A Kassai Thália Színház volt az idei Határtalan Napok vendége májusban Miskolcon, a társulat három előadással érkezett. A teátrum igazgatója, Czajlik József volt beszélgetőtársunk.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Mit kell tudni a Kassai Színházról?
Mgr. Art Czajlik József: Viszonylag fiatal színház; arra nagyon büszkék vagyunk, hogy ötvenen túl vagyunk, épp a pandémia idején voltunk 50-esek. 1969-ben alapította a Komáromi Magyar Területi Színház akkori progresszívebb szárnya, Beke Sándor vezetésével elutazott Kassára és ott alapítottak színházat, azzal a szlogennel (ő mondta) : „Színház ott van, ahol villamos is jár”. A társulat ideiglenesen a kassai ipari iskola tornatermében kapott helyet, azóta is ott van a színház. Azt a csarnokot átalakították színházteremmé, egy 200 férőhelyes kamaraszínházzá. Jelenleg 50-en vagyunk a társulatban, a színésztársulat 12 tagú, tehát egy kis színház vagyunk, ami egyfajta családias légkört eredményez.
– Egyetemisták szoktak szerepelni az előadásokban?
– Nem volt sok egyetemista az utóbbi időben, de most például igen, Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival darabjában játszik, és a következő évadban is lesz egy bemutatónk, amiben négy frissen végzett egyetemista fog közreműködni. Szeretnénk továbbra is a fiatalok felé fordulni. Ugyanúgy a fiatal rendező-generációból is folyamatosan meghívunk alkotó társakat, hogy mutassák meg magukat. Soha nem volt ilyen bőségben a felvidéki magyar fiatal rendezés, mert Beke Sándor, Forgács Miklós meg én végeztem. Most viszont van két olyan rendezőnk is, akik egy korosztály és együtt dolgoznak, aminek nagyon örülök.
– Mennyire volt jellemző az elmúlt ötven évre, hogy vendégrendezők jöttek?
– Folyamatosan szinte vendégrendezők voltak, Beke Sándor első korszakát kivéve. Utána az önállósodás előtti korszakban a Kassai Thália Színház a Komáromi Jókai Színház fiókszínházaként működött. Egészen az 1990-es évekig nem volt önálló. Kolár Péternek köszönhető, hogy levált és önálló intézményként működik a Kassai Színház. A legnehezebb korszak azonban nem is a kezdet volt, mert ott volt egy hatalmas támogatottság, lelkesedés.
– Beke Sándor karizmatikus személyiség, ő nagyon tudta, mit akar…
– Igen. Az ő akarata, rendíthetetlen és nyakas kultúrpolitikája kellett hozzá, hogy kiharcolta ezeket a helyzeteket a színház számára. Viszont a ’90-es évek derekán volt egy nagyon durva leépítés Vladimír Mečiar kultúrpolitikájában, amikor megpróbálták a kulturális szférát ellehetetleníteni, azon belül pedig még erőteljesebben a nemzetiségi kultúrát. Akkor óriási sebeket szerzett a színház.
– Mi történt?
– Beépítették, államosították a vagyonunkat, amit nem is osztottak vissza igazságosan. Például az egyik bérelt garázsunkat a szlovák Filharmónia kapta meg. Szerencsére a meciari kultúrpolitika megbukott ezzel az elképzelésével, és akkor kezdődött egy lassú visszarendeződés, ahol egy újabb politikai kurzus már sokkal pozitívabban állt hozzá a kultúrához, és a nemzetiségi kultúrához is.
– A közönség kiállt a színházért? Márpedig nekünk kell egy magyar nyelvű színház…
– Igen, a közönség kiállt. Ott igazából nagy, országos színházi sztrájkok voltak, amiben a szlovák közönség, sajnos azt kell mondanom, hogy közömbös maradt. Az értelmiség szinte a „nekem mindegy” állapotban volt, míg a magyar közönség erőteljesen tiltakozott. Talán az a belső reflex dolgozott, hogy nekünk itt nagyobb hangot kell adni, ha meg akarunk menteni valamit, vagy tovább akarunk lépni. Ez nagyon jól jött akkor, mert több oldalról meg tudták erősíteni: nem lehet csak úgy lemosni a színházat. Pont ez az időszak magával hozta azt is, hogy az akkori kultúrpolitika óriási figyelmet fordított a külhoni nemzetiségi intézmények fejlesztésére. Hatalmas programok születtek, például a Rákóczi Szövetség nagymértékben dotálta a beutazás költségét a saját településükről a kőszínházba, ami a nézőknek és a színháznak is óriási segítség volt. Akkor 160 előadást is tudtunk tartani évente, ami az akkori csúcs. A 2000-es évek után 110 és 140 közé beállt az éves előadások száma.
Mai napig is utazó színház vagyunk. Azzal egyrészt, hogy az akkori felvidéki magyarság, főleg a keleti részeken adta össze a színház ilyen-olyan vagyontárgyait, akár támogatta anyagilag, akár más dologi szinten, ezt megköszönve kezdett el a színház tájolni, elmenni azokra a településekre játszani, ahol voltak támogatói. Ez így rajtunk is maradt, de ez most konkrétan megmenti a színházat, hiszen Kassán már kicsi a magyarság száma. 250 ezres városban 6500 ember vallotta magát most magyarnak, és 35 kilométerre van az első magyar település. Ha mi nem utaznánk, nem lenne ránk igény egészen Pozsonytól Királyhelmecig, akkor nem tudnánk se fenntartani magunkat, se bizonyítani, hogy ránk szükség van egy nagyvárosban. Paradox módon sok olyan nézőnk van, aki soha nem járt a Kassai Thália Színházban, hanem a Kassai Thália Színház előadását látta valahol.
– Mekkora a háttérszemélyzet?
– Mindig is arra törekedett a Thália Színház mindenkori vezetősége, hogy egész keretestől megteremtse ezt a színházat, tehát a kiszolgáló háttér-személyzettel együtt, és azokban a keretekben gondolkodtak. Most nekünk összesen 4 díszletmunkásunk van, 2 hangosító, 2 világosító, 1 műszaki vezető, 1 öltöztető, 1 kellékes, 1 fodrász-sminkes, 1 súgó, 1 ügyelő, de ez a háttér mindig megvolt, és ragaszkodtunk is ennek meglétéhez. Inkább az anyagi ellehetetlenülés okozott gondot. Amikor sokáig csúsztak, vagy meg sem érkeztek a pénzek az előbb is említett rossz időkben, akkor ez egyfajta belső küldetés volt, ami ott tartotta az embereket, mert tudták, ez az egyedüli lehetséges válasz, hogy kitartanak és maradnak. Egyébként a mai napig is jellemző, hogy a szlovákiai kulturális intézmények nincsenek nagyon eleresztve anyagilag. Maga a Szlovák Nemzeti Színház is nagy anyagi gondokkal küzd.
– Milyen darabok szerepelnek a Kassai Thália repertoárjában?
– Támogatott intézményként csak az alapbérekre van meg a költségvetés. Nem a teljes éves, ezért nekünk nagyon sok belső forrás kell. Fél lábbal a piacon is kell állnunk, tehát nagyon fontos, hogy olyan darabok is legyenek műsoron, amik révén valóban fontos bevételekhez lehet jutni.
– Operettet játszanak?
– Kisebb operetteket igen, legutóbbi például a Montmartre-i ibolyát. Musicalt egyre ritkábban, de régebben volt A padlás, A dzsungel könyve. Kénytelenek vagyunk kommersz gondolatokkal is létezni, hogy igenis bevételre tegyünk szert, de a színvonalat lehetőleg a legmagasabb szintre emelni ebben, és nekünk szakmai oldalon a szlovák és a magyar szakma irányában is fel kell mutatni alkotásokat. Operát nem játszunk, bár most, amikor 50 évesek voltunk, akkor Malina Hedvigről készítettünk egy három részes zenés előadást, aminek az első része opera volt, a második része operett, a harmadik része oratórium. Viszont nagyon nagy falat volt, ilyet nem gyakran engedünk meg magunknak, hiszen énekképzés is szükséges hozzá. Természetesen minden műfajt megpróbálunk elővenni, és van olyan irányunk is, ahol a kísérletezésnek adunk teret. Nagyon fontos az, hogy keressük a határainkat, és mindig ebből jönnek vissza aztán a főtevékenységbe, az általánosabban játszott darabokban az új kifejező eszközök.
– A magyar szerzők aránya mekkora a repertoárban?
– Természetesen folyamatosan tűzünk műsorra magyar szerzőket, klasszikusokat, kortársakat, ráadásul mi is írunk. A Malina Hedvigről készült darabot Forgács Miklós írta, kortárs zeneszerzőkkel is együtt dolgozunk. Fontosnak tartjuk Kassán megjeleníteni a magyar írókat, hiszen ez egy hídhelyzet is. Volt már olyan, hogy elkértek tőlünk magyar darabokat, mert itt látták és tetszett nekik. Ráadásul ez visszafelé is működik. Nemrég bemutattuk egy szlovák kortárs szerző komédiáját, aki egy színházi ember, színész és saját társulatával írta ezt a darabot, tehát visszafelé megpróbáljuk a nézők felé a szlovák kortársat is megmutatni.
– Mik vannak műsoron az idei évadban?
– Az idei nagyon különleges, mert az egy Covidos évadnak a megismétlése. Ami akkor elmaradt, azt most visszahoztuk. Például a Karantén című bemutatónk május végén lesz, miközben annak télen, februárban kellett volna lennie. A Parasztoperát Pintér Bélától két és fél év próbálkozás után sikerült bemutatni. Ez egy újrakezdős, újra megpróbálkozós évad.
– A következőről mit tudhatunk?
– Már tervezzük a jövő évadot. Szentivánéji álommal kezdünk, a társulatunkon kívül még négy főiskolás is közreműködik majd Matusek Attila rendezésében. Utána lesz egy koprodukciós előadásunk a Komáromi Jókai Színházzal, akik jövőre lesznek hetvenévesek. Nekünk az ötvenest elvitte a Covid, ezért azt mondtuk, össze kéne hozni a két jubileumot. Ott Schimmelpfennig: Az állatok birodalma című darabját játsszuk. Utána László Sándor, az újvidéki volt igazgató és egyetemi tanár, sok újvidéki színész felnevelője rendez nálunk egy Brian Friel klasszikust, Pogánytánc címmel. Negyedik bérletes előadásként egy mini-musicalt fogunk készíteni I love you címmel, és még lesz egy mesénk, az Ágacska, amivel viszont szeretnénk visszatérni kis helyekre, közösségekbe. Régóta nem csináltunk saját mesét, színházi nevelési előadásokat készítettünk a Káva Kulturális Műhellyel, azokkal jártunk ki iskolai osztályokba.
– Milyen volt a fogadtatás?
– Nagyon jó, hiszen találkozhattunk a fiatalokkal, beszélgethettünk számukra fontos témákról. Egyik volt az iskolai zaklatás, a másik a felelősség témája. Aztán a Covid ezt is megállította, az iskolák bezártak, bevezették az online oktatást. Most hosszú idő óta úgy döntöttem, hogy csináljunk egy klasszikus mesét, de kimondottan két kofferbe beférőt, amivel kis helyekre is el tudunk menni, hogy újra megjelenjünk tájelőadásban. Így néz ki a következő évadunk.
(Kiemelt kép: A Noszty fiú esete Tóth Marival/ Németi Róbert fotója)
Amennyiben tetszik a tartalmak sokszínűsége, kérjük szánjon még ránk pár percet támogassa a PannonHírnök szerkesztőinek munkáját és kövessen minket a Facebookon!
