A Kossuth- és Harangozó Gyula-díjas koreográfus-rendezővel az általa színpadra állított Carmen-előadás kapcsán beszélgettünk a Csokonai Nemzeti Színházban. Zenéről, táncról, szerepekről, sorsokról…
Szegedhez kötődsz igen erőteljesen, de hogyan kerültél Debrecenbe?
Nem ez az első alkalom, Debrecenben már volt egy operabemutatóm, a Szöktetés a szerájból. Nem sokat ment, mert éppen jött a Covid, de dolgoztam a társulattal, másrészt az operarendezői munkásságom az elmúlt 20 évben eléggé kiterjedt. A debreceni vezetés is látta azokat a produkciókat, amiket rendeztem, és talán ez volt az oka, hogy meghívtak. Itt egy nagy társulatot, óriási embertömeget kell mozgatni, ebben nagy tapasztalatom van, hiszen a Szegedi Szabadtéri Játékok nagyszínpadán sok darabot állítottam színpadra, musicaleket és operákat egyaránt. Itt is kell az a fajta képesség, hogy azt a 60-70 embert, akik színpadon vannak egyszerre, irányítani tudjuk, és érezzük azokat a csoportdinamikai feladatokat, amik egy ilyen darab kapcsán adódnak.
A Carmennel találkoztál már valamikor a pályád során?
A Carmen bizonyos zenéit nagyon jól ismerem, hiszen ebből született Rogyion Scsedrin orosz szerző által egy szvit-átirat, amit balettre készített. Érdekessége, hogy az ő felesége Maja Pliszeckaja volt, nagyon ismert táncosnő, aki vágyott rá, hogy eltáncolja ezt a szerepet, ezért a férje írt neki egy átiratot, amibe az összes jelentős témát belerakta.
Én magam azt a balettet kétszer is koreografáltam: egyszer Németországban, egyszer Szegeden, nem is olyan régen.
A témát ismertem, bár nem ilyen alapossággal, mint most az opera esetében meg kellett ismernem. Nagyon izgalmas utazás volt ez nekem. Eleve úgy nyúltam hozzá, hogy tudtam, mik azok a sztereotípiák, amik ráragadtak akár játékban, akár külső megfogalmazásban a darabra, a karakterekre, ezeket szerettem volna elkerülni. Úgy érzem, ezek a sztereotípiák inkább elidegenítenek, mint közelebb hoznak a darab igazságához, valódiságához, egész más utakat akartam keresni arra, hogy élővé tegyük ezt a pont most 150 éves operát.
Négy felvonásban adjátok elő, három szünettel. Fel sem merült, hogy esetleg egy többfunkciós díszlettel össze lehetne vonni és két részben játszani?
Kezdettől fogva négy felvonást akartam, ugyanabból az okból, amit az előbb mondtam. Nem gondolom, hogy bármiféle stilizációt kellene adni ehhez az operához, mert akkor szimbolikus alakokká válnának a szereplők. Sokszor szokták mondani, hogy Carmen a szabadság szimbóluma. Ez nem igaz! Itt sokkal összetettebb, valódibb szerepekről van szó.
Hús-vér szereplői vannak a darabnak, és olyan utat kerestünk, ahol valóban életre kelnek ezek a karakterek, azok viszonyai, és igazi érzelemként tud megmutatkozni mind a gyűlölet, mind a szerelem.
Ezt az segíti, ha egy filmes környezetbe helyezve őket élővé tesszük az adott képeket, és láttatjuk benne az idő múlását, a történet különböző helyszíneinek valódiságát. Ezek nagyon eltérő helyszínek, mindnek önmagában van igazsága, és közben telik az idő. Ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy négy felvonás legyen, négy külön kép. Amint valamiféle stilizált térbe tenném, akkor maga a játék is stilizálttá válna, én viszont valódit akartam létrehozni.
Mester Viktóriát több rendezésben láttam Carmenként. Milyen instrukciókat adtál neki, milyen legyen a mostani Carmen?
Érdemes lenne őt is megkérdezni, mert nagyon ismeri ezt a szerepet. Tíz rendezésben játszotta már, sok mindent tud róla, ugyanakkor ebben a próbafolyamatban volt rengeteg olyan dolog, ami újat hozott számára. Nagyon sok újdonság van benne, ami nem mindig Carmen személyére vonatkozik, de kihat rá. Az én olvasatomban José szerepe nagyon másképp van értelmezve, ezáltal az egész viszonyrendszerük is másképpen működik.
Tulajdonképpen az igazi áldozat José. Az ő furcsa sorsa, zavara a világgal, a múltjával, az édesanyjával, a jelenével és a hirtelen fellángoló, mániás szenvedéllyel, ami soha nem agresszió, inkább csak egy megfoghatatlan, túl nagy, mániás érzelem, ezek mind azt sugallták, hogy érdemes tovább gondolni, kibontani ezt a vonalat.
Érdekes, hogy mindig hatalmas szerelemre gondolunk, amikor Joséról és Carmenről van szó, de ez nem így van. Igazából háromszor találkoznak a darab során, a negyedik az már a halál. Tehát alig találkoznak az életükben, és ezek a találkozások mind szexualitás nélküli pillanatok, mert mire odáig jutnának, addigra mindig összevesznek valamin. Erre a kapcsolatra nem lehet azt mondani, hogy szerelem.
Carmen ismeri egyáltalán azt az érzést, hogy szerelem? Énekel róla, de vajon érzi?
Nem, de szerintem ez nem csak Carmen esetében, mindannyiunknál előfordul. Nagyon sok párkapcsolatban okoz az problémát, hogy mást gondolunk alapfogalmakról, így például máshogy értelmezzük a szerelmet vagy a szexualitást. Nagyon sok ütközőpont van a párkapcsolatokban abból, hogy ki hogyan fejezi ki az érzelmeit. Carmen és José esetében pont amiatt van az ütközés, hogy melyikük milyen eszköztárat használ arra, hogy megvalósítsa a fejében levő szabadságot, szerelmet, boldogságot. Különböző utakat járnak be, amelyek nagyon nem találkoznak, az elejétől kezdve konfliktusos a kapcsolatuk.
Mi a helyzet a torreádorral? Hasonlítanak Carmennel…
Valahol ő egy Carmen. Pandantja Carmennek, hiszen ugyanúgy, ahogy Carmenért rajonganak a férfiak, Escamilloért rajonganak a nők. Óriási sikere van, ugyanazzal a fölénnyel, magabiztossággal lép fel a másik nemmel szemben. Náluk két hasonló erő találkozik, igazából egymásnak valók. Nagyon jó pár.
Van esélyük a szerelemre?
Nekik lenne. Az elképzelésük hasonló a szerelemről, nekik lenne arra lehetőségük, hogy boldogok tudjanak lenni ideig-óráig. Carmen számára a társadalmi pozíciója is fontos lenne, előrelépést jelentene neki, hiszen Escamillo egy sikeres, gazdag, ünnepelt férfi, az ő oldalán Carmen valóban boldognak érezné magát.
Csak José nem engedi…
A helyzet nem engedi. Van az egészben Carmen részéről egy állandóan visszatérő halálmotívum, amit ő rendre megjelenít. Cinikusan bánik a kérdéssel, ugyanakkor érződik benne egyfajta sorszerűség is, mintha azt mondaná, hogy „a halál itt van közel, ez az én sorsom”. Gyakran emlegeti, picit olyan, mintha be is vonzaná. A negyedik felvonás végső duettjében látható, mennyire erősen hozza be ezt a halál témát. Háromszor elmondja, hogy „akkor ölj meg, ha…”, pedig José egyáltalán nem beszél ilyesmiről. Ő mindig azt mondja, hogy „nem fenyegetlek, nem bántalak”. Carmen az, aki egyfolytában provokálja, játszik ezzel a határral, és tudjuk, mi lesz a vége.
Miért helyeztétek át Mexikóba a cselekményt?
Olyan egzotikus helyet kerestünk, ahol mai napig kultúrája van a bikaviadaloknak, hiszen ez a fő motívuma a darabnak. Mexikóban óriási arénák vannak, százezer bika hal meg évente. Nagyon nagy kultusza van a bikaviadaloknak, nagyobb már, mint Spanyolországban. Másrészt csempészekről szól a darab, a csempészet pedig magas szinten van most Mexikóban. Erőteljes a katonai, militáns jelenlét az utcán, a Carmen pedig egy olyan opera, ahol katonák kezdik a darabot, nagyon hangsúlyos a jelenlétük.
Ahhoz, hogy ezt a történetet hitelesen lehessen játszani olyan helyzet kell, ahol járják az utcákat a katonák.
Nagyon sok olyan elem van, ami azt diktálta, hogy ez jó helyszín Bizet operájához. Ráadásul Mexikóban létezik egy látványos halottak napi ünnep. A halál motívuma végig jelen van a darabban, ami a negyedik felvonásra úgy fut ki, hogy ott, ezen a látványos fiesztán történik meg a tragédia. Én magam háromszor jártam Mexikóban turnézni, nagyon izgalmas volt látni az ottani kultúrát és a mindennapi életet.
Máshol is lehetne játszani ezt a darabot?
Igen. Érdekes, hogy lehetne játszani bizonyos szempontból akár Debrecenben is, hiszen ugyanúgy megvan sok minden hozzá, de mégiscsak jobb a nézőnek, ha valahonnan távolra néz, egy egzotikus világra, elidegenítve a saját közegétől, és nem szembesítjük direkt módon azzal, hogy milyen az élet. Ha egy pici rálátással, messzebbről nézi, szerintem az segít a befogadásban.
Külön koreográfusa van az előadásnak. Mennyire kapott szabadkezet a táncos produkciók elkészítésében? Miket kértél tőle?
Kifejezetten szerettem volna, ha a balett-társulat erőteljesen megmutatja magát. A vezetőjük, Domoszlai Edit új utakat képzel el, és azt gondoltam, ha egy olyan operában, amit remélhetően sokan fognak nézni, megmutatják, hogy milyen jó táncosok vannak és mennyire fontos az ő munkájuk, akkor az jót tesz nekik. Kevés, de pontos instrukciókkal kértem Editet, hogy készítsen koreográfiakat.
Kiemeltem a táncosokat azzal is, hogy az összes nyitányt megkoreografáltattam egy párra; tényleg gyönyörű szólók és duettek születtek.
Ráadásul az utolsó felvonás a halottak napi ünnephez kapcsolódó fesztiválon játszódik, és ott az egész fieszta-hangulatot a táncosok diktálják. Koreográfusként nézve is elégedett vagyok, hogy milyen szépen megvalósult az elképzelés, ami a fejemben volt, és mennyire egyedi módon fogalmazta meg Edit a táncokat.
Mi lehet a Carmen titka, mitől ennyire sikeres ez az opera? A világon mindenhol hatalmas sikerrel játsszák…
Fura időben született, egyrészt még tartalmaz a mozarti operák hangulatából és rendszeréből is valamit a benne elhangzó prózákkal, még songokban gondolkodik, gyakorlatilag sikerszámok és áriák egymásutánja, könnyed a zenei világa, másrészt szerintem a játékosság és a mély drámák arányos keveréke az, ami élvezhetővé teszi. A dalok azonnal dúdolhatók, a néző fülében első hallásra megmarad a dallam, nem véletlenül vált ez a darab kultúrkinccsé.
Merrefelé dolgozol, hol lehet a munkáiddal találkozni mostanában?
Puccini műveit, Manon Lescaut rendeztem tavaly, idén decemberben pedig Pillangókiasszonyt, ezek láthatók most Szegeden. Musicalt rendeztem, az Ezeregy éjszakát, ami a Pesti Magyar Színházban megy, Kecskeméten a Leányvásár című operettet is én állítottam színpadra, azt is láthatják a nézők. Sok rendezői munkám van, és persze a társulatom, a Szegedi Kortárs Balett nagyon szépen teszi a dolgát. Fekete hattyú címmel van egy új sikerdarabunk, amit bemutattunk már sok helyen, Párizsban, Brüsszelben, Helsinkiben, és Magyarországon is nagy sikerrel megy. A Carmina Buranánk szintén, és most készülünk egy új darabbal Jelenetek a házasságról címmel. Nagyon érdekes témát fogunk feszegetni egészen szürreális módon.
Köszönöm a beszélgetést!
FONTOS INFORMÁCIÓ:
A betegség miatt elmaradt Carmen-előadások pótlására MÁJUSBAN kerül sor. Időpontok és bővebb tájékoztatás a Csokonai Nemzeti Színház honlapján található ITT.
A főbb szerepekben
Mester Viktória / Busa Gabriella (Carmen), Ujvári Gergely / Turpinszky Gippert Béla (Don José), Molnár Levente / Kendi Lajos (Escamillo), Kriszta Kinga/ Nagy Kíra (Micaela) látható.
A produkció
díszletét és jelmezeit Erkel László KENTAUR tervezte, a koreográfiákat Domoszlai Edit készítette.
Közreműködik:
Kodály Filharmonikusok, a Csokonai Nemzeti Színház Énekkara, Lautitia Gyermekkar és Lautitia Ifjúsági Vegyeskar, Gradient Kortárs Balett Debrecen. Vezényel: Kollár Imre / Sándor Szabolcs.
Rendezte:
JURONICS TAMÁS
Borítókép: Juronics Tamás koreográfus-rendező (Fotó: Tarnavölgyi Zoltán)
Előadásfotók: Éder Vera/ Csokonai Nemzeti Színház
