Vona Ildikó: Volt már a felújított diósgyőri várban? Engem arra emlékeztet a ma esti díszlet. Szép, ízléses…
Szinetár Miklós: Nem jártam mostanában a diósgyőri várban, de örülök, hogy tetszett a színpadi látvány. Én nem vagyok annak a híve, hogy felmegy a függöny és a közönség valami rondát lát. Ami ma nagy divat. A Bánffy-díszlet az eredeti volt, ehhez én kevertem egy teljesen más stílusú, nagyon személyes játékot, és a várfalak közé betettük az íróasztalt, meg a díványt. Az üres vár önmagában ma már nagyon statikus lenne, de úgy érzem, hogy így kiegészítve jól működik.
– A miskolci Operafesztiválon volt már rendezése?
– Nem, itt még nem.
– Rekonstruált előadásként volt hirdetve a mai Kékszakállú herceg vára. Mennyiben jelentett ez könnyebbséget?
– Ez egy rekonstruált díszlet. Nem a premiert rekonstruáltuk, hanem a díszletet és a jelmezeket. Nem maradt írásos dokumentum a bemutatóról, ami adott egyfajta rendezői szabadságot. A szemekben, a gesztusokban fejezték ki a szereplők az érzelmeiket. Igyekeztem megvalósítani, hogy ez egy olyan küzdelem, ahol egyszer az egyik, máskor a másik szereplő van fölül. Az egész egy olyan keretben működik, ami egy stilizált, szimbolikus világ. Két dolgot akartam elkerülni: egy statikus, muzeális, csak éneklős színházat; másfelől egy agyongyötört, agyonmozgott, hibrid valamit.
– Az Ön értelmezésében van szerelem a két szereplő között?
– Igen, van. Csak itt másképp fejezik ki, mint ahogyan általában szokták. Más előadásokban tépik, gyötrik egymást, de nem néznek egymás szemébe a szereplők.
– Feltűnő, hogy a Kékszakállú olykor hosszasan ül az íróasztalánál és Judit járkál. Miért?
– Az íróasztal – a szöveg szerint: „Ez a váram rejtett kertje”- a férfi költészetéről van itt szó, a könnyek pedig a régi emlékek és levelek, a kínzókamra meg a férfi kegyetlensége. Itt minden szimbólum.
– Mennyire lehet ez manapság aktuális? 1918-ban mutatták be, viszont közben eltelt száz év…
– Ezt nem tudom megítélni, de a zene ereje és az emberi kapcsolat Kolozsváron nagyon lenyűgözte a közönséget. Annak idején A fából faragott királyfit hét karmester adta vissza, egyik sem akarta elvezényelni. Bánffy Miklósnak óriási érdemei vannak ezzel kapcsolatban, mert zsebből fizette a zenekart, hogy ezt a – ahogy a zenészek mondták- „szemetet” eljátsszák. A Kékszakállú utána jött, 1918-ban, akkor már Bartókot könnyebben keresztül tudták vinni.
– Hogyan lehetne a mai fiatalokkal még jobban megszerettetni az opera műfaját?
– Nekem erről van egy külön véleményem: én abban nem hiszek, hogy van fiatal, meg van öreg. Akinek van affinitása és érzéke az operához, az megszereti. Én azt látom a pesti Operában, hogy zsúfolt ház van és a nézőtérnek a 60-70 %-a csupa fiatal. Az úgynevezett konzervatív előadás nagy sikert arat, amin pedig a „fiatalokat akarják megnyerni”, azt ott hagyják. Persze létezik olyan fiatal, aki be van oltva opera ellen. Az én unokám be van oltva ellene, pedig nagyszerű gyerek, okos, értelmes, de az opera nem érdekli. Az egyik fiatal ilyen, a másik meg olyan. Ez a műfaj annak a rétegnek szól, amelyiknek ehhez van érzéke. Ez egy adottság. Olyan, mint az iskolában az egyik gyereknek a matematikához, a másiknak a humán tárgyakhoz van érzéke. Ez a gének felelőssége, így kell születni. Ehhez valakinek vagy van érzéke, vagy nincs. 100 ember közül, 10-15-nek van érzéke és ők azok, akik világszerte életben tartják az operát.
– Tegnap este láttam, hogy nézte Fekete Gyula új operáját. Arról mi a véleménye?
– Jó volt, tetszett. Megszólaltak harmóniák, dallamok, témák. Igen! Nagyon tetszett az, ami miatt szakmai körökben lesznek, akik fanyalogni fognak: hogy emberi fogyasztásra alkalmas zene.
– És a Bartók Plusz Operafesztiválról mit gondol?
– Ez egy nagyon jó dolog. Bármilyen fesztiválnál azt, hogy mi kell a fiataloknak, mindig az 50 év fölöttiek mondják. Szerintem az emberek teljesen egyéniek. Van, aki ötvenévesen már egy aggastyán és van, aki nyolcvanévesen még fiatal. Minden ember más. Nincs olyan, hogy a fiatalok, az öregek, az értelmiség.
– Ön szerint a politikának milyen százalékban van helye a színházban?
– A remekművek mind politizálnak. A Don Carlos arról szól, hogy milyen szörnyű, amikor az egyház teljhatalmat kap az állam felett. A Rigoletto arról, milyen rémes, amikor egy kényúr uralkodik. Az igazán jó darabok kivétel nélkül politizálnak, de nem napi politizálnak. Ez nagyon fontos! Én a színházban elvárom a politikát, pontosabban szólva a társadalmi érdeklődést, hogy valamiről szóljon a darab, és kikérem magamnak a napi politikát.
– Van kedvenc szerzője?
– Három nagy kedvencem van: Shakespeare, Mozart, Csehov.
– Megvolt A kékszakállú herceg vára rendezésének bemutatója Miskolcon, de vajon mi lesz a következő? Min dolgozik mostanában?
– Most egyelőre válogatok. Gondolkodom, hogy mit és hogyan. Az Operában négy darabom van műsoron, azokkal foglalkozom, de vannak filmterveim is. Sőt, készül a harmadik könyvem – ami színházról, operáról, életről szól-, két kötet már megjelent és sikert aratott, ez annak lesz a folytatása. Még tervezgetek, de az biztos, hogy csak olyan munkát vállalok el, amiről van mondanivalóm, és amiben jól érzem magam.
(Nyitókép: MTI/ Czimbal Gyula)
