Vona Ildikó/ PannonHírnök: Jelentős időszak volt az életében Miskolc. Milyen érzés visszatérni?
Csiszár Imre: Kettős érzés. Az egyik a nosztalgia, a másik az öröm, hogy mennyi minden újult meg azóta. Amerre járok, amilyen illatokat érzek, amilyen emberekkel találkozom, mind-mind emlékeket idéznek föl. Rám tolul a múlt, ami egyáltalán nem kellemetlen. Sőt!
Nagyon kellemes érzés. Amikor itt voltam, és az elmenetelem előtt még nem volt meg a hozzáépítés, csak a régi, méretében kisebb épület. Most minden játszóhely együtt van, ez egy új és modern színház.
Kamaraszínház akkor is volt, de egészen máshol, másik helyszínen. Sok új ember van, köztük sok tehetséges fiatal, ami azért jó, mert ők fogják adni az igazi erejét az előadásoknak, a színháznak. Itt nagyon erős fiatal társaság van. Szeretnek játszani, nem feladatot látnak el, hanem valóban alkotómunkát végeznek. Nagyon jól tudtam velük dolgozni.
A régi társulatból kik vannak még?
Nagyon kevesen. Seres Ildikó, Szegedi Dezső, Gáspárt Tibort még én szerződtettem ide a színházhoz a főiskoláról. Őket láthatják a nézők a Máli néni című előadásban.
Van olyan emlék, amit szívesen megosztana az olvasókkal?
Sokat tudnék mesélni. Amikor idekerültünk – úgy tudnám megfogalmazni – elhagyatott színház volt a Miskolci Nemzeti Színház. Nagyon sok minden hiányzott. Nem volt igazán dinamikus vezetés, nem voltak olyan színészek, rendezők, akikkel országos hírű előadásokat lehetett volna megvalósítani. Rengeteg embert hoztam ide, színészeket, rendezőket.
Ez az 1980-as éven eleje?
1979. Meg kellett újítani ezt a színházat, ami hatalmas felelősség volt. Nyitottuk egy helyett három játszóhelyet: nagyszínházat, kamaraszínházat, stúdiószínházat. Ezek mind újdonságnak számítottak. A legfontosabb cél az volt, hogy itt érték teremtődjön, hogy az embereket a színházba járásra ösztönözzük, mert itt valami olyan élményt kapnak, amit máshol nem – a moziban, a tévében –, és észrevették az emberek.
Nagyon büszke vagyok, mert sikerült új közönséget is megszólítani. A miskolci egyetemisták egyáltalán nem jártak színházba, és azt találtam ki, hogy a nyilvános főpróba az övék. Ingyen kapták rá a jegyet, ami tetszett neki. Eljöttek, elvitték a hírét, aztán jöttek mások is.
Elindítottuk a stúdiószínházat, ahol az intellektuálisabb nézőközönségnek szóló darabokat játszottunk, az megint az egyetemistákat érdekelte jobban, szívesen jártak oda is. Híre ment az előadásoknak, sok helyről kaptunk elismeréseket. Nekem az a legnagyobb miskolci élményem, hogy teremtettünk egy színházat.
Volt olyan színház a pályája során, ami ennyire fajsúlyos volt, mint a miskolci?
Ilyen hosszú időszak nem volt. Miskolc akkor a második legnagyobb magyar város volt, nagyon összetett nézőközönséggel. Sokféle emberhez kellett szólni, ami komoly szakmai kihívást jelentett. Nem voltam ilyen sokáig, 12 évig, sehol.
Ez még akkor prózai színház volt, ugye?
Igen, abszolút. Játszottunk zenés darabokat is, operettet, mesejátékot, de a próza volt túlsúlyban. Operaelőadással minden évben meghívtam a debreceni színházat, ők jöttek vendégszerepelni, és népszerű operákat hoztak. Öt előadást játszottak mindből, de az ötödik előadás már foghíjas volt. Akkor ennyi igény volt az operára, erre nem lehetett zenés színházat alapítani. Még nem volt saját zenekara a színháznak, a Miskolci Szimfonikusok zenészei működtek közre a zenés produkciókban.
Mely darabok kedvesek a szívének? Emlékszem eljött a Magyar Televízió, felvette Brecht Galileijét és leadta fő műsoridőben. Ez akkor nagy szó volt…
Nem csak a Galilei kapott nagy visszhangot. Ugyanezt mondhatom a Lear királyról, A szecsuáni jólélekről, az Angliai Erzsébetről, A tribádok éjszakájáról, a Peer Gyntről. Ezek országos hírű előadások voltak, ami azért fontos, mert nem igaz, hogy egy vidéki városban másféle színházat kell működtetni, mint mondjuk a fővárosban.
Azok az általános problémák, amik az embereknek gondot okoznak, azokra vidéken ugyanúgy keresik a megoldást. A színház, ha erről szól, ugyanúgy segít nekik Budapesten és a vidéki városokban egyaránt.
Itt van ez a mostani darab, a Máli néni. Az alaphelyzet az, hogy ma az embereket rengeteg probléma nyomasztja, amire nem kapnak igazán választ. Ott vannak az anyagi gondjaik, a családi gondjaik, szerelmi problémáik, politikai problémáik, egy világhangulat összes problémája, és már szétfeszül az agyuk az idegtől, de nem találják a megoldást. És akkor van valaki, egy nagy manipulátor asszonyság, aki összegabalyítja a szálakat, hogy aztán kioldja, és új formában tisztázza ezeket az emberi problémákat, hátha megoldódik ettől egy-egy ember élete, sorsa.
Ki választotta a Máli néni című darabot? Ön vagy a miskolci színház vezetősége?
Én. Talán azért, mert abszolút a mi megoldatlan életünkről, problémahalmazainkról szól. Ennek az asszonyságnak több jelenetben azt írja az író, Füst Milán, hogy benn ül Máli néni és köt. Nem értettem először: miért köt? Aztán rájöttem, a mitológiában a moirák az emberi sors fonalát fonják, Máli az emberi sors fonalát köti. Ugyanez, csak le van fordítva a huszadik századra. Máli mindezt olyan formában teszi, ami műfaj szerint a tragikomédiához hasonlít a legjobban. Sok tragikus sorsot látunk a színpadon, de ezek nem balsorsban, nem tragédiákban oldódnak meg, hanem egy komédiában oldódnak föl.
Most eredeti közegben látható, de akár egy modern, huszonegyedik századi közegben is lehetne játszani…
Nem szeretem kivenni és másik közegbe tenni a darabot. Illetve van, ahol erre szükség van, de itt most nincs. Ez ott, ahol van zseniális, és mindenki, aki látja ezt az 1930-ban játszódó darabot, azt fogja hinni, hogy ez 2025 Miskolca. Ugyanezekkel a problémákkal küzdenek a nézőtéren ülők, mint akik ott fenn a színpadon.
Hogyan ajánlaná a nézőknek a Máli néni című előadást?
Ha jól akarnak szórakozni, akkor jöjjenek el és nézzék meg! A színház igazi célja – miközben gondolkodtat, meg érzelmekkel játszik –, hogy szórakoztasson. Haza fog vinni mély gondolatokat a néző, nem felejti el egyhamar ezt az előadást, de szórakoztató és ironikus is, lehet rajta kacagni.
Borítókép: Csiszár Imre rendező megbeszélést tart a színpadon a Máli néni főpróbája után 2025. november 26-án (Fotó: Dobos Klára)
