek a lényegét ők is képesek megérteni. Amiket én adok nekik, már a költészetből vett szövegek. Az Állatkerti útmutatót is vehetem felnőtt versnek, vagy Babitsnak a Cigánydalát, amit a mai koncerten is éneklek. Ezek felnőtt versek, de a kisebbek is megértik. Weöres Sándor azt mondta: ő soha nem írt gyerekverset, ő csak verset írt. Pedig a költeményein nőnek fel a gyerekek!
– Hosszútávra terveztél, amikor az első albumod megjelent?
– Egyáltalán nem. Azért vannak olyan, nagyrészt gyerekeknek szóló dalok az első lemezen, mint a Csudálatos Mary, a Micimackó, Bóbita, Csiribiri, mert úgy gondoltam, ez egyszeri kiadvány lesz. Eléneklem azt, ami végigment az életemen, a vége pedig József Attila: Kép a tükörben című verse, amikor az ember belenéz a tükörbe már felnőttként, és felfedezi saját magát. Én ezt egyetlen lemeznek szántam. A kisfiam akkor 2 éves volt, jártunk a játszótérre; utána 3 évesen elment az óvodába, ahol hallottam, hogy éneklik a gyerekek a Csiribirit, meg a Bóbitát, és úgy gondoltam: érdemes nekik énekelni, olyan dalokat, ami nekik szól. Így született meg az Amikor én még kislány voltam című lemez, aztán sorban a többi.
– Színpadi színésznőként rengeteg darabban játszottál. Az Audiencia című előadás most is műsoron van…
– Igen, és nagyon szeretem, mert magam is rengeteget tanultam belőle. Sok mindent megtudtam arról, hogy miért is szeretik a britek olyan nagyon a Királynőjüket.
– II. Erzsébetet alakítod a darabban. Szerethető asszony, vagy inkább bonyolult személyiségnek mondható?
– A szerző, aki ezt a darabot írta – szintén ő készítette a The Queen, A királynő című film forgatókönyvét, ami óriási siker lett – nagyon kedvelheti a királynőt, mert egy igazán szerethető figurát formált belőle. Bizonyára sokan emlékeznek rá, mennyire aggódtak az emberek: mi történik, ha a királynő unokájának színes bőrű felesége lesz? Én a szerepem szövegéből következtettem arra, hogy Erzsébet reakciójától kell a legkevésbé félni, mert ő a legkevésbé rasszista talán egész Angliában. Számára legfontosabb a saját népe, nemzete, de amikor azt mondják neki a Szuezi-csatorna építésekor, hogy „itt nekünk komoly angol és francia érdekeltségek vannak, Nagy-Britannia gazdaságának rengeteget jelent a csatorna”, akkor a királynő azt válaszolja: „Igen, de egyiptomiak építették és 120 ezren belehaltak”. Számára ez fontos szempont. Úgy gondolom, Európa politikusai is tanulhatnának tőle.
– Merrefelé lehet veled mostanában találkozni?
– A Pesti Színházban játszom két előadásban, az Audienciában és a Sógornőkben, valamint a Vígszínház stúdiószínpadán (a Házi Színpadon) egy nagyon jó kortárs darabban, aminek a címe: A vándorkutya, és maga az író, Pass Andrea rendezte. Bőven lesznek emellett családi-koncertek is, szerte az országban.
(Nyitókép: MTI/Kovács Attila)
