Ezúttal a Pesti Magyar Operett Színpad előadásának díszvendégeként érkezett Miskolcra, és a Művészetek Házában beszélgettünk.
Vona Ildikó/PannonHírnök: Milyen kapcsolat fűz ehhez a városhoz?
Oszvald Marika: Többfajta. Rengetegszer jártam itt, hiszen sok fellépésem volt ennyi év alatt, barátaim is laknak Miskolcon, sőt a gyerekem zongorája szintén innen való.
Kevesen tudják, de komoly sportolói múlttal rendelkezel. Erről mesélj picit! Hogyan indult?
11 éves koromban kezdtem el aktívan, nem is azt mondom, hogy sportolni, hanem táncolni, mert a sport nekem játék volt. Lettem aztán országos bajnok toronyugrásban, de az is játékos formában történt. Nem erőltettem soha semmit, nem forgattam ki magam a mivoltomból, hanem úgy csináltam, ahogyan jól esett. Minden izgatott, kipróbáltam a felemás korlátot, gerendáztam, talajtornáztam, és természetesen jártam balettra, ahol spiccelni, szteppelni tanultam.
Fiatal művésznő korod óta akrobatikázol a színházi produkciókban. Annak itt kell keresni a gyökerét?
Igen. Nagyon szerettem használni a testem, általa kifejezni magam. Figyeltem a többieket és, amikor nagyon megtetszett valamilyen mozdulat, elhatároztam: én is megcsinálom. Így jött be a sport. Nem vagyok hajlékony, inkább csak rugalmas, de addig gyakoroltam, amíg le tudtam menni hídba.
Művészcsaládba születtél. Természetes volt, hogy ezt a pályát választod? Kamaszként sem lázadtál ellene?
Nem, mert az operettbe szerelmes voltam. Imádtam a műfajt, imádtam a szüleimet, így semmiféle lázadás nem volt. Kacérkodtam azzal, hogy esetleg operaénekes leszek és Mozart-szubretteket énekelek…
Igen, láttam az életrajzodban Mozart Figarójának és Puccini Gianni Schicchijének szerepeit, de mi lett utána?
Opera-szubretteket szívesen énekeltem, viszont Verdi, Puccini komoly hősnőire már nem vállalkoztam volna. Aztán mivel az operettben lehet énekelni, táncolni, színésznőnek lenni – a három pedig gyönyörű egységet alkot–, úgy döntöttem, vagyis inkább az élet sodort errefelé, maradtam ennél a műfajnál.
1972 óta vagy a Budapesti Operettszínház tagja, ami 45 éves jubileum idén…
Jé, tényleg! Valóban így van, mert amikor fölvettek a Színművészeti Főiskolára, rögtön vittek. Már akkor szerepeltem ott színpadon.
Vámos László osztályába jártál. Hogyan emlékszel rá?
Nagyon féltem tőle. Hatalmas tudással, kitűnő ízléssel rendelkezett és óriási respektje volt. Nála „haptákban álltunk”. Amit ő mondott, az úgy volt. Nem csak főiskolás tanárom, a színházban is ő volt a főrendezőm, meg az igazgatóm, és amikor lediplomáztunk, nem dobott be minket azonnal a mélyvízbe, hanem tovább tanított. Volt egy művészvezetése, ami mostanság már nem divat, mert ma már tudni kell mindenkinek mindent.
– Kedvenc szerep a pályád során?
– Sok jó szerepem volt, de nem tudom egyikre se azt mondani, hogy ez a legkedvesebb, ez a kedvenc szerepem.
– Partnerek terén szintén szerencsés vagy, mert azontúl, hogy jóképű férfiakkal énekelsz, Peller Károllyal például látványos tornamutatványokat csináltok a produkciókban…
– Karcsi nagyon erős. Könnyedén felemel, így aztán be tudjuk csempészni a táncbetétekbe még a legmerészebb akrobatikus mozdulatokat is. Persze én is erős vagyok, kondiban tartom magam. Vagyis nem is én, hanem maga a szakma.
– Sokat változott az operett műfaja, amióta elkezdted?
– Igen, persze. Rengeteget fejlődött, és az átiratok is sokkal modernebbek. Most mutattuk be a Víg özvegyet, ami annyira mai és aktuális… nagyon jó játszani! Nem érzi azt az ember, hogy a régi elcsépelt szlogeneket, szövegeket mondja.
– Ezek szerint az operetteknek is haladniuk kell a korral?
– Így van!
– 2015-ben Kossuth-díjas lettél. Mennyire dobogtatja meg a szíved, ha kapsz egy díjat?
– Többféle elismerésben volt részem, persze nagyon jóleső érzés, hogy értékelik a munkám, és nem volt hiábavaló a sok belefektetett energia. De sokkal jobban dobog a szívem, amikor ki kell menni a színpadra, miközben tudom, nagy az elvárás. Vajon képes leszek-e azt nyújtani, amit elvárnak tőlem? Itt nem pihenhet meg az ember, azért mert kapott egy díjat. Tegnap jó voltam, de lehet, ma már nem vagyok olyan jó, hiába a Kossuth-díj. Itt estéről-estére kell bizonyítani, mert a teljesítmény nem maradhat el azáltal, mert elismerésben volt része valakinek.
– Híres a temperamentumod, de pihenni hogyan szoktál? Mit csinálsz szabadidődben?
– Jaj, dehogy pihenek! Millió tennivalóm van. Nagyon sokat utazom az országban, az Operettszínházban is rengeteg a munka, aztán otthon vár a kertem, amit szintén gondozni kell. Nem vagyok egy ücsörgős típus. Néha azt érzem, le kéne már kötözni magam, mert nem veszem figyelembe a koromat. Engem az élet szeretete hajt. Egyébként ugyanazok a problémák elértek, mint más korombeli nőt, és nem mondhatom, hogy olyan vagyok, mint húszévesen. Nem. Csak még megcsinálom, amit bírok.
– Sosem voltál Oszvald Mária, hanem Marika. Miért?
– Anyukám (Halasi Marika szubrett – a szerk.) szintén a Marika nevet használta. Nálam ez úgy történt: én voltam a kicsi a családban, ezért hívtak Marikának, sőt Gertrúd is vagyok a nagymamám után, így aztán még Trudinak is becéztek. Az operettben egy szubrett legyen Marika! Nem én választottam, így alakult, viszont nem tiltakoztam ellene.
– Hol lehet látni mostanában, merrefelé van fellépésed?
– A Víg özvegyben – ami már ebben a szezonban nem lesz sokat az Operettszínházban, de visszük át a következő évadra –, Sybill van még, meg Oszi Boszi. Nem játszom olyan nagyon sokat, de készülünk a Palotagálára, utazunk Olaszországba egy olasz nyelvű produkcióval, azt tanuljuk. Nyáron sincs pihenés, mert a színházi előadásokkal is megyünk Makóra, Nyíregyházára stb. Annyira sok a munka, hogy az egész nyaram be van telve.
(Megjegyzés: külön köszönet Peller Károlynak, amiért a Marikával közös fényképet a rendelkezésünkre bocsátotta.)
