Cseppben az élet címmel mutatta be nemrég a televízió Dr. Béres József, a Béres Csepp feltalálója életéről készült filmet. A főszereplővel, Gáspár Tiborral az egyik színpadi fellépése előtt beszélgettünk a Miskolci Nemzeti Színházban.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Hogyan fogadták a nézők a Béres Józsefről szóló alkotást?
Gáspár Tibor: Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, láttam a filmmel kapcsolatban, aminek nagyon örülök. Különösen azért, mert egy színész életében, így hatvan környékén ajándék a Jóistentől, hogy a korának megfelelő főszerepet kap. A filmek általában középkorú vagy fiatalemberekről szólnak, s ott van egy-két gyárigazgató, kórházigazgató, nagypapa, azokat játsszák az idősödő színészek, de itt magát Béres Józsefet kellett megformálni, akivel teljesen azonos a korom. Örülök, hogy ilyen nagysikerű a film, és már ismételték is a Duna Televízióban.
Kedves ismerős nekem Béres József. Soha nem találkoztuk személyesen, de ismerős volt az ő egész létezése, ahogyan képviselte az éket a repedező rendszerben.
Emlékszem, még gimnáziumba jártam, amikor minden este néztük a híradót, hogy mi van a Béres-perrel, szurkoltunk neki. Sok közös dolgot fedeztem fel. Vidéki ember, a nép egyszerű gyermeke, mint jómagam is. Hatalmas élmény, boldogság volt a filmet forgatni, s most, hogy vetítik nagy örömmel veszem észre, az emberek fölismernek, és az jól esik.
Rád gondolt rögtön a rendező?
Már forgattunk, amikor megkérdeztem: miért én? Ráadásul casting nélkül. Lényegében egyik munka hozta a másikat. Volt egy bemutató három évvel ezelőtt Anyám és más futóbolondok a családból címmel, abban játszottam egy magyar apát. Az alkotók, Kabay Barna, Petényi Kata, Gyöngyössy Bence elmondták, hogy ennek bemutatójára ők is eljöttek; már készültek a Béres-filmre, összenéztek és mondták: ott van! Rögtön rám gondoltak, majd miután elkészült a forgatókönyv, fölhívtak.
Szintén nagy siker a Kincsem című film, abban viszont eléggé ellenszenves karaktert alakítasz…
Ott kétkörös volt a casting, amire nagyon felkészültem. Elhatároztam, én nem fogok labanckodni. Egyszerű apa leszek, akinek van egy bűne: az 1848-as szabadságharc leverését követő megtorlás alatt gyilkolt. A lánya szerelmes a riválisába, akit meggyilkolt annak a fiába. Eldöntöttem, azt fogom hangsúlyozni, hogy Otto von Oettingen egy apa, akinek vannak problémái. Az elképzelésem egyezett a rendező szándékával. A második castingra már jelmezben mentünk, s ott el is dőlt a szerep sorsa. Egyik munka hozza a másikat. Nemrég például felhívott Herendi Gábor rendező, mert lenne párnapos munka a nyáron, egy kórházigazgatót kellene játszanom. Most ilyen széria van. Érett férfikoromban kapom meg a szerepeket, amik fiatal koromban elmaradtak.
Mi szeretsz jobban lenni, színházi vagy filmszínész?
Nehéz ezt összehasonlítani. Másik bolygó a filmszínészet, mint a színházi színészet, de ugyanabban a csillagrendszerben. Mindig a Naphoz képest pörgünk. Nagyon szeretek forgatni, de talán a színház picit kedvesebb számomra. Mindkettő az emberhez, az emberábrázoláshoz húz, csak más logikával, más gyártási, illetve próbafolyamattal. A színház kicsit kegyetlenebb, nehezebb. Egy jó teátrumban a dolgok nem mennek könnyek, mert ami könnyen megy, az annyit is ér. Miskolcon hála Istennek mindenben – a mesétől az operáig, a vígjátéktól a drámáig, a színműtől az operettig – megpróbálják az embert középpontba helyezni. Embert ábrázolunk, az pedig bonyolult dolog. Nem figurák vannak, mint a báb- vagy rajzfilmekben, hanem személyiségek, karakterek, s nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek.
Visszajöttél Miskolcra, hiszen a pályád elején már játszottál itt…
Igen, itt kezdtem a pályám 1980-ban, és nyolc évet töltöttem el.
Utána mi volt az a vándorlás? Több színház, de mindenhol csak egy-két évad…
Azt ne felejtsük el, hogy rendszerváltás volt. Felkerültem a budapesti Nemzeti Színházba, ahonnan az igazgatót, Csiszár Imrét eltávolították, aztán mentem Békéscsabára, ott is eltávolították a direktort, majd Zalaegerszegre, ott szintén. Ahová mentem egy időben mindenhol eltávolították az igazgatót, vagy én mentem el magamtól. Utána szerződtem vissza Békéscsabára, ahol 16 évig voltam; most is ott lakom, élek, ott van kutya, galamb, ház, kert.
Milyen visszatérni Miskolcra, ifjúságod színhelyére?
Tizenegy éve jártam itt vendégként, Mózest játszottam (Madách Imre: Mózes – a szerk.) Csiszár Imre rendezésében. Aztán hat évvel ezelőtt hívtak újra – akkor már kilenc éve voltam Nyíregyházán –, alapvetően én hűséges típus vagyok, ahhoz a színházhoz, társulathoz, ahol éppen vagyok. Öröm Miskolcra visszajönni, mert jól érzem itt magam.
Fontos, hogy jól érezd magad valahol?
Persze! Nagyon szeretem az emberi kapcsolatokban, a közösségi létben, ha nyitva vagyunk egymás felé, toleránsak vagyunk és meg tudjuk beszélni, ha bármilyen problémánk van. A miskolci társulat efelé húz, s efelé vezeti a művészeti tanács a társulatot. Aki ennek nem tud megfelelni, nem marad itt. Nagyon egészséges szelekció, fluktuáció van ebben a színházban, és egy érett, erős társulat kezd kialakulni. Az érettséget a fiatalokra is értem, akik már évek óta itt vannak, kipróbáltak és tudnak ebben a közösségben létezni. Én ezt egy nagyszerű társulatnak tartom. Nem udvariasságból mondom, tényleg jól érzem magamat Miskolcon.
Hogy tetszenek a darabok, amikben játszol? Minden szereped nagy feladat, hiszen mindegyik más karakter…
Na, ez az! Ezért van itt az ember! Óriási lehetőség – és persze kihívás – számomra, hogy nem vagyok egyforma a szerepeimben. A Hello, Dolly! musicalben Horace Vandergelder, vagy most próbálom Sir Bazilt a Luxemburg grófjában, vagy korábban volt az Eltört korsó, ahol az ember mindig más tud lenni. 62 éves leszek, s amíg képes vagyok meghallani az ajánlatot, amit a rendező vagy a kollégák mondanak, azt hasznosan be tudom építeni a szerepeimbe, addig biztos, hogy csinálni fogom ezt a pályát, és lehetőség szerint itt.
Többször megfigyeltem, nagyon jól állnak neked a kissé bogaras, morgós figurák is…
Ez olyan dolog, vagy akár vehetjük a Kincsem filmet is, ahol labancot játszottam. Biztos vagyok benne, egy idő után már nem azt látták, mint a Tenkes kapitányában – ahol két tábor létezett: a labancok és a kurucok –, hanem pepita volt Otto von Oettingen szerepe, mert ő megszenvedte a saját emberi drámáját is. Onnantól kezdve már a nézőnek ismerős és tud vele menni. Ez alkati dolog, ami bennem van. Az én testvérem, amikor megnézte a Béres-filmet azt mondta: elképesztő, hogy milyen melegség, szerethetőség van bennem. Azt nem lehet instruálni, sem eljátszani, hanem egyszerűen van. Megy veled a néző és szeret. Ez egy olyan adottság, amiről jobb is, ha a színész nem tud, hanem egyszerűen csak éli, mert akkor nem kell „alakítani”, hanem az ember csak van, és a személyisége az, ami azt a karaktert képviseli.
Említetted a bátyádat, ő Gáspár Sándor színészművész. Gyerekkorotokban voltak nagy ökörködések otthon?
Persze, természetesen! Nagyon későn alakult ki, hogy színészek leszünk. Valamikor a gimnázium vége felé nálam is, nála is. Vidéki gyerekekként mi szombat-vasárnap dolgoztunk otthon, segítettünk; volt háztáji, kukoricatörés, disznóetetés. Befogtak bennünket a szüleink rendesen, hála Istennek, mert például a Béres-filmben nem esik ki semmi a kezemből; jól bánok a kapával a krumpliföldön, de tudok motort, motorcsónakot is vezetni. Ilyen szempontból kiváló felkészülés volt az életre a vidéki lét. Sőt, itt a szakmában nekem sohasem kellett kaszkadőr. Szép gyerekkorom volt, aztán a gimnáziumban Bácskai Mihály tanár úr hívott, és úgy lettem én is diákszínpados. Evidensnek mondható, mert egyik évből jött a másik. Én mindig egy évvel később a testvéremnél: a bölcsődétől a diplomáig mindenütt ugyanaz, ugyanúgy, csak egy évvel később.
Van olyan szerep, amit szívesen eljátszanál, de eddig még nem sikerült?
Nem hiszek a szerepálmokban. Nem volt és most sincs. Általában abból rosszul jönnek ki a színészek, mert ő azt képzeli magáról és azt szeretné. Én megértem, de nem akarok ebbe a hibába beleesni. Jobban szeretem, ha valamit belém látnak és fölkérnek rá, hogy: erre gondoltunk. Mert akkor azt ezerrel tudom képviselni, mindent megteszek a megvalósításért, hiszen belém látták.
Mit tudhatunk a jövő évadról?
Lehár Luxemburg grófjában én leszek Sir Bazil, aztán Molière Don Juanjában Sganarelle – Don Juan szolgája –, és következik még egy Ibsen: Vadkacsa, ezekben játszom majd Miskolcon.
(Nyitókép: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)
Ha tetszett a tudósítás, kérjük, támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon
