A művésszel a Miskolci Nemzeti Színházban beszélgettem, ahol egy Wagner-darab főhőseként lép színpadra.
Vona Ildikó: Az első szerep, amiben láttalak: Alfio, a Galgóczy Judit által rendezett Parasztbecsületből. Emlékszel még rá?
Kálmándy Mihály: Igen, körülbelül huszonöt éve annak a produkciónak. Utána meghívtak két Puccini-operába (Pillangókisasszony, Lidércek), amit koncertszerű előadásként hoztunk létre a Miskolci Szimfonikus Zenekarral, most pedig a színházban találkozhat velem a közönség, A bolygó hollandi címszerepében. Régi ismeretség fűz ehhez a városhoz, és szeretem is, mert itt mindig meg lehet nyugodni egy kicsit.
– Milyen értelemben?
– Nagyon kellemes itt. Tulajdonképpen ugyanazt csináljuk, mint Pesten, de könnyebbséget jelent, hogy csak egy dologra kell koncentrálni, és a felkészülési idő nyugodtabb. Ha valami nem sikerül azonnal, akkor majd visszatérünk rá holnap. Mindent meg lehet beszélni. Rengeteg probléma van persze, de ezeket nem „erőből” oldjuk meg, hanem megértésből, ami kifejezetten jól esik. Legalábbis nekem.
– Szétnéztél már a városban?
– Idő hiányában még nem, viszont most jártam egy itteni étteremben, ahol évekkel ezelőtt ebédeltem. Mondták a kollégák, hogy még létezik. Megtaláltam, és ugyanolyan jól főznek, mint régen. Egyébként meg szoktam nézni azokat a helyeket – legalább a belvárost –, ahol fellépek. Mindnek saját hangulata van.
– Sokadszorra játszod A bolygó hollandit. Hányadik rendezés a jelenlegi?
– Magyarországon ötödik, vagy hatodik produkció, de énekeltem Európában több helyen: Németországban, Svájcban, Lengyelországban, és a prágai szintén monumentális méretű volt.
– Mennyire más a Szabó Máté-féle figura a többi rendezőhöz képest? Csak látványban tér el, vagy karakterben is?
– Nem lehet igazán más. Mindenkinek van egy víziója, hogyan kéne kinéznie egy Bolygó Hollandinak. Ez így jó. Ebben különböznek az előadások egymástól. Amit nem lehet másképpen magyarázni: a zene és a mondanivaló. Ha ezek partitúrához hűen megjelennek, akkor már képtelenség elrontani.
– Milyen ember a Hollandi?
– Egy része ember, egy része meg nem ember.
– Kicsit olyan, mint Bartók Kékszakállúja. Vagy nem?
– A Kékszakállú földibb alkat, nála a férfi összes karaktere ki van hegyezve, ugyanakkor rendelkezik egy kis mágusi attitűddel. A Hollandiban az a rendkívüli, hogy egy szférákon átjáró entitás, aki néha megnyilvánul hús-vér emberként. Minden negatív dolog, amit életében megélt, azt ő elviszi magával és az hatványozottan jön vissza. Ha pedig folyamatosan ezalatt a teher alatt van, akkor tényleg semmi más nem érdekli, csak a megváltás, meg valami olyanná formálódás, aminek befejezése van. A kezdet már megvolt neki, de kisiklott arról a pályáról, ahol a vég várta volna, ezért jön vissza hétévenként, hogy a megváltás valóra váljon, megérkezzen egy női princípiumon keresztül.
– Az ő szemszögéből nézve – szerintem – bekövetkezik egyfajta „happy end”, hiszen a megváltás megtörténik…
– Bekövetkezik az end, de nem a happy end. Ő felelősséget vállal az egész hajó legénységért, így neki muszáj lépni. Át kell mennie azon a furcsa lelkiállapoton – már-már testben –, amikor újraélheti az összes fájdalmat, árulást, megtagadást, de a reményeiben fel-felvillan, hogy esetleg őt is szeretheti valaki, netán családja lehet. Az átlagember gondolatvilágában ezek stabilan, erőteljesen élő képek, nála csak föl-fölsejlenek.
– Mennyit enged az énekszólam színészileg hozzárakni a szerephez?
– Ez egy romantikus opera, tele melódiával. Amikor Wagnerről beszélünk, sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy Wagner valami más, mint a zene. Nem! Itt a szövegnek értelme van, a melódia pedig messze a leghatásosabban hozza azt a mitikus, misztikus atmoszférát, ahol a falon át megjelenik a Bolygó Hollandi.
– Éled is a szerepet?
– Igen, bele lehet helyezkedni. Én nagyon szeretem. A drámát erősen át tudom élni, jó énekelni, rengeteget kihoz az emberből, és változatos lehet az előadásmód. Maga a szöveg értelmezése többféle hangsúlyozást enged, és a rendezésben kibontott hangsúlyok nem mindig ugyanazok. Nekem sokat segít, hogy jól beszélem a német nyelvet.
– Rengeteg hőst alakítottál már. Nabucco, Jago, Wotan – ezek mind különböző karakterek. Milyen típusokat szeretsz?
– Mindenképpen meg kell, hogy ragadjon engem a figura. A tettei, az atmoszférája, az ő belső lényege. Ha bennem van, vagy sikerül megtalálni magamban, amit közvetít, akkor nem szokott gond lenni. Rendszerint olyan figurákat éneklek, akiket szeretek, de általánosan is igaz: amit nem szeretek, azt nem éneklem.
– Mondhatsz olyat egy szerepre „köszönöm, de nem”?
– Előfordult már, hogy visszaadtam. Túl korai volt, nem tudtam megoldani a figura lelkiségét. Évtizedekig nem vállaltam mélyen negatív szereplőt, akihez nem találtam meg a kulcsot, a belső motivációt, hogy mitől olyan ő. Amikor megtaláltam, fölfedeztem benne a zsenialitást. Ha az ember rátalál a gondolkodás módjára, akkor egy ellenszenves alaktól is kaphat nagyon komoly ösztönzést.
– Van kedvenc szereped?
– Igen, vannak. A Hollandi az egyik, a Nabucco a másik, és az összes Verdi-, Wagner-szerep, amit énekelek, mind ilyen.
– Nálad az opera teljesen természetes volt? Soha nem akartál mást kipróbálni?
– Nem, soha. Én ezt szerettem, erre készültem, erre „gyúrtam ki” magam, ebből szereztem diplomát. Ez a líra-dráma műfaj olyan lehetőség számomra, ahol mindent, ami nekem van, megmutathatok.
– A könnyűzenével hogy állsz?
– Nem vagyok szakember benne. Sem a rockban, sem a dzsesszben, sem a szórakoztató zenében. Nagyon szeretem a jazz muzsikát hallgatni, az mindig megnyugtat, és kedvelem a jó szövegeket is.
– Hangszeres játék? Úgy tudom, valamikor tanultál zongorázni, gitározni…
– Igen, így van. A gitárt bánom, hogy nem foglalkoztam vele komolyabban, a zongora meg azért fontos, mert segítőeszköz.
– A miskolci Hollandin kívül hol lehet még Veled találkozni?
– Operaházi produkciókban, de külföldön is énekelek majd, egytől-egyig gyönyörű szerepeket: Rigoletto, Nabucco, Jago, Carlo Gérard (az Andrea Chénierből) és Michele (A köpenyből, Puccini Triptichonjából).
(Nyitókép: Éder Vera fotója)
