A Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerzővel a Miskolci Nemzeti Színházban beszélgettünk hetedik operája, a VERON ősbemutatója előtt.
Vona Ildikó: Régóta kötődik Miskolchoz. Mesélne erről a sok-sok évre visszanyúló kapcsolatról?
Selmeczi György: Valóban, ez a bemutató egy nagyon erős, kettős kötődés jegyében született. Egyrészt a szülővárosomban zajlik a cselekmény: egy jellegzetesen kolozsvári történetről van szó, ami persze messzire vezet, mert a 20. század eleji Kolozsvár summája volt a magyar kultúrtörténet akkori szakaszának. Mindent fellelhetünk az akkori Kolozsvárban, ami a magyarság életében zajlott. Minden olyan gondolkodásbeli, szellemi, lelki jelenség megtalálható volt ott, amely akkor a magyarságot jellemezte. Ez egyfajta erős érzelmi kötődés a szülővárosomhoz, és van egy másik, amolyan lokálpatrióta kötődés Miskolchoz, mert tényleg sok szál köt ehhez a városhoz.
– Például mi?
– Én eleve ide emigráltam az 1970-es évek közepén, itt kezdtem el a magyarországi pályám, és sok mindent csináltam. Én alapítottam a ma már inkább csak szép emlékű, de akkor nagyon sikeres Miskolci Új Zenei Műhelyt, amit 1976-tól kezdődően 1992-ig vittem. Az akkori magyarországi kulturális életnek egy rendkívül fontos pontja volt, valóban országos figyelem övezte a munkánkat. Bizonyos értelemben elindítottam egyfajta operajátszást itt, a városban.
– Beindult az operatagozat a színházban?
– Akkor még nem. Tagozattól független produkciókat hoztunk létre városszerte; itt volt a magyarországi bemutatója például Britten operájának, a Noé bárkájának a Diósgyőri várban, 300 kisgyerekkel a szereplők között. Nagyon vicces, amikor ma találkozom a hajdani kisgyerekkel, akik azóta apukák és nagyapukák, és szívet melengető, hogy ők is életük nagy élményei között tarják számon azt az előadást. Utána volt itt egy nagysikerű Don Giovanni produkciónk, Cimarosa Titkos házasságát játszottuk, bemutattuk a francia impresszionizmus néhány fontos darabját. 1986-ig voltam zeneigazgató a miskolci színházban, a gyerekeim is Miskolcon születtek, és még sorolhatnám tovább.
– Emlékszem a Bizánc című operájára, láttam a Bartók Plusz Operafesztiválon.
– Akkor már nem számítottam – az előbbi értelemben vett – miskolcinak, csak vendégként jöttem vissza, de nagy örömmel tettem.
– Miközben néztem a Veron operát a főpróbán olyan érzésem volt, mintha ide készült volna. A Bartók Plusz 20 év alatt kinevelt egy operaszerető, értő közönséget…
– Igen, én nagyon sokra tartottam az Operafesztiválon zajló munkát, minden korszakában. A Bizánc című operámat ott mutattuk be először, volt Don Giovanni, Kékszakállú herceg vára rendezésem is, nagyon sok produkcióval voltam jelen azokban az években. Valóban különleges lehetőség, alkalom, hogy a legújabb operám, a Veron itt most megszólal. Amikor hívnak Miskolcra, mindig óriási örömmel jövök, mert rengeteg szép emlékem fűződik ehhez a városhoz.
– Honnan jött a Veron alapötlete? Ha a Hunyadi-novellát nem is ismerik, a Darvas Ivánék-féle Bakaruhában filmre sokan emlékeznek.
– Szőcs Géza gondolata volt, hogy operaszínpadra kívánkozik ez a történet. Nekem is tetszett az ötlet, és mivel éppen egy közös munkán, a Varázsfuvola újrafordításán dolgoztunk akkor, ő írni kezdte ezt a bámulatos szépségű, poétikájú librettót, én pedig vele párhuzamosan el is kezdtem rögtön komponálni a zenét.
– Mennyire volt szempont komponáláskor, hogy fogyasztható legyen? Mennyire vette figyelembe a közönség igényeit?
– Nekem mindig szempont, hogy a közönség ismereteire, megelőző élményeire alapozzak. Ez a hetedik operám, és mindegyik nagyon erősen beágyazódik az operatörténeti tradícióba. A 20. századi operai nyelv olyan lehetőségeket nyitott meg, amelyekkel sajnálatos módon nem túl sokan élnek, pedig rendkívül széles a skála, Puccinitől Sosztakovicsig, Kodálytól Poulencig. Az újítás kényszere gyakran eltörli a kötődést az operatörténeti tradíciókhoz. Nekem fontos, és ez az anyag is tulajdonképpen egy ilyen, nagyon hagyományosan értelmezhető operai nyelven született.
– Tudom, hogy itt volt a próbákon. Mennyire szólt bele a próbafolyamatba? Mekkora szabadságot kaptak a színházi alkotók?
– Csak annyiban szabad egy szerzőnek beleszólni, amennyire kérik, vagy elvárják tőle, felszólítják rá. Nekem a mestereim azt tanították: attól a pillanattól kezdve, amikor egy szerző kiadja a kezéből a partitúrát, onnantól már a partitúrának magának kell helyt állnia. Az, hogy a szerző történetesen él, nem feltétlenül indok arra, hogy a produkció lényegi elemeit befolyásolja. Én partner vagyok sok mindenben. Szabó Máté rendező, meg a karmesterek is jó barátaim, így semmilyen probléma nem merülhet fel a kommunikációban. Mondom, amiről kérdeznek. Ebben az értelemben valóban részt vettem valamelyest ennek a produkciónak a megszületésében, létrehozásában.
– Úgy lett meghirdetve, hogy a Kolozsvári Magyar Operával koprodukcióban jött létre. Mit jelent ez pontosan?
– Ez azt jelenti, hogy ott is fog menni. A produkció ősszel átköltözik Kolozsvárra, másrészt pedig sok elsőrangú kolozsvári művész vállalta benne a fellépést. Támogatást kaptunk hozzá a kolozsvári vezetéstől, mert elengedik őket ide. Ha nagyon precízek akarunk lenni, akkor azt mondanám, hogy hármas koprodukciót lát a közönség Miskolc, Kolozsvár és Budapest összefogásában, hiszen budapesti énekművészek is vannak a fellépők között.
– Készül még valamilyen új opera?
– Igen. Most dolgozom a következőn, aminek decemberben lesz a bemutatója a pesti Operában, azon kívül folytatom a szakrális sorozatot. Életrajzokat, zenés misztériumjátékokat írok, ez is egyfajta operai műfaj, Ős-Operáknak nevezem őket. Most készült el a Szent Vítus életéről szóló ős-opera, ennek júniusban lesz a bemutatója, és egyéb műfajokban is dolgozom, mert karmester, rendező is vagyok.
– Köszönöm az interjút, és további sok sikert kívánok!
(Kiemelt kép: Éder Vera fotója/ Miskolci Nemzeti Színház)
