Szeptember 22-én elhunyt Hegyi Árpád Jutocsa rendező-színidirektor, a Miskolci Nemzeti Színház korábbi igazgatója. Halálhírét a teátrum közölte.
Hegyi Árpád Jutocsa 1980 és 1983 között a Miskolci Nemzeti Színház rendezője volt, majd 1992-től 10 évig igazgatója és főrendezője. Vezetése alatt honosodott meg az operajátszás Miskolcon, és jött létre az operatagozat. 2001-ben Kesselyák Gergellyel, Müller Péter Sziámival közösen megalapította a Bartók Plusz Operafesztivált, mely feltette Miskolcot a nemzetközi operajátszás térképére.
Hegyi Árpád Jutocsa 2005 és 2006 között a Magyar Állami Operaház főigazgatója volt, tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, valamint a Clevelandi Egyetemen, a Northwestern és a Columbia Egyetemen.
Az utóbbi években festőművészként is megmutatta magát. Alkotásaiból 2018. decemberében nyílt tárlat a miskolci Zenepalotában. A művész akkor interjút adott portálunknak, ezzel a beszélgetéssel búcsúzunk most tőle.
Hegyi Árpád Jutocsa: „Egy művet meg kell fejteni”
Hogyan emlékszel vissza az itt eltöltött évekre?
Miskolc komplex élmény volt számomra, boldog és diabolikus.
Gyanítom, a helyi teátrum fontos szerepet játszott ebben…
A Miskolci Nemzeti Színháznak legendája van. Az 1823-as megnyitása óta ez a színház, mint a levegő, hozzátartozik a miskolci emberek életéhez. Jómagam tíz évig (1992-2002) voltam az igazgatója, és ezt az időszakot az átalakítására tettem fel. Amikor átvettem a vezetését egy kisvárosi jellegű, egytagozatú társulat működött a felállványozott épületben.
Én úgy gondoltam, egy európai nagyváros színházi struktúráját kellene megvalósítani a felépülő, kibővített, új miskolci színházban.
A város és az én „nagyravágyásom” találkozott, ami olyan közös energiát sejtetett, hogy érdemes volt miatta az életemet megváltoztatni s Miskolcra költözni, színházat csinálni.
Az igazgatás mellett főrendező is voltál. Van kedvenced abból az időszakból?
Az első években az egész színházat kellett rendbe tenni, fejlődési pályára állítani; mikor már korszerű programmal és struktúrával működött – jó rendezőkkel, jó színészekkel –, magam is rendeztem előadásokat, főként klasszikusokat.
Shakespeare Rómeó és Júliáját Kuna Károllyal, Bíró Krisztával – majd Létay Dórával –, aztán A velencei kalmárt Safranek Károllyal, Szegedi Dezsővel a főszerepben.
Utána jött Bartók A kékszakállú herceg vára című operája, az Aggteleki cseppkőbarlangban Rácz Istvánnal, Kertész Marcellával. Erkel Bánk bánját már a hivatalosan is megszülető operatagozat társulatával állítottam színpadra, csakúgy, mint Puccini Bohéméletét, aztán a Helló Dolly! musicalt Margitay Ágival és sok operettet (Ábrahám Pál: Bál a Savoyban, Lehár: A mosoly országa, Kálmán Imre: Csárdáskirálynő), amiket mind-mind nagyon szerettem.
Melyik műfaj jelenti a legnagyobb feladatot egy rendező számára?
Minden műfajt ugyanolyan szakmai becsülettel és ugyanannyi energiával kell rendezni – legyen szó akár kétszemélyes darabról, akár nagyoperáról –, csak a technika más. Hogy képzőművészeti hasonlattal éljek: egy kis rézkarc, ha jól meg van csinálva, éppen annyi művészeti tartalmat hordoz, mint egy nagy freskó. Én az a fajta rendező vagyok, aki minden műfajt szeret (dráma, zenedráma, balett…). Nem a műfajon múlik a minőség! Az más kérdés, hogy az operarendezés sokkal komplexebb rendezői technikát és felkészültséget igényel, mint egy technikailag egyszerűbb, prózai kamaradarab színrevitele. De a kamaradarabhoz ugyanolyan részletgazdag megmunkálás szükséges, mint egy operaelőadás freskószerű megvalósításához.
Beavatnád picit az olvasókat a kulisszatitkokba? Amikor színpadra állítasz valamit, hogyan fogsz hozzá?
Egy művet meg kell fejteni, felfedezni a titkait. Pontosan tudni, melyik figura mit miért csinál, miért viselkedik úgy egy szituációban? Ezt aztán a színész megvalósítja. Sőt, hozzátesz olyasmiket, amikre a rendező nem gondolt – mert nem mehet olyan mélyre, mint a színész –,
a rendező feladatát talán a hordozórakétához lehetne hasonlítani, aki kirepíti a színészt a világűrbe, aztán visszahullik s elég a földi légkörben.
A saját rendezői technikámban a forma az elsődleges. Ha megvan, az biztonságot ad, és persze szabadságot is, hogy – bárhogyan, de – azt a tartalmat belerakjam, amit akarok. A végén, ha jó egy előadás, akkor az a formának és a tartalomnak olyan harmóniáját adja, ami egy jó mű sajátja.
Az operák iránti rajongásod honnan ered?
Ösztöndíjjal, fiatalon a berlini Deutsche Operben dolgoztam, tanultam, s láttam, milyen elementáris erővel hat az opera műfaja egy európai nagyvárosban. Szinte minden este operában ültem, délelőttönként meg operapróbákon. Már a Színművészeti Egyetemen (akkor még Főiskola) – ahol Nádasdy Kálmántól, a nagy magyar operaigazgatótól tanultunk operarendezést – világossá vált számomra, hogy az opera része lesz az életemnek. A zenének és a drámának az a kombinációja, ami az opera, semmi máshoz nem fogható erővel hat a színházba járó emberre. Ez az erő megbabonázott rendezőként, s azóta is fogva tart.
Van kedvenced?
Mozart Don Giovannija és A kékszakállú herceg vára Bartók Bélától.
Miskolc hosszú időszak volt, de sok más vidéki színházban is rendeztél. Mely városokban?
Szinte minden magyar színházi városban dolgoztam, Nyíregyházától Zalaegerszegig. Nagyon élveztem ezeket a vándoréveket. Színes, kalandos, veszélyes idők voltak, s meg lehetett tanulni a szakmát.
Mesélj picit a külföldi vendégrendezéseidről! Chicago, Cleveland, Berlin, Helsinki… Hogyan kerültél oda?
Amikor a Deutsche Operben dolgoztam, sok mindenkivel találkoztam. A Helsinki Finn Nemzeti Opera dramaturgja is ott volt, aki meghívott egy magyar kortárs opera, Vajda János Mario és a varázslójának rendezésére. Ezután Berlinben Arthur Honegger: Pausole király kalandjai című szürrealista operáját rendeztem, a Berliner Kammeroper igazgatójának felkérésére. Érdekes, hogy ő ma a Hawaii Opera igazgatója s gondolkodunk a három Bartók-mű (A kékszakállú, A fából faragott királyfi és A csodálatos mandarin) színpadra állításáról.
Amerikába hogyan vezetett az út?
Cleveland Miskolc testvérvárosa, s a Cleveland Play House a Miskolci Nemzeti Színház testvérszínháza volt. Én meghívtam a clevelandi főrendezőt egy tipikus amerikai darab rendezésére (Reginald Rose: 12 dühös ember), ő pedig meghívott engem egy tipikus magyar darabra (Molnár Ferenc: A testőr). A kinti Molnár-bemutatót látta a chicagói Light Opera Works nevű zenés színház igazgatója, aki meghívott magukhoz Kálmán Imre: Marica grófnő című nagyoperettjének megrendezésére. Olyan jól sikerült, hogy újra felkért, ezúttal Lehár: Cigányszerelem című nagyoperettjére. Így kerültem Chicagóba.
Tanárként is jegyzik a nevedet. A budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem mellett külföldre is többször hívtak. Mit csináltál például New Yorkban?
New Yorkban a Columbia Egyetemen előadást tartottam a magyar színház sajátosságairól, a magyar dráma- és színjáték-irodalom Közép-Európában elfoglalt helyéről. Clevelandban az egyetemen színészmesterséget tanítottam színinövendékeknek, Chicagóban pedig táncosoknak drámai ismereteket és színészmesterséget.
Eredetileg okleveles üzemmérnök vagy, csak később jött a színház. Mi fogott meg benne?
Apám látta, hogy nem boldogítanak a mérnöki tanulmányok, hogy verseket írogatok (mint egyébként minden normális ifjú) – egy napon elém tett egy kivágott újsághirdetést: “A Színművészeti Főiskola felvételt hirdet színházrendező szakra”. Akkor egy év alatt megnéztem minden színházi előadást Budapesten és elolvastam mindent, amit a színházról lehetett, 8 órákat ültem az Országgyűlési Könyvtárban.
Elsőre felvettek, de nem volt még diplomám, rendező szakra pedig csak diplomával lehetett jelentkezni. A rektor azt mondta, elkezdhetek járni a Színművészetire, de meg kell szereznem egy másik diplomát.
Így aztán egy évig a két főiskolára – a Színművészetire és a Műszakira – egyszerre jártam, vizsgaidőszakban délelőtt hídépítésből, délután dramaturgiából vizsgáztam. Megszereztem a mérnöki diplomámat egy év alatt, s a Színművészetin második osztályba léphettem.
Jelenleg Franciaországban laksz, de merre is?
Nîmes-ben, egy dél-francia, csodás városban élek, amelyik lakosságát tekintve pont akkora, mint Miskolc. Jól érzem itt magam. Amikor megérkeztem ide, erre a vidékre, ahova Van Gogh-ék, Gauguin-ék jártak festeni, elfogott valami genius loci… megláttam a helyeket, házakat, a tájakat, az esti kávéházakat, teraszokat, amiket ők festettek. A színek tényleg varázslatosak itt. A misztrál nevű szél miatt sosincs felhő az égen, s úgy ragyog a mediterrán nap, mint sehol máshol a világon.
Most a te festményeidből nyílt kiállítás Miskolcon…
Mindig is rajongtam a fauve-okért, impresszionistákért. Utánajártam, hogyan is csinálták a képeiket, alapozták a vásznaikat? Hogy használták az ecsetet, a színeket s az érzéseket hogyan keverték ki? Hogyan láttak, hogyan gondolkoztak tematikailag és technikailag? Sokáig csak színes filctollal próbálkoztam, primitíven, inkább csak a kompozíció felől közelítettem.
A kíváncsiság azonban nem hagyott nyugodni, így aztán szereztem vásznat, olajfestéket, s belevágtam.
Itt is a forma felől közelítek: mikor tudom, mit is szeretnék látni egy képben, kitalálom a formát, s addig pamacsolok, amíg nem érzem, hogy a kép megtelt s már nem rossz. Hogy jó-e a kép szakmailag, azt nem tudom – csak azt, hogy nem rossz. Ez a homo aesthetikus műkedvelő attitűdje. Műkedv(t)elésből festek.
Min dolgozol mostanában? Merrefelé találkozhat veled a közönség?
A Nizzai Operában a zeneigazgatóval gondolkodunk egy Joseph Kosma (Kozma József, híres magyar származású francia komponista) darabon, amelyben szimfonikus hangszerelésben szólalnának meg az ismert Kosma-sansonok egy drámai libretto alapján, melyet én írnék egy tanítványommal s a dialógusokat egy professzionális francia színdarabíró készítené, tavasszal pedig lesz egy kiállításom Szentendrén a festményeimből. Miskolcon egyébként január 6-ig láthatók, sőt megvásárolhatók a képeim a Zenepalotában. Boldog lennék, ha miskolci falakon lóghatnának a képeim!
Nagyon köszönöm az interjút!
Nyitókép: Hegyi Árpád Jutocsa (Forrás: a művész fotóarchívuma)
