Andrew Lloyd Webber világhírű darabját a bemutató óta játssza telt házzal a Madách Színház, és több mint 801 ezer néző látta eddig. A teátrum a jubileum alkalmából kétszer adta elő a produkciót november 30-án. Az ünnepség része volt egy videós összeállítás az eltelt 22 év Fantom-előadásairól, Szirtes Tamás igazgató köszöntője és a zeneszerző videóüzenete. Mindenki eljött, aki korábban játszott az előadásban.
A két gálaelőadás különlegessége, hogy a jelenlegi szereposztások valamennyi tagja színpadra lépett, ami még tovább emelte az ünnep fényét. Stábunk a délutáni előadást tekintette meg, ahol a Fantomot Csengeri Attila, Posta Victor és Sasvári Sándor, Christine-t Jenes Kitti és Haraszti Elvira, Raoul szerepét Borbély Richárd, Jenővári Miklós és Solti Ádám énekelte.
Nagy kedvencem ez a darab, és mivel magyarországi jubileumról van szó, úgy gondoltam, hogy kicsit hosszabban írok erről a remekműről és a belőle készült budapesti produkcióról, de ezúttal nem a szokott módon. Az Operaház Fantomja, ha vezetne naplót, vajon milyen bejegyzést írt volna a délutáni 1000. előadásról? Mutatjuk!
A Fantom naplóbejegyzése
Eljött az 1000. előadás. Elmentem megnézni, és azon gondolkodtam: hihetetlen, hogy milyen gyorsan elrepült ez a 22 év.
Az Operaház Fantomja musicalt, bár én inkább musicaloperának nevezném, a Madách Színház 2003. május 30-án mutatta be Szirtes Tamás rendezésében, a világon elsőként non replika változatban, ami annyit jelent, hogy az eredeti, a londoni ősbemutatóhoz képest eltérő rendezésben és látványvilággal állították színpadra. A produkció gyönyörű díszletét Kentaur, a színpompás jelmezeket Vágó Nelly tervezte, a koreográfiát Seregi László készítette, a világítás és szcenika Götz Béla munkáját dicséri.
A kezdetek
1910-ben jelent meg a francia Gaston Leroux, bűnügyi újságíró-tudósító Az operaház fantomja című regénye, mely először a Le Gaulois nevű napilap hasábjain került közlésre, fejezetenként. Többször megfilmesítették, Ken Hill pedig egy zenés adaptációt készített belőle sok prózával, humoros részekkel, karikatúraszerű elemekkel, a cselekményhez már meglévő (Donizetti, Verdi, Gounod, Bizet, Mozart, Offenbach) nagyoperák részleteit illesztette zenei anyagként. Hill adaptációja megmutatta, hogy a regény alaptörténete működőképes a színpadon. Andrew Lloyd Webber 1984-ben látta ezt az előadást az East Enden, és ihletet nyert belőle egy saját, minden téren koncentráltabb darab megírásához.
Monsieur Webber zseniális érzékkel nyúlt Leroux művéhez, mely egy torzszülött, ám polihisztor zseni (ez vagyok én!), Erik, a Fantom történetét meséli el, aki a párizsi Operaházban él, beleszeret a fiatal szoprán énekesnőbe (Christine), ám riválisa akad egy daliás vikomt (Raoul) személyében. A regényben nem ennyire erőteljes a szerelmi háromszög, mint a musicaloperában. Leroux számára a nyomozás a fontos, hogy az Operaházban történő rejtélyes események, bűncselekmények nyomán elindulva az olvasóval együtt fejtse meg, ki ez a titokzatos alak, aki nem látható, de mindenhol ott van, és rettegésben tart mindenkit.
Webber óriási feladatra vállalkozott, amikor elkezdte megírni a saját Operaház Fantomját. Bár a Hill-féle feldolgozás nyújtott némi segítséget, az alapmű rendkívül szövevényes, ezért nagyon nehéz rajta fogást találni. Leroux regénye olvasmányos, sok szereplőt mozgat, a leírások rengeteg információt tartalmaznak az adott személy kinézetéről, környezetéről, ám annak jellemrajza már nincs ennyire alaposan kidolgozva.
Minden megtalálható benne, ami egy sikeres krimihez szükséges: misztikum, rettegés, szerelem, gyűlölet, izgalmas nyomozás, akció-thriller elemek, fordulatokban gazdag cselekmény, színhelyként a gyönyörű párizsi Operaház és ellenpontként annak titokzatos kanálisa kínzókamrával, vasrácsokkal, fegyverekkel. A korabeli közönség rajongott az egzotikumért, így a szereplők között van egy figura, a Perzsa, aki ismert engem még mielőtt beköltöztem az Operaház alatti labirintusba. Leroux annyira fontosnak találta a Perzsát, hogy öt fejezetet szentelt neki, és ő az a személy, aki végül leviszi Raoul-t a Fantom rejtekhelyére, hogy kiszabadítsa Christine-t (vagy inkább elvigye tőlem örökre).
Webber és szerzőtársa, Richard Stilgoe sokkal szorosabbra húzták az időnként túlburjánzó alaptörténetet. A cselekmény fő vázát megtartották (Operaház, Fantom, Christine, Raoul, a művészet, a szerelem, a féltékenység, a megmenekülés), de kidobáltak mindent, ami a nézők figyelmét megosztaná. Elhagytak szereplőket, átstrukturálták a cselekmény menetét és több érzelmet raktak bele, ábrázolták a szereplők lelki vívódását, a regény thriller oldalát finomabbra vették, felerősítették a primadonna, Carlotta alakját. Én is átestem néhány változtatáson: a regényben a Fantom testi deformitása jóval extrémebb, ijesztőbb. A teljes arca torz, a bőre sárga – és Leroux többször kihangsúlyozza – az egész alak a halál leheletét árasztja magából. Ugyan zseninek ábrázol Leroux, de nem lehet velem azonosulni, tőlem rettegni kell. A musicalben viszont egy félarcot takaró maszkot viselő, szeretetre vágyó, kitaszított embert lát a közönség, egy sérült lelkű zsenit, aki egyszerre veszélyes és szánalomra méltó. Ez a karakter már alkalmas arra, hogy tragikus antihős legyen.
A változtatások nagyon jót tettek a darabnak. Ismerve az alapművet az a véleményem: dramaturgiai bravúr született, és monsieur Webber felemelte Leroux regényét egy sokkal magasabb szintre.
Regényből musicalopera
Webber csodálatos muzsikát komponált a történethez. Káprázatos, ahogyan átsétál egyik zenetörténeti korszakból a másikba, egyik műfajból a másikba, egyik stílusból a másikba, és mindegyikben otthon van. Két felvonásra osztotta a színpadi művet, amelynek jelenetei egy folyamatosan épülő, erőteljes érzelmi ívre, több zenei csúcspontba vannak komponálva, és vezérmotívumokat is alkalmaz, melyek egyes szereplőkhöz kötődnek.
A nagyromantikus harmóniavilágot idéző, pop és rockoperai elemeket magában foglaló zene funkciója az érzelmi mélyítés, a szereplők belső világának kibontása, a cselekmény továbbvitele. Ami a zenében van, a színpadon is megjelenik, és a fordítva is igaz, ami a színpadon látható, bele van komponálva a partitúrába. Egyetlen hang sincs véletlenül leírva, itt mindennek megvan a maga funkciója.
Lélegzetelállító a hangszerelés. A csembaló tökéletesen beleillik a zenei szövetbe, a templomi orgona egyszerre hátborzongató és gyönyörűséges. Figyelemre méltó az üstdob, pergődob, harangjáték, mélyvonósok, rézfúvók használata, és a kórus szerepe a feszültség fenntartásában. A különböző stílusú, műfajú zeneszámok komplex egészet alkotnak, de önálló életre is képesek. Jól bizonyítja, hogy a Fantom-duett, a Gondolj rám, Az éj zenéje gyakran hallható koncerteken műsorszámként.
Amikor 1986-ban Londonban bemutatták Harold Prince rendezésében, hatalmas sikert aratott. A közönség azonnal megszerette a Fantom, Christine Daaé énekesnő és a jóképű Raoul de Chagny gróf között lévő szerelmi háromszögből kibontakozó, érzelmekben gazdag sztorit.
Talán azért is tudott ennyire sikeres lenni, mert Webber nagy tisztelettel nyúlt Leroux művéhez. Új alapokra helyezte a regényt, de ösztönösen érezte, hogy meddig mehet el. Kortárs, eredeti partitúrát írt, saját zenével, dramaturgiával és dalszövegekkel, vivődalokkal, érzelmi csúcspontokkal, szimfonikus és musical hangzással, amit grandiózus díszletek közé, show-hatásokkal és pompás látvánnyal álmodott meg, de szándékosan távol tartotta magát a giccstől és a cukormázas tálalástól.
A Madách Színház 1000. előadása
Eljött a nagy nap, kíváncsian ültem be a délutáni előadásra. A prológus félhomályban zajló aukciója kiválóan megalapozta a hangulatot, a füst és a fényhatások megadták a kellő misztikumot a folytatáshoz. A nyitánnyal 1905-ből visszatértünk az 1880-as évek elejére, és elkezdődött a tényleges cselekmény.
Kocsák Tibor biztos kézzel vezényelte a Madách Színház zenekarát, amely szépen teljesített. Micsoda ostinatók, arpeggiók, crescendók szólaltak meg! A zenészek játékán végig érezhető volt, hogy óriási rutinnal játszák már ezt a darabot. Apróbb pontatlanságok, intonációs hibák akadtak ugyan, de ezek nem veszélyeztették a produkciót.
A színpadi összképet némiképp megnehezítette, hogy a jubileumi előadáson a jelenlegi szereposztások minden tagja színpadra lépett. Szirtes Tamás rendező, azonban ügyelt rá, hogy a váltótársak úgy adják át egymásnak a szerepet, hogy ne törjék meg a történet ívét.
A Fantomot Posta Victor, Csengeri Attila és Sasvári Sándor alakította, akik az énektudásuk mellett a szerepet megtöltötték titokzatossággal és drámai pillanatokkal. Ennél a karakternél a színésznek meg kell tudni mutatni a Fantom két arcát, az ellenpárokra épülő jellemét, ami sikerült is. Az ünnepi előadás olyan ritka pillanatokat adott a közönségnek, amilyeneket máskor nem. Az éj dalát a fekvő Christine körül a három Fantom együtt énekelte.
Christine-t az első felvonásban Jenes Kitti, a másodikban Haraszti Elvira személyesítette meg, hitelesen. Mindketten bebizonyították, hogy nemcsak jó színésznők, de nagyon magas színtű énektudással rendelkeznek, Christine szerepe elképesztő vokális teljesítményt igényel. Három oktáv a hangterjedelme, szólamához klasszikus énektechnika szükséges – mint egy operaénekesnek -, és a komolyzenei technikát kell keverni a könnyedebb, musicales énektechnikával, ami igen komoly feladat.
Raul szerepét Jenővári Miklós, Solti Ádám és Borbély Richárd alakította. Mindhárman csinosak, jól énekelnek, de más-más irányból közelítették meg Raoul karakterét. Három különböző hősszerelmest állítottak elénk. A történet szempontjából mindegy, mert ugyanoda érkeztünk a végén, de Raoul azonkívül, hogy szép sok olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami a Fantommal szemben valódi ellenféllé teszi. Jó lett volna látni, hogy melyik színész, hogyan építi fel teljes ívében ezt a figurát. A gálaelőadáson erre nem volt lehetőség, de felkeltették bennem a kíváncsiságot, hogy megnézzem őket külön-külön is.
Carlotta szerepében Sáfár Mónika brillírozott. Könnyedén megbirkózott a rendkívül összetett karakter minden kívánalmával. A kötelezően túltolt operaéneklés mellett, erőteljes színészi játékkal gazdagította a primadonna figuráját. Az ő alakján keresztül van jelen a humor és a finom irónia az operaénekesek manírjainak ábrázolására. Tenorista társa, Szerekován János nagyon szerethető Piangi. Remek párost alkotnak, gyakran megmosolyogtatták a nézőket. A második felvonást váltótársaik, Rőser Orsolya Hajnalka és Derzsi György játszotta.
A mellékszereplők többsége felvonásonként váltotta egymást Madame Giry figuráját Kecskés Tímea és Wégner Judit, Meg Giryét Pacskó Dóra és Zsitva Réka személyesítette meg.
Monsieur Lefevre szerepében Sövegjártó Áront láttuk, míg váltótársa, Szolnoki Tibor az esti előadáson alakította a párizsi Operaház korábbi igazgatóját.
Nem véletlenül hagytam a végére az Operaház két új igazgatóját. Galbenisz Thomasz és Barát Attila a produkció üde színfoltjai voltak. Olyanok, akár a két Latabár. Csodálatos pillanatokkal ajándékozták meg a közönséget. Váltótársaik, Sánta László és Weil Róbert komolyabb, inkább irodista direktorpárost alkottak.
Nagyszerűen kivitelezett, minőségi produkciót láthatott a (délutáni) 1000. előadás közönsége. A gyönyörű zene, a színvonalas énekesi és színészi teljesítmények, a pompás jelmezek, a látványos tánckari betétek mellett a nézők betekinthettek egy társulat életébe is. A színház a színházban, színpad a színpadon elgondolás rendkívül jól működött. A nézőtéren ülők semmit sem érzékeltek abból, hogy mennyire nehéz színre vinni ezt a darabot, hiszen tele van gyors színhelyváltásokkal, gyorsöltözésekkel.
Kentaur díszletei amellett, hogy szépek, nagyon praktikusak is. A nagyobb elemek mellé olykor betolnak egy paravánt, leengednek egy-egy festett molinót, összehúznak-szétnyitnak függönyöket, az alagsorból felemelkedik az orgona, a csónak elindul a forgószínpaddal – mindez nagyon komoly és összehangolt munkát igényel azoktól, akik a színfalak mögött dolgoznak. Ez az 1000 előadás az ő sikerük is. Gratulálok!
Most egy hosszabb pihenőre megyek, de május 15-én visszatérek. Ne feledjék: „A Fantom újra itt jár”, a direktor urakat pedig emlékeztetem, hogy az 5-os páholyt továbbra is kérem fenntartani!
O.F.
(Az Operaház Fantomja)
Borítókép: Fantom az Operaház tetején (Fotó: Jardek Szabina)
