A Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház volt idén a Határtalan Napok kulturális fesztivál díszvendége. Interjúnk egyik előadásuk után készült a Miskolci Nemzeti Színházban.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Járt már a társulat Miskolcon?
Ferenci Attila: Igen. Tíz évvel ezelőtt a Nagyszínházban játszottunk Tóték-előadást (Örkény István – a szerk.), hét-nyolc éve a Kocsonyafesztivál ideje alatt egy szalmából készített jurtában adtuk elő Szigligeti Edétől a Liliomfit, és a diósgyőri várban is többször felléptünk.
– A Határtalanak Napok programjában úgy lett meghirdetve, hogy Illyés Gyula Nemzeti Színház, az interneten viszont Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház néven szerepel. Hogy van ez a névhasználat?
– Huszonhat évvel ezelőtt, az indulásakor Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház néven nyitott, aztán öt-hat éve valaki, valahol rájött arra, hogy a nemzeti színháznak Ukrajnában is különleges státusza van, aminek – többek közt – anyagi vonatkozásban is jelentenie kellene valamit. Nem lehet csak úgy a nemzeti jelzőt viselni, ezért átkeresztelték Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színháznak. De sokak fejében úgy él ma is, hogy Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház.
– Ön mióta tagja?
– Szinte a kezdetektől. A színház megalakulását követő évben indult a Kijevi Színművészeti Egyetemen és az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában színész szak, melynek Vidnyánszky Attila volt a kigondolója és a mesterség tanára. Az első féléves vizsgánkra egy mesejátékkal készültünk, amit a beregszászi teátrum repertoárba vett. Tizenhat éves voltam akkor, és már huszonöt éve – tehát szinte a kezdetek óta – vagyok tagja ennek a színháznak.
– Mennyire nehéz Ukrajnában magyar színésznek lenni?
– Mi azt érezzük, hogy nagyon szereti a kárpátaljai közönség a beregszászi színházat. Bármerre jártunk, semmiféle hátrányos megkülönböztetést nem tapasztaltunk még soha.
– Miskolcra mit hozott a társulat?
– Öt olyan produkciót, ami nagyjából meg is mutatja a színház arculatát. Sok mindent láthat a közönség ezalatt a három nap alatt. Nem most született előadásokkal érkeztünk; a Liliomfi premierjét 2007-ben, a Szép Ernő-féle Lila ákácét 2013-ban tartottuk, a Tizenkét hónap című mesejátékunk fiatalabb, az a tavalyi évadban készült.
– Odahaza ezek bérletes előadások voltak?
– Nincsen nálunk bérlet. Próbálkoztunk vele, de nem hozott túl nagy sikert. Azt tapasztaljuk, hogy sokkal szerencsésebb minden előadásra közönséget szervezni, mert akkor tudjuk teltházzal játszani a darabokat. A mi színházunk picit másképp néz ki, mint mondjuk a miskolci. Nekünk nincsen külön színpadunk, nézőterünk, hanem egy közös térben játszunk. Nem klasszikus az épület sem – ami volt már Oroszlán Szálló, de még kézilabdapálya is –, a nagyszínpad 200, a stúdiótermünk pedig 50 fő befogadására alkalmas.
– Ha bemutatnak egy darabot, az át tud menni a következő évadra is?
– Nálunk nincs olyan, hogy leveszünk repertoárról előadást. Az összes produkciónk életben van tartva. A Liliomfi, amit holnap láthat a miskolci közönség, már tizenhárom éves.
– A Sztalker Fesztivál létezik még Beregszászban?
– Háromszor került megrendezésre, és nem tudni, lesz-e negyedik. Fesztivált szervezni óriási feladat, mert nagyon nehéz az anyagi hátterét, körülményeit megteremteni. Magyarországon jelentős állami támogatást kapnak a színházak, nálunk viszont az ukrán állam támogatása annyiban merül ki, hogy a béreket ki lehet belőle fizetni, de már a közüzemi számlákra a pénzt nekünk kell előteremteni. Például, amit tavaly decemberben mutattunk be, A veszett brigadéros című produkció is magyarországi pályázatokból jött létre. Nagy sikert aratott az előadás, meghívták Debrecenbe az áprilisban tartandó Deszka Fesztiválra.
– Kárpátalján hol van lehetőség vendégjátékra?
– A már említett pályázatnak köszönhetően ez a bemutatónk úgy lett megtervezve, hogy tíz helyre elvisszük. Ungváron voltunk, Munkácsra megyünk nemsokára, és nagyobb városokban, ahol van arra alkalmas kultúrház, bemutatjuk Eck Attila művét, A veszett brigadérost. Az ungvári és a munkácsi színházban tudunk ténylegesen színházi körülmények között játszani, egyébként meg elmegyünk a helyszínre és nézzük, hogy mit lehetne kihozni a dolgokból, mert pici a színpad, se világítás, se fűtés, nem jól van elhelyezve a nézőtér. Talán nehéz elhinni, de ez az általános állapot Kárpátalján.
– Akkor át tudják érezni az egykori vándortársulatok helyzetét…
– Maximálisan (nevet). De ilyen a mostani út is. Ahogy jöttünk, Beregszásztól Miskolcig végig kabátban ültünk, mert nem működött a fűtés a buszunkban.
– Díszletezéshez vannak emberek?
– Van műszaki személyzetünk, aminek jó másfél évvel ezelőtt még én is része voltam. Tizenöt évig kellékes is voltam a színházban, csak aztán nagyon megszaporodtak a színészi teendőim, és már nem bírtam mást mellette. Szerencsére akadt egy személy, aki besegít, így nem kell mennem előadás előtt bevásárolni, beállni díszletezni. Nálunk húsz évig az volt a bevett gyakorlat, hogy a színészek építették a díszletet. Eleve úgy van kitalálva minden elem, hogy szeletekre bontva beférjen az Ikarus buszba, ha játszani indulunk vidékre. Hátul négy ülést kiveszünk, és ott van mögöttünk a díszlet. Nincs teherautónk, sosem volt.
– Vendégművészek szoktak érkezni Önökhöz?
– Nem engedhetjük meg magunknak, sajnos. Mindent saját erőből kell megoldani, és persze időnként küszködünk is, mert kevesen vagyunk. Akiket most a nézők a miskolci színpadon látnak, az az egész társulat.
– A létezésért már nem kell küzdeni, ugye?
– Hála Istennek magyarországi támogatásból szépen épül, bővül a színházunk. Nagyon sokat tudtunk rajta fejleszteni az elmúlt három évben. Mostanra a beregszászi színház már kiemelt intézményként van számon tartva, de azért így is jócskán akadnak nehézségek.
– Milyen a kapcsolatuk a diákokkal? Utánpótlás kinevelésére van lehetőség?
– A jövő tanévben indít közösen a beregszászi főiskola és a Kaposvári Egyetem egy színész osztályt, ami Vidnyánszky Attila osztálya lesz. Ígéretek szerint a 2-4. évfolyamban a budapesti Nemzeti Színházban és Beregszászban fognak majd praktizálni a leendő színművészek. Én ezt óriási lépésnek tartom.
– Az Ungvár Tv-vel közös munkája hogyan kezdődött? A Versek két percben sorozatra gondolok…
– Másfél éve megy ez az adás, heti öt napban. Előzőleg a tévések megkeresték a színházat, hogy indul egy ilyen műsor. Kinek lenne hozzá kedve? Gyerekkorom óta imádom a verseket, nagyon szeretek szavalni, és úgy gondoltam, próbáljuk meg.
– Ezek a kedvenc versei?
– Több mint egy éve a műsor szerkesztője is vagyok. Háromszáz versnél tartunk jelenleg, így már kifutottak a kedvencek. Most igyekszem jó témát találni, és az alapján válogatok. Tervezünk egy újítást: megpróbálunk bevonni olyan gyerekeket, akik valamilyen szavalóversenyen nyertek, és ők fognak verset mondani.
– Időnként vőfély is szokott lenni. Magyarországon úgy tartják: jó vőfély nélkül nincs igazi lakodalom…
– Ez Kárpátalján is így van, és azt mondom, hogy egyre inkább. A szovjet érában teljesen ki volt irtva ez a magyar népszokás. Nálam akkor kezdődött, amikor a nővérem ment férjhez, és kellett egy vőfély. Tizenöt éves voltam. Kutatni kezdtem, felkerestem öreg bácsikákat, akik féltve őrizgették azokat a füzeteket, amikbe ezek a hagyományos vőfélyversek le voltak írva.
– Az idősek elmondása alapján állította össze a szöveget?
– Így van. Persze ennek is már huszonöt éve.
– A lagzikhoz használt autóról mit kell tudni?
– Ez a Volga típusú, 53 éves „öreg hölgy” a sajátom. Az egyik örömapámtól vásároltam teljesen működőképes állapotban, nem kellett javítgatni. Csak beindítom, és mehetek vele bárhová.
– Visszatérve a beregszászi színházra: lesz még bemutatójuk az idei évadban?
– Bízom benne, hogy igen. Egy adaptáción dolgozunk jelenleg, amit április végén kell színpadra vinni, illetve tervben van június elejére egy kortárs és ősbemutató Vidnyánszky Attila rendezésében. Konkrétumokat azért nem akarok most mondani, mert nálunk csak akkor biztos egy bemutató, ha már túl vagyunk rajta.
Ha tetszett az interjú, kérjük, támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon
