Miskolcon, a Művészetek Házában beszélgettünk, ahová vendégjátékra érkezett a Pesti barokk című darabbal.
Vona Ildikó: Milyen kötődésed van Miskolchoz?
Kern András: Nagyon kevés, nincs sok közöm ehhez a városhoz. Valamit játszottam ezen a tájon, nem egészen Miskolcon, csak a környékén. Bujtor Pista rendezett egy darabot, és azzal voltunk itt, valamikor 30 évvel ezelőtt.
– Énekesként sem jártál erre? Érdekes, hogy ennyire kiesett a látókörödből a borsodi megyeszékhely…
– Nem tudja az ember hova viszik, vagy mit csinálnak, mert mindig idejövünk, eljátszunk egy előadást és hazamegyünk. Olyan igazi miskolci kötődésem nekem semmi nincs. Most vagyunk itt a Pesti barokk-kal, aztán június 28-án jövünk újra, csak akkor már a Nyári Színházba a Hitted volna? című komédiával, ami szintén Orlai Produkció. Verebes István rendezte, és Hernádi Judittal, Ficzere Bélával, Jeges Krisztiánnal játszom benne.
– Az 1962-es Ki mit tud?-on egy paródia révén ismertek meg az emberek. Mikor döntötted el, hogy színész leszel és a humor mennyire határozta meg a pályád, az életed?
– Én filmrendező szerettem volna lenni fiatalkoromban. Amikor felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, akkor is azt gondoltam, majd átmegyek filmrendező osztályba és csak egy kis időt töltök a színészosztályban. Közben megkedveltem, meg nem is lehetett átmenni, mindenféle adminisztratív nehézségek voltak, de igazából nem baj, és tényleg őszintén mondom: beleszerettem a színészetbe. A humor pedig egy alapdolog. Ha az embernek van humora, akkor az működik magától.
– Alapvetően vidám ember vagy?
– Egyáltalán nem vagyok vidám ember. A humornak és a vidámságnak semmi köze nincs egymáshoz. Ez érdekes. Ezt az emberek félreértik, mert azt hiszik, akinek van humora az vidám ember, úgy is fogalmazhatnék, a humor a vidám emberek képessége, de nem így van. Humora rendkívül rosszkedvű személyeknek is lehet, és mások azon mások nevetnek, de az nem jelenti azt, hogy ő jókedvű. Nagy humoristák között sokan vannak, akik mélyen depressziósok. A humornak semmi köze a vidámsághoz.
– Téged könnyű megnevettetni?
– Engem? Nem könnyű. Egyáltalán nem is vagyok nagyon jókedvű.
– Magadon tudsz nevetni?
– Magamon nem könnyen nevetek, sőt egyáltalán nem nevetek magamon.
– Ezek szerint inkább az embereket szereted megnevettetni?
– Igen, inkább.
– Néztem a Színházi adattárat és 132 színpadi bemutatót találtam. Dosztojevszkij, Csehov, Shakespeare… egészen komoly előadások. Drámával, tragédiával hogy állsz?
– Az nekem mindegy! Jó szerepet szeretek játszani, és teljesen mindegy a műfaja.
– Mesélnél a saját darabokról? A Szent István körút 14 és a Spencer produkcióknál íróként szerepel a neved…
– Igen, néha rám tör az írás. Az egyik – a Vígszínházban – a mélytörténetű fiatalságunk sztorija, aminek a zenéjét Presser Gábor szerezte, és amolyan félig musical dolog volt. A prózai részét én írtam, mélységét tekintve dokumentalista darab a Vígszínház ’70-es éveiről, és arra emlékeztünk vissza valamikor az 1990-es, kétezres évek elején, már nem tudom pontosan mikor. Spencer Tracyről meg mindig akartam írni, mert azt mondták nekem fiatal koromban, hogy a vonásaim hasonlítanak Spencer Tracy-ére. Gondoltam, akkor eljátszanám, de mivel nem volt ilyen darab, hát írtam egyet. A József Attila Színházban mutattuk be. Szerettem, és a közönség is jól fogadta, sikert hozott.
– És a filmek? Majdnem annyi van, mint színpadi darab. Például az Ötvös Csöpi-filmekre hogyan emlékszel? Én azokon nőttem fel, és imádtam Kardos doktort.
– Jókedvűen forgattuk szegény Bujtor Pistával, aztán mindegyik hatalmas sikert aratott. Az emberek szerették nagyon és állandóan kérdezgettek, hogy mikor jön a következő Ötvös Csöpi-Kardos doktor-film. Sajnos most már nem jön.
– Mitől lett ezeknek ekkora sikere? A Pogány Madonna már a bemutatásakor „ledózerolt” mindent, utána állandó teltházzal ment a mozikban…
– Egyáltalán nem lehet tudni, hogy mitől van valaminek sikere és mitől nincs. Ez egy titokzatos dolog. Mitől mennek be az emberek a moziba, mitől nem mennek be? Fogalmam sincs. Tényleg nem lehet tudni.
– Mit szeretsz jobban: színházban játszani vagy filmet forgatni?
– Az nekem mindegy. A jó dolgokat szeretem, viszont ki nem állhatom, ha valami selejt. Rossz filmet forgatni nem szeret az ember, rossz színdarabban sem szeret játszani, jóban meg igen. Nálam nem műfajfüggő, hogy mit szeretek, hanem minőségfüggő. Előfordult a pályám során olyan eset, amikor visszaadtam szerepet. Kevés, de volt rá példa.
– Mi határozza meg, hogy visszaadsz egy darabot?
– Ha nem tetszik nekem az, amit játszani kell benne.
– Sok filmben voltál Woody Allen magyar hangja. Találkoztatok már az életben?
– Még nem. Rendkívül érdekes ez is, de eddig még nem sikerült személyesen találkoznunk.
– Kossuth-díjas vagy, Érdemes és Kiváló művész, tagja a Halhatatlanok Társulatának stb. Mennyire fontosak számodra a díjak?
– Örül az ember minden díjnak, mert valahogy azt jelenti, hogy valakik elismerik az ő munkásságát, és akkor egy kis boldogság tölti el, ami jó érzés. De nem azért csinálom, hogy kapjak valami díjat.
– Merrefelé láthat mostanában a közönség?
– Budapest városában, a Vígszínházban és a Pesti Színházban játszom sokat, valamint az Orlainál a Belvárosi Színházban, aminek egy vendégjátéka ez a mai. Engem láthatnak a Kellékesben, a Szentivánéji szexkomédiában, ebben a Pesti barokkban, a Hitted volna? című darabban, a Játszd újra Sam!-ben, amit már 33 éve játszunk a Pesti Színházban. Nyáron több vidéki városban van vendégszereplésünk – a honlapomon megtalálhatók a helyszínek–, és mint említettem Miskolcra is jövünk június végén a Hitted volna? előadással.
(Fényképek forrása: kernandras.hu, MTI, Belvárosi Színház/Takács Attila)
