A guruló zongorájáról ismert művész visszatérő vendége a miskolci rendezvényeknek. Mr. Pianóval, Vágó Jánossal a Kocsonyafesztiválon beszélgettünk.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Évek óta jelen vagy itt a zongoráddal, de hogyan kezdődött a kapcsolat Miskolccal?
Mr. Piano: Elsőként a CineFest filmfesztivál szervezői kerestek meg. Eljöttem 2014-ben, és ott látott meg a zongorával Seres Ildikó, a Miskolci Nemzeti Színház művésznője, aki a Bartók Plusz Operafesztivál háziasszonya volt, és megkérdezte, hogy tudnék-e még vállalni fellépést. Eljöttem az Operafesztiválra és – a Covidot kivéve – azóta minden évben itt vagyok. Amíg volt Operafesztivál, azon mindig, és már jó ideje a Kocsonyafesztiválra is jövök.
Az Operafesztiválon mindig frakkban jártad a zongoráddal az utcákat. Milyen emlékeid fűződnek hozzá?
Csodálatos volt! Olyan miliőbe csöppentem az Operafesztiválon, ami fantasztikus. Meghatározó élmény volt az én és a zongorám életében. Az emberek óriási szeretettel fogadtak az utcán, és a rendezvényre érkező operaénekesek is odajöttek hozzám beszélgetni, gratulálni. Tényleg csodálatos időszak volt, mert a magas kultúrában részt vevő művészek voltak itt jelen. A másik ilyen, meghatározó esemény az életemben a „Természet Operaháza” Tisza-tavi Fesztivál operagálája – ma már Magyar Tavak Fesztiváljának hívják –, és ott történt meg 2021-ben, hogy a New York City Opera igazgatója, Michael Capasso gratulált nekem; a sztárprimadonna, Kristin Sampson pedig odajött és felült a vízizongora tetejére, mert annyira tetszett neki. Hatalmas pluszt adott, hogy jöttek a neves művészek és mindenkinek nagyon tetszett ez a zongora.
Honnan ered a guruló zongora ötlete, és mikor sikerült megvalósítani?
Az ötlet onnan jött, hogy a feleségemmel nagyon sokat jártunk külföldre zenélni. Nyugat-Európában utcamuzsikáltunk különböző fesztiválokon, és ott láttunk egy hasonló zongorát. Már akkor eldöntöttük: ilyet mi is csinálunk magunknak. Összebarátkoztunk a zongoristával, aki elmesélte, hogy nemrég készítette el a sajátját. Majdnem 10 év telt el azóta, hogy láttam az övét és elkészítettem a sajátomat. Nem akartam pontosan olyat; én olyat szerettem volna, amiben minden el van rejtve, és nem látják az emberek, hogyan kanyarodik, mi hajtja. Hála Istennek sikerült is az elképzelésemnek megfelelően kivitelezni. Míg az ötletadó hangszeren minden látszik, ezen nem.
Azt mondtad, jártatok ki muzsikálni…
Igen! A feleségem klarinét-szaxofon tanár, én meg népzenész vagyok eredetileg.
Kerekeken gurul ez a zongora, de hogyan működik?
Van benne egy elektromotor, ami hajtja. Olyan, mint egy rendes autó; a hátsó kerék hajt, az első kerék meg elkanyarodik vagy jobbra, vagy balra. Sőt, még tolatni is lehet ezzel a zongorával.
Mi lett a belső berendezés, a húrok, kalapácsok sorsa?
Ez már teljesen elektronikus hangszer. A belső részét ki kellett venni, mivel azt akartuk elérni, hogy a zongora a saját lábán tudjon közlekedni az utcán. Ehhez le kellett könnyíteni. 350 kilós maga a hangszer, és még mögé ül valaki, tehát közel 4-500 kilót kell mozgatni dombon, lejtőn, kanyargós utcákon, ráadásul egy zongora elhangolódik mozgatáskor. Eredeti formájában nem lehetne működtetni, ezért lett teljes egészében elektromos.
Említetted, hogy van egy másik, egy „vízen járó” zongora is. Az hogyan született meg?
Maga az ötlet úgy jött, hogy a „Természet Operaháza” Tisza-tavi Fesztiválon veszek részt már évek óta, ahol a harmadik napon hajókkal megy a közönség, és bejárják a Tisza-tó csodálatos környékét. Mindig mondtam a főszervezőnek, Debreczeni Ildikónak, hogy csinálok egyszer valami olyat, ami megy a vízen. Nekiálltam, nagyon sokat agyaltam rajta, próbáltam összehozni.
A Sió-csatorna mellett lakom, ami kedvezett a kísérletezésnek, de többször beborultam a vízbe, elsüllyedtem, nem jött össze a vízizongora.
Szóltam is Ildikónak, hogy ezt nem tudom megcsinálni. Aztán eltelt egy év, és megint elkezdtem a terven dolgozni, de egy teljesen új koncepció alapján. Ezer számítással kitaláltuk, mekkora az a hajótest, ami megtart egy ilyen zongorát. Ne legyen borulékony, haladjon a vízen. Egy hajótestre építettük rá a hangszert, és külön érdekessége, hogy lehet működtetni emberi erővel – tehát lábbal, pedálokkal -, nagyon szép kis lapátkerék van rajta, ami hajtja. Működik elektromosan, mert elektromotort is föl lehet rá tenni, és működik benzinmotorral is.
Nagyon látványos, amikor forognak a lapátok…
Igen. Úgy néz ki, mintha a lapát hajtaná, de valójában azért vannak rajta lapátok, mert biztonsági szempontból minden hajóhoz kell evező. Ezen nincs evező, itt a vízibiciklis megoldással váltjuk ki az evezőket, és amikor hajtja a motor, akkor forog a lapát is. Tényleg nagyon mutatós.
Visszatérve a kerekeken guruló zongorához, külföldön hogyan fogadják? Mondjuk Erdélyben?
Mindenhol ugyanúgy. A legkisebb faluban is, ahol megjelenek a zongorával, felbolydul a falu. A városokban pedig – láthattad itt is az előbb – körém gyűlnek az emberek. Annyiban más a fogadtatás, hogy itthon, Magyarországon kinyitják, piszkálják a hangszert, Erdélyben viszont hátra teszik a kezüket és nézik, nem nyúlnának hozzá. Erdély egy csoda; egyrészt gyönyörű, másrészt az emberek nagyon vendégszeretők. Aki nem volt odakint, az nem tudja. Rendkívül sűrű volt a tavalyi évem, sokfelé találkozhatott velem a közönség. 68 városban jártam.
Mostanában merrefelé jársz?
Nagykanizsán. Február 27-én kezdődik a XVII. Országos Fánkfesztivál, mindenki jöjjön, mert nagyszerű programok lesznek! Most befejeződik a farsangi szezon, aztán majd áprilistól indul be igazán a nagyüzem. Jönnek sorban az események, és végre úgy néz ki, hogy Siófokon – a saját városomban – is lesz rendezvény, illetve megkerestek Balatonföldvárról, és ha minden jól megy, akkor számos ottani rendezvény promotálására megjelenek majd több alkalommal a strandon és a főutakon.
(Borítókép és fotók: Vona Ildikó/ PannonHírnök)
