Interjúnk a „Csönded vagyok” című Cseh Tamás emlékest után készült a miskolci Művészetek Házában.
Vona Ildikó/PannonHírnök: Milyen emléked fűződik Miskolchoz? Tudom, hogy van kötődésed…
Rudolf Péter: Van kötődésem, igen. Amikor eljöttem a Vígszínházból és szabadúszásra adtam a fejemet, az sok-sok szempontból izgalmas évnek számított. Egyik pillére Kecskeméten volt, ahol a Csárdáskirálynőben Bónit játszottam, a másik pillére pedig Miskolcon. III. Richárdot játszottam itt. Pont azt élveztem abban az évadban, és általában azt szeretem, amikor ennyire szerteágazó feladatot kapok: operettben szerepelek, és közben királydrámában kell bizonyítanom, ami Shakespeare egyik legnagyobb kihívásának számít.
– Az életrajzodban láttam, hogy a pályád során korábban volt Tolsztoj: Háború és béke, Csehov, Gorkij és néhány egészen komoly darab. Te választottad a zenés, vidám műfajt, vagy az élet hozta így?
– Azért olyan sok zenés darabban én nem játszottam. Mire gondolsz?
– Például a Padlásra…
– Igen, de egy akkora színházban, mint a Vígszínház az olyan közönségcsalogató történetek, mint a Padlás vagy a West Side Story behozzák a nézőt – ha nem is garantáltan, de sok esély van rá –; én folyamatosan dolgoztam minden irányban, csak ezeket a vígjátéki elemeket a piac jobban díjazza. A Beugrót a tévénézők szerették nagyon, és az Üvegtigrist is legalább százszor megismételte a televízió.
– A humor mennyire fontos az életedben?
– Az mindannyiunk életében fontos. Megmondom őszintén: kicsit félek azoktól, akiknek nincs humoruk. Az ember a legnagyobb bajban is, ha valakivel össze tud röhögni, akkor enyhül a fájdalom, enyhül a kín.
– A Beugró mennyire jelentett nagy feladatot? Mi a szépsége, mi a nehézsége egy improvizációs műsornak?
– Ha a színház jelen idő, akkor az improvizáció még jelenebb idő. Az ember abból tud dolgozni, ami ő maga, amit megtanult a világból. Nem más emberek által összerakott történeteket és mondatokat próbálunk felidézni. Én nagyon élvezem, felmegy az ember adrenalin szintje; persze a végén – amikor ezeket a tv-műsorokat csináltuk –, ha valaki benézett volna az öltözőbe, ott roncsokat látott volna. Teljesen leszívja az ember energiáit, de kifejezetten élvezetes. Picit írói, esetenként akár rendezői munka is; érezzük, mikor kell véget vetni neki. Nagyon fontos szereplője ennek a dolognak Novák Peti, aki remekül irányítja és kiváló dramaturgiai érzékkel nyúl bele, állítja meg, vagy indítja tovább a történeteket.
– A Dühöngő ifjúság volt az első rendezésed. Honnan jött maga az ötlet, hogy színész létedre rendezzél?
– Rendezőnek honnan jön az ötlet, hogy ő rendezzen? Világos, nem kerülöm ki a kérdést! Már a Színművészetin is az osztályban ketten-hárman mindig vannak, akik elkezdik az előadásokat, vagy az akkori jelenetkéket összepakolni, akikre picit jobban hallgatnak a többiek. Engem ez mindig izgatott. Számomra nem jelentett fordulatot, csak össze kellett szedni magam, hinni kellett önmagamban. Nagy segítséget kaptam ehhez Marton Lászlótól, aki a főiskolán tanárom volt, jól ismert. Később kezdtem volna rendezni, ha ő nem biztat. Hálás is vagyok neki érte.
– Óriási sikert aratott a Dühöngő ifjúság. Elképzelhető, ha nem jön be, feladtad volna a rendezést?
– Nem hiszem. Azért elszántabban izgatja az embert ez a kérdés, de nyilván könnyebb volt így folytatni. Én azt élveztem egész életemben, hogy ennyi mindent kipróbálhattam. Persze ennek ára van, mert a színészéletemből bizonyos pillérek kiestek. Kapásból föl tudnék sorolni nyolc-tíz szerepet, amit már eljátszottam volna, ha egy színháznál vagyok és folyamatosan ezzel foglalkozom, de én a sokszínűségben érzem jól magam.
– Rengeteg filmben játszottál, a filmszerepek mennyiben jelentenek más feladatot egy színész számára?
– Teljesen másfajta koncentrációt, nagyon sok szempontból másfajta technikát igényel. A lényeg persze természetesen ugyanaz: hitelesen kell tenni.
– Talán pici biztonságérzetet ad: ha elrontasz valamit, akkor itt meg lehet ismételni egy jelenetet, míg a színházban nem…
– Igen, de a színházban két hónap munka előzi meg – normális esetben – míg szétmegy a függöny, itt pedig sokszor belecsöppensz a közepébe. Megesik, hogy egy nap három perced van toppon lenni és megcsinálni a legfontosabb jeleneted. Nem beszélve arról: itt általában ugrálnak az időben. Egy nagy szerepnél tudnod kell, hol tartasz. Plusz feladat hárul a színészre. Nagyon ritkán adatik meg, hogy kronológiában halad a rendező. Az első napon veszi a forgatókönyv ötvenötödik oldalát, a másodikon a tizedik oldalt. Másfajta dolgot jelent a filmezés.
– Az Üvegtigrisben forgatókönyvíró is voltál…
– Nem egyedül írtam. Búss Gábor Olivérrel, aki egyébként miskolci. Sokat dolgoztunk együtt, és azóta is része az írás az életemnek.
– Lesz negyedik része az Üvegtigrisnek?
– Nem tudom. Most a hónapban lehet, hogy leülünk beszélgetni. Majd meglátjuk.
– Mitől olyan szerethetők ezek a figurák? Rögtön belopták magukat az emberek szívébe…
– Talán azért, mert mindenki úgy érzi, mintha a szomszédjáról lenne szó.
– Lali karakterét mi jellemzi?
– Lali sodródik. Nem fölülről közelíti az embereket, hanem szeretettel. Ismerjük ezeket a figurákat: partra vetett halak, de közben van bennük valami erő. Talán pont ez a lényeg, hogy mégiscsak összetartoznak. Erősebben, mint azok, akik nagy magányukban őrült sikereket érnek el és gyanakvóak, és már nem kommunikálnak senkivel. Ezek a balfácánok talán egyáltalán nem olyan boldogtalanok, mint amilyennek hiszik magukat.
– Melyik része sikerült a legjobban?
– Mindenki mást mond. Életem legnagyobb problémája az legyen, hogy emberek azon vitatkoznak: az egyes, a kettes vagy a hármas a jobb? Picit mindig változtattam, persze nagyon tudatosan a dolgon, a harmadik már klasszikusabb történet. Becsempéztünk természetesen egy-két fordulatot, de nem a megszokott logika alapján – tehát bevezetés, tárgyalás, befejezés –, nem úgy, mint amit elvárnak a színháznál.
– Szinkronizálni szoktál még? Sokaknak rögtön beugrik Marty McFly a Vissza a jövőbe című filmből, te voltál a magyar hangja…
– Imádtam szinkronizálni, aztán kicsit túlpörögtek az események és már kevésbé volt kedvem járni, meg sok egyéb munkám is volt, de nagyon jó játék, imádtam. Ha hívnak, elmegyek.
– Annyi mindent csináltál már a pályád során. Alapvetően egy pörgős ember vagy?
– Nagyon lusta is tudok lenni, de amit csinálok, tudom lelkesen csinálni. A semmit is tudom lelkesen csinálni. Remekül el tudok lustulni, viszont mindig szerencsém volt, mert jöttek a munkák, amik megszültek más munkákat, és több irányba elindult az életem. Ezért tűnik úgy, mintha ilyen lennék. Közben meg nagyon jól tudok szemlélődni, alapjában én egy szemlélődő típus vagyok. Csak hogy meneküljek a magányos szemlélődéstől – attól az ember depressziós lesz –, ezért belevetem magam egy tömegbe.
– Ha megkapsz egy díjat, mit érzel? Már van Kossuth-díjad is…
– Jó érzés az embernek, de nem azért csinálja. Ez egy öröm, ami sok kérdést vet föl persze…
– Szoktál rágódni dolgokon?
– Mást se csinálok, csak rágódom, de ezek a díjak némi megnyugvást hoznak.
– További terveid?
– Sok filmterv van. Nyilván a filmszínészi lét azon múlik, hogy felkérik-e az embert. Az 1945 nekem nagyon fontos volt – a Török Feri-féle film –, úgyhogy megpróbálom tenni továbbra is a dolgom.
(Fotók: Burrows, MTI/ Kallos Bea, beugro.tv)
