Az énekessel a Még egyszer-turné miskolci állomásán beszélgettünk, a Diósgyőri vár szomszédságában lévő Lovagi Tornák Terén.
Vona Ildikó: Régen jártál Miskolcon, mi a véleményed a felújított Diósgyőri várról?
Kovács Ákos: Kevés olyan koncerthelyszíne van az országnak, ahol nem jártam még, tényleg gyönyörű lett, öröm volt ide megérkezni.
– Eszedbe jutottak régi miskolci emlékek, amikor beértél a városba?
– Az előbb az Ady Művelődési Központ előtt jöttünk el, és felidéztem azt a kis sztorit, amikor nagyjából huszonöt éve Bonanza-koncert volt az Adyban – akkoriban még nem létezett turnébusz, meg ilyen világi hívságok, mindenkinek magának kellett gondoskodnia a hazajutásról –, és az egyik zenekari tagunk, Menczel Gabi fekete Opelje kigyulladt a művház előtt. Tehát a koncert után is folytatódott a műsor.
– Ha jól tudom, a szüleid nem akarták, hogy zenész legyél…
– Diákcsínynek indult a zenekarosdi a Fazekas Gimnáziumban. Amikor aztán 1994-ben a Test című album megjelent, elmentem a szüleimhez elújságolni: megjelent életem tízedik lemeze, ez már nem lehet véletlen, a gyerekes játékból komoly siker lett. Édesapám elnézett a fejem felett, és azt mondta: „Kisfiam, ez mind szép, de mikor lesz neked végre már rendes állásod?”
– Előadóként melyik korszakod a legkedvesebb?
– Nem látok korszakokat a saját életemben. Remélem, hogy viszonylag konzisztensen írtam dalokat, szövegeket az elmúlt – kimondani is nehéz – 28 esztendő során. Számomra ez idő alatt nem léteztek nagy szakaszok, fejezetek, lezárások vagy vargabetűk: folyamatosan dolgozhattam, ezt tartom a legnagyobb áldásnak.
– Eredetileg közgazdász vagy, de mostanra teljesen elkanyarodtál a muzsika irányába. Mit ad neked a zene?
– Közgazdaként diplomáztam, elsősorban szüleim megnyugtatására végeztem el az egyetemet, de viszonylag hamar, már másodéves koromban aláírtam az első lemezszerződésünket. Rengeteget kaptam a zenétől: élményeket, inspirációt, katarzist. Már 48 éves vagyok, talán nem kéne ennyire lelkesednem, de a napokban is a díványon ugráltam és püföltem a levegőt, amikor a gyerekeimtől megismert tévésorozatot néztem: a ’80-as években játszódik, és ehhez passzoló zenét írtak hozzá, én meg beindultam. Nota bene, az irodalomtól talán még többet kaptam, az írott vagy kimondott szó bűvöletében nőttem fel, de ez az én titkom marad. Jobbára énekesként tart számon, aki számon tart, ekként vagyok ismert, de igazából furcsa kanyarral, az irodalom, a versek felől jutottam idáig.
– Verseket írsz még? Versesköteteid is megjelentek korábban…
– Verseket is, novellákat is írok időnként, bár ezek mostanában nem kerülnek napvilágra, mert nagyobb az önkontrollom, mint fiatal koromban, amikor kis kötetekben adtam ki az írásaimat. Előbb-utóbb talán elérik a kritikus tömeget, és akkor lehet, hogy valamikor az újabbak is kiadásra kerülnek.
– Külföldi karrierben nem gondolkodtál soha? Jól beszélsz angolul, olaszul…
– Olaszul kevésbé, az egyetemi szigorlat óta kissé berozsdált bennem, angolul viszonylag jól, bár nem használom napi szinten. Szakirodalmat olvasok, filmeket nézek angolul, de ez nem aktív beszéd. Fiatalabb, naivabb koromban próbálkoztam ilyesmivel, komoly energiát szántam rá, de nem jött össze. Volt német ügynököm, az összes akkor fontos német kiadóhoz eljutottam, de az áttörés elmaradt. Ennek sok oka lehet, például én is, meg a műfajt mozgató erők, de őszintén mondom, ezügyben nincs hiányérzetem, bőven elég nekem a hazai sztárság, néha még sok is.
– Volt koncerted Londonban, Párizsban, Amszterdamban, Barcelonában. Miben más ott fellépni?
– Londonba hosszú évek óta visszajárunk, ott is magyaroknak játszunk, tehát nem áltatjuk magunkat azzal, hogy épp’ a világ koncertszínpadait hódítjuk meg. Korábban szerepeltünk egy holland fesztiválon Groningenben, az ottani rádió élő adásban közvetítette a koncertünket. Annak idején a Bonanzával Kölnbe is eljutottunk egy rádiós fesztiválra, egy klubban buliztak a zenénkre. A popzene nemzetközi jelrendszer, amit majdnem mindenhol egyformán értenek. Annak, amit én csinálok, nagyon fontos eleme a nyelv. Nem véletlen, hogy azok tudnak érzelmileg jobban viszonyulni a dalaimhoz, akik értik – a szó szoros és átvitt értelmében is.
– Beszélgettem rajongókkal és kiderült: csak hét év volt a Bonanza, de mindenki úgy érzi, mintha legalább egy 15 éves zenekar oszlott volna fel. Vajon miért?
– Fiatalok voltunk, a közönségünk is. A pszichológia által is használt „imprinting” kifejezés alatt azt a jelenséget értjük, hogy a legtöbb ember életében sok területen az első benyomás a legmeghatározóbb, legmélyebb. Ha kamaszkorában egy generációt eltalál egy zene, stílus, előadói hang, habitus, szerzői hozzáállás, az kitart sokáig. Én ugyanezért tombolok egy sima főcímzenére: a kamaszkoromban bevésődött jelrendszer hat rám ma is, szinte ugyanazokat az élményeket élem újra. Talán ez az alapja a nosztalgiának is, ami nagyon természetes, emberi dolog, engem is működtet, de jobban szeretem az élő, érvényes, jelen idejű produkciókat. Közönségként is, mert az is vagyok, meg szerző-előadóként is. A mai koncerten is játszunk egy csomó régi számot, de máshogyan, mint régen, a mai képességeink, tudásunk szerint.
– Balladamondónak nevezted magad, aki Tinódi Lantos Sebestyénhez hasonlít. Hogy kell ezt érteni?
– Tinódi valószínűsíthetően nem volt virtuóz, se dalnokként, se lantosként, de járta az országot, énekelt és vitte a híreket. Ezt a balladamondói attitűdöt nagyon szeretem. A kedvenc előadóim között sok hasonló figura van, számomra ilyen Suzanne Vega, Bob Dylan, Bruce Springsteen, de Cseh Tamás és Hobo is. Ha valakinek van kedve a mélyére ásni annak, amit én csinálok, akkor ott egy magányos és egyszerű balladamondó figurát talál.
– A magyar költők közül ki a kedvenced?
– Sokat tudnék mondani. Első helyen Arany Jánost említhetem, de szeretem Faludy költészetét, Radnótit, József Attilát…
– József Attilában mit? A mélységeit?
– A fájdalmát szeretem, azt, hogy őszinte. Egyszerre bölcs és naív, végtelenül magányos és sérült, ez mind megjelenik a verseiben, ettől összetett és megrendítő ez a költészet.
– A mai koncerttel lassan véget ér a turnéd, de mit fogsz csinálni utána?
– A koncertsorozatunk utolsó előtti állomása a diósgyőri. A turnézáró előadás Győrben lesz, október 8-án. Addig a tavalyi dupla Aréna-koncert hang- és képfelvételén dolgozom, hogy megjelenhessen DVD-n szeptember végén. Aztán jön a turnézáró, utána pedig ráfordulunk a célegyenesre, a szinti-rockos évek utolsó nagy előadására, amely december 17-én lesz az Arénában.
– Távolabbi tervek?
– Talán korai lenne még ezekről beszélni, de remélem, továbbra is az írott és kimondott szó, meg a zene körül lesz dolgom. 2017-ben nem koncertezem, ennyi biztos, ezalatt lesz módom végiggondolni, hogy lesz-e következő fejezet, és ha igen, mi lesz az.
(Fotók: Vona Ildikó)
