Európa első színházi bemutatóját tartotta a karantén után a Miskolci Nemzeti Színház, interjúnk a Francia rúdugrás című vígjáték házi főpróbája után készült.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Milyen stádiumban volt a produkció, amikor a veszélyhelyzet miatt le kellett állni a próbákkal?
Mohácsi János: Már dolgoztunk olyan három hete, a rendelkező próbáknál jártunk, tehát a közepén voltunk a dolognak, amikor jött a leállás. Színházat nem lehet online csinálni; ha kilométerekre vannak egymástól a szereplők, nem ér semmit. A szövegösszemondással már elkészültünk, de az utána következő feladatokkal nem tudtunk online haladni. Amikor megint lehetett próbát tartani a színházban, majdnem teljesen elölről kellett kezdeni a próbafolyamatot. Nagyon benne voltunk a munkában, amikor kaptuk a hírt, hogy újra lehet előadást tartani, és Attiláék lecsaptak rá (Béres Attila – a szerk.). Kérték, minél előbb mutassuk be, ehhez kellett gyorsan alkalmazkodni. Pokoli nagy munkával, de megcsináltuk.
– Láttam, mennyire élvezik a színészek a játékot…
– Igen, és a próbák is nagyon jó hangulatban teltek.
– Eredetileg zárt térbe készült a produkció, de most kikerült a Nyári Színházba. A helyszínen kívül miben jelentett más feladatot?
– Ez nem számít ritkaságnak. Olyan, mint tájelőadásra menni. Van, hogy nyárra meghívnak valamit valahova; szoktunk ilyet csinálni, de nem jó, nem tesz jót a produkciónak. A szabadtéri előadás nagyon kellemetlen műfaj, hiszen bármi közbe jöhet: szél, eső, részeg társaság, sugárhajtású repülő, zavaró tényezők. Egyszer csináltam olyat a végzős osztályommal, Vízkereszt-előadást tartottunk, és annál azt mondtuk: ha jön a repülőgép, akkor abbahagyjuk, akkor csönd van. Ott számítottunk rá, és beleszőttük az előadásba, de a mostani nem úgy készült, hogy a szomszédban kocsmázó társaságot belerendezem a produkcióba.
– Pont ezt akartam kérdezni! A Nyári Színház melletti utca tele van szórakozóhellyel, az onnan beszűrődő zaj ellen nem lehet valamit tenni?
– Kértem zajfogót a baloldali kapuhoz, talán segít, de igazi megoldást az jelent majd, ha a darab bekerül oda, ahová eredetileg terveztük, a Kamaraszínházba.
– Ha jön a nagy eső, arra készült valamilyen vészforgatókönyv?
– Igen, van kijelölt esőnap. Ha az első rész előtt, közben esik, akkor egy másik alkalommal megtartjuk az előadást.
– Összeállt a produkció, de mennyire elégedett?
– Ez ma este egy főpróba volt, még nem előadás, de elégedett vagyok. Szépen összeállt a darab, viszont akkor érik majd igazán, ha bekerül műsorba, ugyanis előadás közben is változnak dolgok. Sok minden függ attól is, hogy aznap este milyen a közönség.
– Verdi Aidáját a miskolci Operafesztiválon állította színpadra. Hogyan emlékszik rá vissza?
– Feszített tempóban kellett dolgozni, mert kevés időnk volt. A próbaidőszak elkezdése után tudtam meg például, hogy a kórus csak öt próbán lesz ott, ami elképesztő. Nem közlekedési rendőrnek szerződtem, hanem rendezőnek. De nem tudtam megváltoztatni a dolgot. Nagyon sok mindenre kellett figyelni a kivitelezéskor, hogy itt is el lehessen játszani, meg az Erkel Színházban is. Amiatt, hogy máshol is bemutatásra került, nem lehetett lógó elemeket, tehát függesztett díszletelemeket használni. Iszonyatosan meg volt kötve a kezünk, főleg Khell Zsoltnak, ő tervezte a díszleteket.
– Rendezett korábban is zenés darabot (Csárdáskirálynőt, Mágnás Miskát), de mekkora élmény volt az opera?
– Nem az én terepem az opera. Máig az Aida az egyetlen operarendezésem. Azt, hogy ne tudjak húzni, vagy beleírni a darabba, nem nagyon kedvelem. Itt minden kőbe van vésve, és én azt nem szeretem. Minden előadást föl kell fejteni a színészekkel, különben nem színházat csinálunk, hanem múzeumot, az pedig a muzeológusok dolga.
– Játszik valamilyen hangszeren?
– Nem, sajnos. Ez kimaradt az életemből, és valószínűleg már így is marad.
– A velencei kalmár-produkciót öt kategóriában jelölték a Színikritikusok díjára. Mi a siker titka?
– Nagyon szerettem A velencei kalmárt rendezni, mert kedvelem a sötétebb dolgokat. Tulajdonképpen minden jó előadás tragikomédia valahol. Aki bejön A velencei kalmárra és nem nevet rajta, azzal nagyon nagy baj van. A nevetés rendkívül fontos része a színháznak. Ha valami olyanba taposunk bele, mint mondjuk az idegengyűlölet, vagy más ilyen, akkor azt nagyon jó nevetésbe csomagolni, különben a néző eltaszítja magától. Egész egyszerűen azért, mert „a csapból is ez folyik”. Mindenféleképpen izgalmasnak kell lenni, viccesnek, persze nem árt, ha szomorú is néhol. Visszatérve a Francia rúdugrásra, szerintem itt is van olyan, ahol el lehet révedezni az emberi sorsokon, és talán még meg is könnyezhetjük őket.
– Máskor is rendezte már, ugye?
– Igen, egyszer. Tíz éve Pécsett, de olyan régen volt, hogy nem emlékeztem szinte semmire. Azóta több kataklizma történt az életemben, az ország életében is, sok minden megváltozott. Az idő kimosta belőlem, persze fel tudok idézni pillanatokat, embereket a régi előadásból, de szándékosan nem néztem utána, mert nem akarok én „kidobott rongyokba” öltöztetni színészeket azért, mert egyszer már rendeztem. Az is alapvető eltérés a két produkció között, hogy korábban a három felvonás díszletei más-más teret jelenítettek meg, most viszont csak egy díszlet elkészítésére volt anyagi lehetőségünk, így a három rész különböző helyszíneit egy többfunkciós térbe illesztettük bele.
– A rendezők általában tevékeny emberek. Önnek hogyan telt a sok szabadidő, amikor a karantén alatt otthon kellett maradni?
– Nem ütött agyon. Vannak gyerekeim, és amikor rendezek, én akkor is tudok élni. Az első napokban gyakorlatilag egy hétig aludtam. Január elejétől egészen március közepéig – a veszélyhelyzet elrendeléséig – folyamatosan színpadon voltam, ami nagyon-nagyon fárasztó…
– Akkor még jól is jött ez a kis pihenés?
– Nem. Szívesebben fejeztem volna be a darabot, amin dolgoztunk, sokkal jobb lett volna azzal elkészülni.
– Lassan kezd beindulni az élet minden téren. Ön milyen tervekkel néz a jövő elé?
– Befejezni nem kell semmit, nem maradt félbe produkció. Ősszel fogok kezdeni, Caragiale Farsang című vígjátékát Szombathelyen állítom színpadra. Nagyon finom, érdekes nyelvezete van, olyasmi, mint Parti Nagy Lajosnak. Caragiale is szóösszevonásokkal él, amik hallatlan viccesek, és ezeket a szójátékokat soha nem lehet lefordítani, gyakorlatilag egy új nyelvet kell megalkotni az előadáshoz. Két művét, Az elveszett levél és a Zűrzavaros éjszakát színre vittük már Isóval (Mohácsi István – a szerk.), tehát van benne rutinunk, de akkor is nagy feladat, viszont mindig örömmel tapasztaljuk, hogy a közönség imádja ezeket a darabokat.
(Kiemelt kép: Földi Imre/ MTI)
