Nagyvárad volt az idei Határtalan Napok rendezvény vendége. A Miskolci Nemzeti Színházban beszélgettem a Várad folyóirat irodalmi szerkesztőjével.
Vona Ildikó: Idén 15 éves a Várad folyóirat. Mennyit változott az évek alatt, és mióta írsz a lapban?
Tasnádi-Sáhy Péter: Én viszonylag friss munkatársnak számítok. 2013 óta vagyok szerzőként jelen, 2015 novemberétől dolgozom irodalmi szerkesztőként. Korábban Temesváron éltem, előtte pedig Budapesten.
– Akkor muszáj megkérdeznem: hogyan kerültél Nagyváradra?
– Keresd a nőt! Az akkor még leendő feleségem Temesváron volt színésznő… Akkoriban, a tavaly karácsonykor megszüntetett Erdélyi Riportnak dolgoztam újságíróként, hívtak szerkesztőnek – a szerkesztőség pedig Váradon volt –, illetve a feleségemet a színházhoz, így minden összejött. Nagyváradra költöztünk.
– Visszatérve az első kérdéshez: mennyit fejlődött a folyóirat?
– A Várad folyamatosan fejlődött az elmúlt 15 évben; a formátum éppen akkor változott legutoljára, amikor én odakerültem, azóta pedig a honlapunk (varad.ro) is megújult. Szűcs László főszerkesztőmmel leültünk és megbeszéltük, ő milyen irányt lát maga előtt, és ezt kiegészítettük az én gondolataimmal. A címlapra nézve könnyű látni, hol van a középpont, mert ezt a folyóiratot úgy hívják: Várad. A Nagyváradon nap mint nap születő kortárs kultúrát kell szemlézni, hiszen egy folyóirat alapvető feladata, hogy nívót teremtsen, válogasson, a minőség irányába „gyomláljon” és segítse véleményével az alkotókat a fejlődésben.
– A felépítése milyen? 100 oldal elég vastag…
– Minden számot a beköszönő után az irodalmi rovat indít, amiben található vers, próza, adott esetben dráma is. Mindhárom műnem helyet kap. Ezen kívül van művészet rovat, ez sok esetben egy alkotó munkásságára koncentrál, de előfordul, hogy egy kiállításra, tehát adott téma köré szerveződik. A társadalom rovatunkban leginkább esszék szerepelnek, sokszor helytörténet; nem állandó rendszerességgel, de kritikák is helyet kapnak benne (könyv, színház, képzőművészet).
– Szoktatok az olvasók figyelmébe ajánlani előadásokat, könyveket?
– Igen, az irodalommal kapcsolatosan a romániai magyar könyvpiacon megjelenő, hozzánk eljutó munkákat igyekszünk bemutatni.
– Magyarországi eseményekhez hogyan kapcsolódtok? Magyar Kultúra Napja, március 15, október 23. stb?
– Ezek szerintem nem magyarországi események, hanem a teljes Kárpát-medencei magyar kultúrát érintő ügyek. Az idei Magyar Kultúra Napjára a Himnusz szövegéhez készítettünk online kampányt: az első versszak összes szavához gyűjtöttünk gondolatokat un. hashtag-ek alá rendezve, az Élő Várad Műhely tagjaival.
– Hány példányban jelenik meg a Várad lap? Vannak szponzorok, támogatók?
– Változó a példányszám. A Bihar Megyei Tanács tartja fenn ezt a folyóiratot, ami évente megszavaz egy költségvetést. Mi abból gazdálkodva működünk, szervezünk olyan rendezvényeket, amik az általunk képviselt értékrendet a közönséghez is eljuttatják.
– Hogyan tud magyar és román, két eltérő kultúra egymás mellett élni?
– Azt gondolom, főleg úgy, ha az ember nem akarja veszteségként megélni, hogy ez a terület most Romániához tartozik. Inkább lehetőségnek, kuriózumnak tekinti. Szerintem mindig izgalmas, amikor egy másik igazság lakik a szomszédunkban, egy másik szempont. Én személy szerint soha nem éreztem ennek semmiféle hátrányát, sőt inkább csak előnyét a két kultúra egymás mellett élésének. Persze a kisebbségi helyzet komoly kihívás, hiszen döntés és energiabefektetés kérdése, hogy az ember megőrizze a saját kultúráját, nyelvét.
Van más magyar nyelvű irodalmi újság is Nagyváradon?
– Nincs. Bihar megyében a legutóbbi népszámlálási adatok szerint 134 ezer magyar ember él; azt hiszem, ennyi emberre egy magas kultúrát képviselő folyóirat talán elég.
– A váradi színházzal milyen a kapcsolatotok?
– Szinte kötelezően jó. Sőt, remek! Persze egy ilyen kis közösségben megengedhetetlen is lenne, hogy ne így legyen. Szerencsére a Szigligeti Színház főigazgatója, Czvikker Katalin és az én főszerkesztőm, Szűcs László ezt nagyon bölcsen szem előtt tartva minden alkalmat meg is ragadnak az együttműködésre.
– A költőknek van lehetőségük önálló esten bemutatni verseiket?
– Amit az Élő Várad Műhelyben csinálunk egy progresszívebb út, mert nem feltétlenül a hagyományos, író-olvasó találkozószerű formátumban próbálunk közeledni a közönséghez, hanem a 21. századi kommunikációs, illetve színházi eszközök alkalmazásával. Igyekszünk pezsgő irodalmi életet teremteni Váradon, és ennek kezd egyre bővülő közönsége lenni. Azért is van módunk kísérletezni, mert a Váradnak Törzsasztal néven tíz éve fut egy klasszikusnak mondható irodalmi beszélgetéssorozata a Szépírók Társaságával együttműködésben. Csak pár nevet említenék: járt nálunk Esterházy Péter, Spiró György, Tolnai Ottó, Péterfy Gergely. Tavasztól őszig, hónapról hónapra olyan alkotókkal találkozhatunk a magyar magaskultúrából, akiktől tanulhatunk, és etalont jelentenek.
– Egyik rendezvényen kerestétek a „tipikus erdélyi magyart”. Mik az ismérvei?
– Igen, ez a téma a tavaly decemberi vitaszínházi estünkön került a középpontba. Alapvetően az volt a célunk a felvetéssel, hogy értelmes, produktív vitát generáljunk. A közönségnek csoportokba rendeződve, egy kérdőíven végighaladva kellett döntenie, sok aspektust érintő ismérvek közül kiválasztani a megfelelőt. A válaszokat összegezve azt mondhatjuk: a fejünkben a tipikus erdélyi magyar férfi középkorú, egészségi állapota ingatag, monogám párkapcsolatban él, párját lelkiismeret-furdalással csalja meg, hisz Istenben, szeretne hinni önmagában, nem nagyon olvas verseket, kedvenc itala a sör és minden, ami a-val kezdődik, a háborúba pedig fegyverként medvét vinne magával.
– Váradon milyen gyakran szoktak összejönni a magyarok? Mondjuk, amikor van egy rendezvény, ahol magyarnak érzem magam és beszélgethetek magyarokkal?
– Szerintem abszolút nem életszerű ez a felvetés ebben a formában. Ha valaki, aki nem járt még a környező országokban élő magyarok között és szeretne elképzelni egy határon túl élő magyart, érdemes a saját életéből kiindulnia. Egy határon túli magyarnak ugyanúgy ambíciói vannak, családja van, gyerekei, szerettei, barátai, személyes ellenségei, támogatói vannak, mint Magyarországon. Csak míg Magyarországon természetes, hogy egy magyar ember magyarul beszél, és ezt a kultúrát éli meg kizárólagosan, addig Romániában, vagy bármelyik szomszédos országban ez döntés eredménye. Mint ahogy az is, hogy magyar óvodába, iskolába adja a gyerekét. Léteznek olyan intézmények – például a színház, a Várad kulturális folyóirat –, ahol alkotó emberek létrehoznak dolgokat, és akik kíváncsiak, azok ezeket a kulturális produktumokat fogyasztják, természetesen magyar nyelven. Egyébként rendkívül fontosnak tartom, hogy a rendezvények látogatói között legyenek románok is, ezért vannak a színházban románul feliratozva a magyar nyelven játszott előadások. Iszonyatosan fontos dolog ismerni egymás kultúráját.
– Ezek szerint nyitottak vagytok egymás felé?
– Vannak örökölt problémák, de a mai huszas-harmincas generáció Romániában döntő többségében egyértelműen és határozottan Európában szeretne élni, európai akar lenni. Ez az „európaiság” egy olyan súllyal bíró hívó szó, ami erőteljesen át tud hidalni bármilyen különbséget.
Trianon mennyire téma?
– Én azt gondolom, a mai huszon-harminc-negyven-ötven-hatvan, de még a hetvenéves emberek is már ezt örökölték. A területek, amik hajdan Magyarországhoz tartoztak most Romániában találhatóak.
– Például egy versnek szokott témája lenni?
– Természetesen. Ha hallgattad az előbb Kemenes Henriette Plasztilin című szövegét, ez a fajta fájdalom, düh egy feldolgozandó örökség egy mai fiatal alkotó számára. Meg kell értenie, és élő kapcsolatot kell ápolnia a nagyszüleivel, szüleivel, mert ez elengedhetetlen a teljes értékű élethez. Azt gondolom, a gyűlölet és a fájdalom, mint életstratégia nem működőképes. Képzeljünk el mondjuk egy Árpád nevű magyar és egy Ionut nevű román fiatalembert Nagyváradról! Mindketten 25 évesek, a városban születtek. Véleményem szerint mind a kettőjüknek pontosan ugyanannyi joga van abban a városban élni, mindenféle szempontból. Mivel jogállami keretekre törekszünk, ezért jog előtt is pontosan ugyanannyira egyenlők. Ha Árpád és Ionut szeretné magát jól érezni a városában, akkor okosan teszik, ha kíváncsiak egymásra, hiszen egymás mellett élnek, dolgoznak. Csak szomorú, hogy nincs ez mindig így. Egyébként pedig, ha az ember végigsétál Nagyvárad belvárosában, talál egy örökséget, aminek kapcsán nem csak Trianon juthat eszébe, hanem az is, hogy mi történt azzal a több mint 20 ezer emberrel, akik nélkül ez az örökség – a múlt század elejének pezsgésével egyetemben – nem értelmezhető. A nagyváradi zsidóságra gondolok, akiket hetek alatt gyömöszöltek hatékony szervezéssel marhavagonokba, és küldtek a halálba polgártársaik. Ez pontosan ugyanolyan elszámolandó és feldolgozandó téma, mint az, hogy ami valaha Magyarország volt, most Románia.
– Ha valaki hozzá szeretne jutni a Várad folyóirathoz, hol teheti?
– Magyar könyvtárakba több helyre eljut, kereskedelmi forgalomba kevéssé. A legegyszerűbb, ha ír a szerkesztőségnek és megrendeli, akkor minden hónapban postázzuk. Az interneten pedig a www.varad.ro oldalon lehet minket elérni, ahol az összes lapszámunk megtalálható. Az elmúlt 2 év anyaga letölthető, illetve különféle rendezvényeinkről is olvashatók anyagok; tulajdonképpen az egész tevékenységünk dokumentálva van ott.
Nyitókép: (b-j) Kemenes Henriette és Tasnádi-Sáhy Péter Miskolcon (Fotó: Vona Ildikó)
