Andrew Lloyd Webber és Tim Rice népszerű rockoperáját, a Jézus Krisztus Szupersztárt a Miskolci Nemzeti Színház október elején mutatta be a Nagyszínházban. Az előadás rendezőjével Miskolcon beszélgettünk.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Kisgyerekként találkoztál először a Jézus Krisztus Szupersztár rockopera filmes változatával. Mennyire érintett meg?
Szabó Máté: Hát ennyire… 7 éves voltam körülbelül, amikor édesapám elvitt a moziba megnézni a filmet. A történetet már ismertem, legalábbis színes képeskönyvekben találkoztam vele, meg a fantáziámban élt, de mivel a film készítői nem a megszokott körítést használták, váratlan közelségbe került és elébe lépett annak, amit addig magamban létrehoztam.
Vajon miért vitt el rá?
Szerintem ott és akkor, huszonévesen úgy gondolta, hogy sokrétű érzelmi és szellemi, sőt egyéb hasznom származhat abból, ha másfajta megközelítésben is találkozom ezzel a történettel. Ugyanakkor mi jobbat tehet egy apa és fia az 1980-as években egy szürke hétköznap estéjén?
Most rendezted először a Szupersztárt?
Igen. Mindig vágytam rá. Zenés műfajon belül közelebb áll hozzám az opera, a musicalek között pedig kifejezetten válogatós vagyok, ezt a (rock)operát ellenben nagyon kedveltem.
Színrevitel előtt meg kellett fejteni a darabot. Hogyan kezdtél neki?
Ez egy olyan történet, amin az ember egy egész életen keresztül gondolkodik. A prófétaság önmagában mint különös pozíció, társadalmi szerep, szituáció – amikor valaki kiemelt helyzetbe kerül egy közösségen belül –, már korábban is foglalkoztatott.
Mi érdekelt benne?
A szakadék szélén való létezés, egyfajta sajátos halálközeliség, és így az életre való egyedi rádöbbenés. Azok a pillanatok, amikor valaki tisztában lesz azzal, mekkora hatású, jelentőségű és gondolatformáló erejű lehet, ha feláldozza az életét. Gondoljunk csak Jan Palach, Ryszard Siwiec, Bauer Sándor esetére, akik valamilyen ügyért haltak borzalmas halált. Történelmileg kimutatható a hatásuk, ugyanakkor a nevük tökéletes feledésbe merült. A jelenkor történelme azt mutatja, hogy végtelen mély kátyúba zuhantunk, teljesen reménytelen a ma és a holnap is, és sokrétűen fájdalmasan aktuális a kérdés, amit Jézus feltesz a híres áriájában: vajon megéri-e?
Júdás szemszögéből látjuk a rockopera cselekményét. Mennyire gonosz figura Júdás?
Én nem hiszek a gonoszságban. Inkább úgy fogalmaznék: van Júdásnak hajlama a rossz választásra. Jézus és Júdás barátok, itt a barátságuknak egy fázisát látjuk, nézet kérdése, hogy ez a végső-e.
Egy barátság széthullását követhetik nyomon a nézők?
Egy embernek a széthullását. Mivel a barátság az egyik oldalról végtelen, így igazából nem a barátság hullik szét, hanem az az ember, aki ezt a saját oldaláról felbontja, és ezáltal elveszíti átvitt és konkrét értelemben.
Szembetűnő az előadásban Jézus emberi oldala. Együtt él Mária Magdolnával, ami azt mutatja, hogy a Messiás nagyon is emberi vonásokkal rendelkezik…
Fontosnak tartottam érzékeltetni, milyen fajsúlyú egy ilyen életet felvállalni társként. A Jézustól látott szerepvállalásnak van egy másik, brutálisan sötét, magányos, „otthoni” reális oldala, amit a másik felől is érdemes látni.
Miért ilyen modern, mai közegbe tetted a cselekményt?
Nagyon-nagyot ártottam volna ennek a történetnek, ha a múltba helyezem. Itt vagyunk a legnagyobb kétségbeesés kellős közepén, valódi messiásvárásban; muszáj látnunk, hogy ebből a szempontból miben hasonló a mai világunk ahhoz, ami kétezer évvel ezelőtt volt.
Milyenek azok a karakterek, akikkel Jézus szembekerül? Heródes, Pilátus…
Heródes rövid epizódja a médiahorror, amire nemhogy támaszkodni nem lehet, de elfogyaszt, átlép, sőt eltapos. Ő a mára nálunk is kiforrott 21.századi termékember tökéletes megtestesítője. Pilátus pedig a hatalom csúcsán lévő figura, tulajdonképpen egy rab. Rabja a tömegnek, ami felett látszólag uralkodik. Ő mélyen rokonszenvezik Jézussal, de a tömeg irányítja őt, aminek kiszolgáltatott bábja.
Jézus miért tekeri körbe többször is a karját egy fekete szíjjal? Olyan mintha, be akarná magát lőni…
Igen, sokan azt hiszik, hogy drogozik. De nem. Nem drogozik.
Akkor miért csinálja ezt a „kötözgetést”?
Ez egy bőrszíj, tfilin a neve, és azt jelenti, hogy jel. Ez abban a korban mindennapi szokás volt. Ebben a kockában, amit meghatározott módon kell felkötni a karra meg a fejre, minden hétköznap, ószövetségi parancsolat van Mózes könyveiből, ez ugyanaz, mint ami miatt a mezuza van az ajtókon. Az Egyiptomból való kivonulásra emlékeznek meg, hogy kisegítette a népet Egyiptomból. És történetesen egyebek mellett éppen az van benne a kockában, hogy: „Kössed azokat a te kezedre jegyül…”
Fontos ezt színpadon megmutatni?
Júdás, Jézus és a papok is felveszik a tfilint, hiszen köznapi velejárói voltak egy zsidó ember, így mindannyiuk életének. Az volt a szándékom, hogy lássuk azt, ami talán ismerős, amikor egyazon közösség, szövetség tagjai egymás ellen fordulnak.
Az előadásban egy széder estén – ami a szabadság örömünnepe – zajlik az utolsó vacsora. Miért?
Azért zajlik az utolsó vacsora egy hagyományos széder estén, mert éppen egy ilyen szituációban történt meg. Az egész hetet belengte a közelgő ünnep. Egy csapat ember a szokásos megemlékezését tartja az egyiptomi kivonulásról (ebből a pészahból lett a húsvét utána), amikor az a valaki – akinek a lénye egyrészt megfelel a korban ismert próféciákban foglaltakkal, másrészt egy növekvő erővel bíró folyamat központi alakja – arról beszél, hogy a közelgő ünnep áldozati báránya ő maga. Milyen drámai hatású lehetett ez a fajta jelképes beszéd, ahogyan aztán a hagyományos bor- és kenyéráldás pillanatában elhangzó mondatok is az ő véréről és a testéről. Mintha valaki karácsonykor azt mondaná, hogy ez a gyertya, ami a fán ég, az holnap én leszek.
Hogy állsz magával a rockzenével?
Ez rockopera; a műfaji meghatározás talán mindkét oldalnak ijesztően hangzik, de bitang jó zene. Együtt szól két világ, a szimfonikus és a rock hangszerelés, ami fantasztikus. A Miskolci Nemzeti Színház zenekara egyesülve a rockbandával ezt olyan nagyszerűen valósítja meg, hogy minden előadáson szinte lemezminőségben szól az élőzene.
Volt ez akkora falat, mint egy operarendezés?
Ez egy opera kiegészülve elektromos hangszerekkel, és megvan az a pozitívuma, hogy az operákért nem nagyon rajongó embereknek olyan zenés élményt ad, amit egyébként az operában is megkapnának, csak oda nem járnak.
Mennyire vagy elégedett a végeredménnyel? Sikerült mindent megmutatni, amit szerettél volna?
Nem elégedettséget, hanem örömöt érzek, hogy ez a munka létrejöhetett és legfőképpen attól a csapatmunkától, amiben részem volt olyan munkatársakkal, mint Kovács Gergely Csanád koreográfus, Füzér Anni jelmeztervező, Horesnyi Balázs díszlettervező, Kenesey Judit dramaturg, Cser Ádám zenei vezető, Philippe de Chalendar karmester és, hogy újra megtapasztalhattam, milyen kivételes ebben a színházban, ezzel a társulattal bármilyen műfajban együtt dolgozni.
A darab fotós főpróbáján készült videó itt tekinthető meg:
Nyitókép: Éder Vera fotója, videó: Vona Ildikó, videóvágás: Zettisch László
Amennyiben tetszik a tartalmak sokszínűsége, kérjük szánjon még ránk pár percet támogassa a PannonHírnök szerkesztőinek munkáját és kövessen minket a Facebookon!
