A Dal 2016 és a Sztárban sztár (2018) győztesével, az Eurovíziós Dalfesztivál résztvevőjével, majd kommentátorával, televíziós műsorvezető, énekessel, Fehérvári Gábor Alfréddal, művésznevén Freddie-vel Miskolcon, a koncertje előtt beszélgettünk.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Zenekarral érkeztél. Hogyan, mikor kezdődött a közös munka?
Freddie: 2016-ban kezdődött. Amíg egyedül énekeltem, megfogalmazódott bennem a terv, hogy amint lehet, át szeretnék váltani élőre. Ez egyáltalán nem egyszerű. Elég az anyagi részét megnézni: ha valaki egyedül megy, annál több pénze marad. De, ha ez beszippant, nagyon nehéz kimozdulni ebből a közegből. Én viszont rosszul éreztem magam így a színpadon, folyamatosan azt éreztem: zenélni szeretnék. Nem tudott meggyőzni, hogy zenekarral egy héten háromnál többet nem lehet csinálni, szólókoncertből viszont napi három is kényelmesen belefér. Elkezdtem zenészeket gyűjteni magam köré. Ez egy folyamat mire megtalálja az ember azokat a társakat, akikkel hasonlóan gondolkodnak a zenéről, jól összedolgoznak a színpadon.
– Mindig trióban gondolkodtál?
– Nem, én kezdettől fogva zenekarban gondolkodtam, de ennek egy kislépcsős változata az, hogy az egyedül tartott fellépéseket felváltja a trió, amit nagyjából ugyanannyira áraztunk be. Én kevesebbet kerestem rajta, hiszen ki kellett fizetni a két zenészt, de egészen más élményt adott. Nehéz lavírozni, mert nagyobb költségekkel kell dolgozni, ráadásul egy városnak, falunak rendelkeznie kell azzal az infrastruktúrával, ami megengedi, hogy az ember színpadra tudjon tenni egy produkciót és az minőségben megszólaljon. 2016-ban kezdődött ez az építkezés, és mostanra már öten vagyunk. Nyilvános rendezvényekre így megyünk. Engem egyedül már nem lehet hallani, kizárólag élőzene van, a koncert végén is azt szoktam mondani: „Mi vagyunk a Freddie”. Zártkörű rendezvényekre tudunk trióban elmenni, vagy akusztikusan duóban. A Covid megnehezítette a helyzetet; mondtam a srácoknak, hogy azt szeretném, ha anyagi biztonságban lennének, ezért vállaljanak el mindent, ahová hívják őket, mert nálunk most egy ideig nem lesz koncert.
– Hogy telt a karantén alatti időszak? Mit csináltál?
– Az első két hónapot nagyon élveztem, mert teljesen ki voltam zsigerelve. Rengeteget dolgoztam, tévés dolgoknak kellett eleget tenni, zeneileg is aktív voltam, így aztán az első néhány hét kifejezetten jól esett, végre tudtam kicsit pihenni. Aztán persze ez átcsap a másik irányba, frusztrációt okoz a bizonytalanság. Az ember nem kap rá választ, hogy meddig lesz ez még így, és a biztonságérzet drasztikus csökkenése nagyon kellemetlen. Férfikért megélni, hogy vannak költségek, fizetni kell a rezsit, és nem jön szembe semmilyen meló, ez szörnyű! Hála Istennek nekem volt tartalékom, de az ember ebben a korban nem azért rakja össze a pénzét, hogy felélje.
– Próbálni tudtatok a zenekarral?
– Jóideig nem. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, de próbálni csak akkor kezdtünk el, amikor már láttuk esélyét a koncertezésnek. Zeneileg gyötrelem volt ez az időszak.
– Milyen érzés újra színpadon állni?
– Eufórikus hangulatban van a zenekar, örülünk Július közepén kezdtünk újra koncertezni, és olyan, mintha turnéznánk, minden hétvégén van egy-két fellépés. Sőt, nemrég az is előfordult, hogy négy nap alatt négyszer játszottunk. Rendkívül felemelő érzés, nagyon boldog vagyok.
– Merrefelé lehet veletek találkozni?
– Éppen egy nagy, kéthetes hajtás végén vagyunk itt, Miskolcon. Lesznek koncertek, ezek most vannak szervezés alatt, ezért nem szeretnék helyszíneket mondani. A social media felületeken, például az Instagramon, a Facebook oldalamon meg lehet majd találni mindent. Igyekszem tájékoztatni a közönséget. Most is, ahogy megjöttünk Miskolcra, csináltunk egy jó kis képet. A Városháza tetejétől egészen különleges kilátás nyílik a városra és a színpadra. Feltettem az oldalamra, hogy itt vagyunk, megjöttünk, és várunk mindenkit szeretettel este fél 10-től.. Sajnos a Covid veszély még nem szűnt meg, és most is megvan arra az esély, hogy szeptember végétől megint elcsitítják a zenészeket, de egyelőre örülünk a fellépéseknek. Most az a fontos, hogy augusztus 20-án itt lehetünk Miskolcon, és igyekszünk újra egy olyan névjegyet itt hagyni, hogy mindenki úgy menjen haza, hogy alig várja a legközelebbi találkozást.
– Vannak új dalok születőben?
– Igen. Hat olyan, ami már majdnem készen van, és csak egy sessiont kell összehoznunk a véglegesítéshez. Az új dalaim bemutatásával szeretném megvárni, hogy túl legyünk ezen az egész koronavírus okozta helyzeten. Télen valószínűleg jövünk egy dallal, és bízom benne, hogy a jövő tavasszal, április környékén megjelenhet a többi is.
– Angolul énekelted ez első két nagy slágered, aztán eltolódott a hangsúly a magyar nyelvű számok felé. Miért?
– Nincs értelme Magyarországon angolul énekelni. Az emberek nem beszélnek annyira jól angolul, hogy azt adott időben is értsék. Kevesen vannak olyanok, akik, ha hallják a dalszöveget, értik is. Semmilyen létjogosultsága nincs az angolul történő éneklésnek, be kellett látnom.
– Ez érdekes, mert a Mary Joe és a Pioneer tarolt…
– Szerintem is nagyon jók voltak, és jól esett, hogy mindenki azt mondta, nemzetközi színvonalúak. Lehet, ha elénekeltem volna magyarul, semmi nem lett volna belőlük. Minden egyes dalom, ha megcsinálnám angolul, átlényegülne, és talán külföldön is sikeresek lennének, de úgy éreztem: a magyar közönségnek magyarul kell énekelni. Nem látom értelmét addig angolul énekelni, amíg külföldi piacokról egyáltalán nincs megkeresés.
– A televíziós műsorvezetés mekkora kihívást jelentett?
– Amikor felkértek rá, akkor nagy kihívást jelentett. Most már inkább drukk van bennem, de rendkívüli módon tudom élvezni ezt a fajta munkát. 2017-ben jártam Kijevben az Eurovíziós Dalfesztiválon tudósítani; az egyszerű volt, mert nagyon régóta szavaltam, már iskolás koromban is. Pontosan tudtam, hogyan kell szépen olvasni. Ettől függetlenül – és én ezt nem szégyellem – beszédtanár segítségét kértem. A profi beszéd nagyon távol áll attól, mint ahogy az ember beszél magyarul, a kommentátori szerep pedig köszönőviszonyban sincs az élő műsor vezetésével.
– A Dalnak voltál műsorvezetője…
– Abból az első évad piszok nehéz volt, azt senkinek sem kívánom.
– Bedobtak a mélyvízbe?
– Ennél mélyebb víz nincsen. De az a hat adás elég volt arra, hogy megismerkedjek vele, és éreztem azt, hogy hétről-hétre fejlődöm. Én nagyon maximalista vagyok, és folyamatosan az jelentette a frusztrációt, hogy tudom, ennél sokkal jobb vagyok. Tudtam, menni fog, de nem mehetett rögtön, ezt be kellett gyakorolni. Megszokni a fényeket, hogy beszélnek a fülembe, hogy mutat a kamera és mindenki engem néz és hallgat, tehát nem hibázhatok. Ez mind olyan nyomást jelentett, amivel addig még nem találkoztam. Ezen át kellett esni. Utána a második évadtól már azt éreztem, tényleg uralom a műsort, a harmadikról már ne is beszéljünk, idén pedig negyedszerre csináltam.
– A Szerencseszombat és a Családbarát van még?
– Igen! A Szerencseszombatba holnap is megyek, a Családbarát szeptember 6-án indul. Hála Istennek sok helyen vagyok érintett, és szerencsésnek érzem magam, mert én választhatom meg a műsorokat, amiket vezetek, és azokat élvezem.
– Bele lehet szeretni?
– Bele. Meg azt is el tudom képzelni, hogy valaki kiszeret belőle, ha nem olyan közegben csinálja. Sokat számít a munkatársak mivolta. Fontos, milyen emberek veszik körül, mennyire tudják segíteni a munkáját. A műsorvezető látszik, de semmit nem ér a jelenléte, ha mögötte nincs meg a minőségi tartalom, a sok-sok szerkesztő, operatőr összehangolt munkája. Hierarchikusan egymásra épül itt minden, a műsorvezető csak a koronaékszer. Azért nagy felelősség, mert akkor is rajtunk csattan az ostor, ha alattunk nem végzik jól a dolgukat, viszont ha mi tündöklünk, nagyban köszönhető annak, hogy az alapok jók, és az ember magabiztosan tud műsort vezetni.
– Ismert vagy, de nem lehet rád mondani, hogy te egy celeb vagy…
– Remélem is! (Nevet) Megállítanak néha az utcán, strandon. Jó érzés, jól esik, amikor kedves szavakkal illetnek, az ember lelkét simogatja, de ugyanolyan vagyok, mint mindenki más. Nagyon szeretek például elvonulni, ha nincsen sok dolgom.
– Mennyit változtál, amióta megnyerted A Dalt és bekerültél a művészvilágba?
– Jobb lettem, meg masszívabbá vált az értékrendem. Ahogy ide bekerültem, azt láttam, nem igazán van olyan, mint aki úgy gondolkodik, ahogy én. Ez továbbra is megerősít abban, így akarom csinálni. Öt év alatt azért elég messzire sikerült eljutnom. Nyilván most nagyobb célok lebegnek a szemem előtt, viszont megtanultam az elmúlt években: a siker a részletekben rejlik. Botorság lenne azt hinni, majd megint sikerül egy olyan dal, mint a Csodák, és akkor történik valami óriási paradigmaváltás, és egy csapásra jön a sok parkkoncert, meg Arénakoncert. A mi dalaink olyan mélységgel rendelkeznek, amihez idő kell. Akár utólag is tudnak majd szárnyra kapni vagy lángra lobbanni, amikor még nagyobb közönséghez eljutnak, és az emberek rájönnek, hogy ez a dal is jó. A mi sikerünk az apró részletekben rejlik. Most itt vagyunk, biztos van a miskolciak közül, aki eddig nem hallott rólunk, de majd, ha jövünk ide legközelebb klubkoncertet tartani, akkor azért fog eljönni, mert augusztus 20-án hallott bennünket játszani. Ezek az apró lépések vezetnek el ahhoz a sikerhez, ami fenntartható és elvehetetlen. Így lehet felépíteni azt a közönséget, aki évek múlva is jönni fog a koncertjeinkre.
(Kiemelt kép: Gráf Péter fotója, miskolci koncertképek: Mocsári László/ MiNap, Vona Ildikó/ PannonHírnök)
Ha tetszett az interjú, kérjük, támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon
