A miskolci Zenepalotában adott szonáta koncertet a művész, akivel a fellépés előtt beszélgettem zeneszerzőkről, darabokról, különleges hangszerekről.
Vona Ildikó: Milyen emlékeid fűződnek Miskolchoz?
Szabadi Vilmos: A legfontosabb talán, hogy itt két nagyon komoly CD-t csináltunk. A Miskolci Szimfonikusokkal, Kovács Laciékkal vettünk fel négy Hubay és két Weiner hegedűversenyt, ami az adott pillanatban világpremiernek számított, és óriási siker lett mindegyik. Azt a rengeteg koncertet pedig, amit közösen játszottunk, felsorolni sem tudnám. Miskolc egy alapvető kulturális központ volt anno, és elnézve ezt a gyönyörűen felújított Zenepalotát, azt mondhatja az ember: lesz is.
Sokat vagy külföldön, de mi a véleményed a hazai „terepről”?
Magyarország egy olyan közeg, ami általános: vagyis ami siker Miskolcon, Debrecenben is az; ami kudarc Szolnokon, az bukik Székesfehérváron is. Ma este itt koncertezem, a jövő héten Egerbe utazom, utána a Dunántúlra. A Zeneakadémia mellett a vidék is nagyon fontos, hiszen Budapesten pici területre korlátozódik minden. Elengedetlen azonban, hogy bárhol is vagyunk, a közönség értse, amit hall. Ha nem érti, akkor az a mi hibánk. Tanítsunk, mutassuk meg! Hadd legyen, amit az ember a jövő héten Tokióban eljátszik, azt előtte valamelyik itthoni városban tegye meg. A zongorakísérőm, Gulyás Márta most jött Spanyolországból, aztán megy Olaszországba, de ettől függetlenül senki sem érzi magát világpolgárnak. Mi kizárólag magyarnak érezzük magunkat, és mint magyar művész utazunk a világban.
Hogyan fogadnak magyarként?
Olyan probléma nincs, hogy magyar valaki; persze azt megnézik: honnan jött, milyen sikerei, lemezei, díjai vannak, de a legfontosabb mérce, hogy milyen produkciót nyújt a színpadon. Mindenkinek meg kell küzdeni minden egyes koncertért.
Az utánpótlást milyennek látod tanárként?
Elég sanyarúnak, a rendszerváltoztatás környékén sikerült elindulni a lejtőn. Persze a miskolcihoz hasonló gyönyörű épület azért reményt ad.
Ha találkozol egy tehetséges fiatallal, mit érzel?
Elsősorban örömöt. Azt mindannyian tudjuk, mekkora erőfeszítés, hogy valaki ki merjen állni a színpadra. Jó dolog érezni, hogy: „Azt a mindenit, de tehetséges!”. Persze azt gondolom, senki nem tudja megúszni az oktatást. Mindenkinél eljön az idő, amikor azt mondja: nagyon gyorsan mennek az ujjai, de nem érti, amit játszik. Ekkor jön egy olyan tanár, aki ehhez a tehetséghez méltó. Két ember összefog, és születik belőle valami csodálatos dolog.
Ma este szonátákat hallhat a miskolci közönség. A koncert szervezői kérték ezeket a műveket?
Ez most az aktuális repertoár Budapest-Szeged-Szolnok, illetve Japán között. Tokióban lesz a mai program eljátszva, csak ott kiegészítjük egy Hindemith szonátával és Bartók I. Rapszódiájával. Az biztos, hogy sem a Ravel, sem a Strauss szonátát nem játszottuk még Miskolcon.
Ez a mostani műsor elég átfogó része a zenetörténetnek…
Bizony, 1791-től eljutunk az 1930-as évekig. Érdekes a koncert építkezése is: Beethoven és Strauss között ott van Ravel darabja, ami egy megnyugtató, feszültségoldó mű. Gulyás Márta fog zongorán kísérni, akivel 1982 óta dolgozom együtt.
Van kedvenc korszakod, zeneszerződ?
Mindig az adott zeneszerző a kedvencem. Az érték az egyetlen kritérium. Persze hadd legyek picit nacionalista: Bartók. Viszont akkor rögtön mellé kell tenni Dohnányit, és Mozartot is nagyon szeretem. Bartók, Dohnányi, Mozart a három ékkő, ami jobban ékeskedik a „koronában”. A mai koncertprogramban nincs Bartók, viszont van egy csodálatos Ravel, Beethoven, Strauss.
Mondanál valamit a hangszerről, amin játszol?
Ez az államkincstárunk egyik darabja. Külön érdekessége, hogy az eleje, a hátlapja, az oldala és minden egyes „porcikája” attól a készítőtől származik, aki Cremonában született és 1778-ban gyártotta ezt a hegedűt.
A nevét tudjuk?
Igen, Storioni Laurentius. Ez egy Storioni hegedű, 30-40 ilyen létezik a világon. Ő volt Stradivari utolsó tanítványa, vele a Stradivari „dinasztia” is kihalt. Ezt a hangszert elég fiatalon készítette, ez még nem annyira szép kívülről, viszont csodálatos a hangja. Megvan a családfája, hogy kinek a tulajdonában volt, ki játszott rajta; minden követhető. 1985 januárjában kaptam meg, a Sibelius versenyt már ezen a hangszeren sikerült megnyerni.
A spanyol uralkodó családnak van egy Stradivarija, amin megengedték, hogy játssz. Elmeséled a történetet?
Madridban minden évben az uralkodó család előhozza ezeket a hangszereket, mert ők voltak egyedül, akik négy darab, egy kvartettre való hangszert rendeltek Stradivaritól, aki egyéni kézjellel el is látta ezeket.
Volt egy hangverseny a nemzeti koncerttermükben, aminek a programjába beépítették ezeket a hangszereket. Egy brácsás hiányzott csak azon az estén; Ivan Monighettivel, Dmitri Baskirovval álltunk össze hármasban, és úgy játszottunk.
Nagy biztonsági intézkedéssekkel, testőrök hozták a hangszereket, délután 3-tól kaptuk kézhez és csak öt óra időtartamra. Érdekes, mert én nem hallottam közelről – fül mellől – annyira különlegesnek ezt a Stradivari hegedűt, de akik távolabbról hallgatták, mondták, hogy csodálatos a hangja.
Egy turizmussal foglalkozó filmben láttam, hogy a keszthelyi kastélyban sétálgatsz és fotózol. Ez valami hobbi, a fényképezés?
Nem. Nekem akkor már megvolt az a médiacégem, amit azért hívtunk életre, mert a televízió kiszállt a komolyzenéből. Néha van a Müpából közvetítés, és talán az Akadémiáról is lesz, de ez egyáltalán nem öleli át a magyar zenei életet. Nem beszélve arról, hogy az ember megszokott egy Hungarotonos hátteret, ahol elkészítettünk 41 CD-t. Voltak és folyamatosan adódnak a lehetőségek, így aztán van élettere ennek a cégnek. Egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy mobilis. Most éppen Szingapúrban veszünk fel egy filmet, előtte Ausztriában, Tokióban dolgoztunk.
Ezek zenéhez kapcsolódó felvételek?
Természetesen. Sok a dokumentumfilm, például a szingapúri mozi az egy évvel ezelőtti hegedűversenyt foglalja össze, de nagyon sok művésszel készítettünk már anyagot. A keszthelyi filmben ennek a cégnek a kamerája volt a kezemben. Mondható, hogy félig-meddig hobbi, de sokkal több ez annál, hiszen ez már egy vállalat.
Merrefelé koncertezel mostanában?
Tokióban tartok mesterkurzust, adok egy szólóestet, amit pár nappal később Szingapúrban is hallhat a közönség. Márciusban hazajövök, az Akadémián lesz egy trió est Mártával és Gustav Rivinius-szal, a német Csajkovszkij verseny győztesével. Áprilisban beülök a zsűribe Székesfehérváron, majd játszom egy Mozart Simfonia Concertantét, aztán jön a nyár és nyolc hét külföld: Finnország, Ausztria, megint Japán stb. Nem sorolom tovább, de bőven lesz mit csinálni.
Nyitókép: Szabadi Vilmos hegedűművész (Fotó: vszabadi.com)
