Az ismert televíziós személyiséggel, újságíróval a miskolci Libri Könyvesboltban beszélgettem, ahol legújabb könyvét, a Világképet dedikálta.
Vona Ildikó: Milyen emlékek fűzik Miskolchoz? Van valamilyen kötődése ehhez a városhoz?
Kepes András: Családi kötődés annyi, hogy egyik nagynénikém miskolci származású volt. A másik kötődés a Vendégségben Miskolcon című sorozat, ahová 2000-ben Fedor Vilmosék meghívtak engem. Bejártuk itt a vidéket, közben rájöttem: ez egy szép város, még szebb környékkel és nagyon helyes, kedves emberekkel. Az egy nagyon jó program volt, mert a végére úgy éreztem, hogy egy kicsit magam is miskolcivá váltam.
– Ezek szerint nem járt gyakran Miskolcon?
– Valóban nem. Kocsonyabálon, Operafesztiválon voltam, tehát jövök azért időnként, de a legnagyobb élményt az a 3 nap jelentette, amikor itt közösen, Miskolc vendégeként bejártuk a környéket. Nagyon kellemes emlék a pisztrángozás, a Barlangfürdő és minden, ami a miskolciak könyökén jön ki, de az idelátogatók számára egy fantasztikusan jó élmény.
– Új könyve jelent meg nemrégiben. Önből hogyan lett író?
– Ha azt kérdezi, hogy kezdtem el írni, az az első általánosban történt. De komolyra fordítva a szót: később a könyvírás – annak is már 30 éve -, tulajdonképpen a riportjaimnak volt egy nem egyszerűen könyves változata, hanem egy írott formában történő átdolgozása. 30 éve jelent meg az első könyvem, Szerencsés útjaim címmel, és a jelenlegi már a kilencedik. Hosszú folyamat indult el akkor, mert gyakorlatilag rendszeresen írtam, és az utóbbi időben pedig már csak ezzel foglalkozom. Riportkönyvek és dokumentumregény után írtam regényt is, a Tövispusztát, ami 2011 legsikeresebb regénye lett, Angliában is kiadták.
– Kihívást jelentett a könyvírás, azért fogott neki az elsőnek?
– Én eredetileg írónak készültem. Közbe jött az a 30-40 év, amit eltöltöttem a rádiónál és a televíziónál, de kamaszkoromban író akartam lenni. Sőt, amikor az egyetemre mentem, akkor is elsősorban író szerettem volna lenni.
– Novellát, drámát, vagy inkább vidám darabokat akart írni?
– Drámát terveztem, vidám darabokat nem. Fiatalon például akartam írni drámát Kolumbusz Kristófról. Én a tinédzser éveim Dél-Amerikában töltöttem, és Amerika felfedezése nagyon izgatta a fantáziámat. Később meg igazából regényeket terveztem, de a regényíráshoz hosszabb idő kell, annyi időm meg soha nem volt.
– És, amiből színházi darab lehetne? Amit színpadon bemutatnának?
– Az olyan nagyon nem vonzott soha, a színház nem. A regény vonzott mindig, ami ilyen „leülős” és „elmélyülős”. Nekem az utolsó televíziós műsoraim is gyakorlatilag mind dokumentumfilmek voltak. Én azt szeretem, ha van arra időm, hogy valamiben elmélyüljek, kutassak hozzá, készüljek rá, hosszasan csinálhassam, aztán javítgatni lehessen. Szemlélődő, elmélyültebb típus vagyok.
– Önt világutazónak tartják. Hány országban járt? Számot tud mondani?
– Nagyon sok országban éltem gyerekkoromtól kezdve, és aztán a későbbiek során is utaztam, tanítottam, tanultam külföldön, rengeteg helyen forgattam rádiósként, televíziósként. Nem számoltam össze, de 60 körül lehet.
– Van még olyan ország, ahová szeretett volna eljutni, de eddig nem sikerült?
– Én nem így utaztam, nem ilyen „kipipálós” módra. Ha valami érdekelt, akkor oda elmentem, de nem úgy, hogy ebben az országban még nem jártam, akkor oda szeretnék, és elmegyek.
– Milyen idegen nyelveket tanult meg?
– Attól függ, milyen szintről beszélünk. Ahol biztonságosabban érzem magam az angol és a spanyol. Gyerekkoromban jártam francia iskolába, azon elboldogulok; olaszul, ha nagyon muszáj, és portugálul is csináltam interjút, pedig azon nem is beszélek, de azt az ember összerakosgatja latin nyelvekből.
– Sok helyen járt a világban, sokféle kultúrában élt. Mennyire tartja magát magyarnak?
– Nem kétséges, hogy én magyar vagyok, és mindig büszke voltam rá. Nekem ez soha nem okozott konfliktust.
– Buenos Aires-ben magyar iskolában tanult?
– Nem, ott helyi iskolába jártam. Argentin iskolában tanultam, de attól én még magyar voltam. Úgy beszéltek rólam, hogy „a magyar”. Én is magyarnak tartottam magam.
– Nem volt rossz érzés, hogy így beszélnek Önről „a magyar”?
– Nem, soha. Nekem ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Ráadásul én egy honvágyó típus vagyok. Nagyon sokfelé, ahol éltem, mindig felmerült a helyiek részéről, miért nem maradok ott, de soha meg se fordult a fejemben, hogy maradjak. Akkor sem, amikor Amerikában éltem, akkor sem, amikor Dél-Amerikában éltem vagy utaztam. Muszáj, hogy az embernek gyökerei legyenek, különben külföldön sem tudja saját magát tartani. Gyökértelennek lenni – szerintem – elég rémes, mert az egy identitásválságos állapot. Bennem soha nem volt idegenkedés más csoportok, nemzetiségekkel szemben, valószínűleg ennek az az oka, hogy elég mélyek a saját gyökereim. Azt gondolom: ugyanúgy, ahogy egy kisgyereknél, akinek a kapcsolata nagyon mélyen gyökerezik az édesanyjával és a családjával, az mindig sokkal szabadabb kifele is. Azok szoktak konfliktusba kerülni a világgal, akiknek nincsenek mély gyökerei. Nekem elég mély hazai gyökereim voltak ahhoz, hogy nyitottan és boldogan mozoghattam a világban, és mindig tudtam: honnan jövök és hova megyek.
– Azok közül, ahol járt, akadt olyan hely, ahol azt érezte „na, itt le tudnám élni az életem”?
– Fogalmam sincs. Ez soha föl se merült, hogy máshol éljem le az életem, mint itthon.
– Hogyan született az új könyve, a Világkép?
– Az alapötlet az volt, amiről az előbb beszéltünk. Nagyon sok helyen éltem a világban, rengeteget utaztam és mindig érdekelt, milyen lenyomatot hagyott ez a gondolkodásmódomban, meg az értékrendemben. Folyton azt láttam, én nagyon másképp reagálok bizonyos dolgokra, mint azok az emberek, akik nem utaztak ennyit és jobban be voltak zárva ebbe az „egypetéjű” kultúrába. Még régebben felvetette egy kiadó, hogy jó lenne, ha különféle kultúrákról írnék könyvet. 2 évvel ezelőtt igazából azt terveztem, végiggondolom az életemet gyerekkoromtól kezdve, milyen kultúrákban jártam és mi jut róla eszembe. Amikor elkezdtem ezt a könyvet írni, akkor kezdődött a menekült válság. Láttam, mostantól kezdve az életünk gyökeresen átalakul, és nem lehet már a kultúrákról ugyanabban az aspektusban beszélni, és ilyen romantikus módon, ahogy én azt korábban csináltam, hogy „szeressük egymást gyerekek”, mert a világ kezd nagyon másról szólni.
Sokszor hallani a médiában, hogy civilizációk harca zajlik…
– Nincsenek már olyan civilizációk, mint amit korábban ennek neveztünk (a hasonló történelmi háttér, földrajzi azonosság, nyelv, szokások, értékrend stb. alapján), gyakorlatilag ilyen már nincs. Belső csaták zajlanak és olyan válságba került valamennyi kultúra, hogy igazából nem a civilizációk csatáznak egymással, hanem minden kultúra saját magával csatázik, és ezt a fajta frusztrációját vetíti ki agresszív módon a többiekre. Pontosan ugyanúgy történik, mint amikor valakinek önmagával van baja, de a mellette levőbe rúg bele ahelyett, hogy elkezdené saját magát elemezni. A könyv gyakorlatilag erről szól. Megpróbálom végiggondolni a világot és igyekszem mindenkit arra rávenni, ne azt fogadja el feltétlenül, amit én írok, hanem hogy saját maga szedje szét és rakja újra össze a világot, mert most egy olyan fázisba kerültünk, amikor erre feltétlenül szükség van, ha nem akarjuk, hogy az emberiség végképp elsüllyedjen. Ennek különböző rétegei vannak. Itt nem csak a nagy kérdések kerülnek szóba – a hitek, vallások -, hanem a hétköznapi életünk rétegei is. Gyökeresen meg fog változni sok minden, mert egy sor olyan séma, amit eddig elfogadtunk, és ami szerint a világot próbáltuk magyarázni, az ma már nem érvényes. Nekem meggyőződésem, hogy a különböző kultúrák tanulni tudnak egymástól. Az a nagy tudás, ami a jelenlegi válságra megoldást adhatna, szét van osztva a különböző kultúrák közök, és a végeredményhez el kell tanulni egymástól azt, amit a másik tud és mi esetleg nem.
– Nálunk tegnap járt a Mikulás, de más földrészeken milyen a Télapó?
– Dél-Amerikában is pontosan ekkor jön, csak ott akkor nyár van, hiszen fordítva vannak az évszakok. Érdekes, amikor rekkenő hőségben rénszarvas szánon, ugyanolyan piros bundában megjelenik a Télapó – nem fürdőnadrágban jön, ami praktikus lenne -, hanem pont úgy, mint nálunk és ugyanolyan nagy ünnep, mint itt. Afrikában is voltam karácsony idején. Például Kenyában, ahol szintén komoly katolikus közösség van, ott is volt Mikulás, csak ott fekete bőrű.
– Sikerült beutaznia a világot. Mit szeretne még elérni?
– Utazási terveim nincsenek most már. Lemegyek a Balatonra a családommal, és nagyon jól érzem magam. Teniszezem, síelni megyünk a jövő héten. Írni szeretnék majd egy jó regényt. Igen, a Világkép után ismét szeretnék regényt írni. Egyre jobbakat persze.
