Mi történik, ha a szerelem alku tárgya, az erkölcs puszta színjáték, a nagylelkűség az önérdek álcája? Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij 1870-ben írt Erdő című vígjátéka a vidéki orosz birtokos társadalom képmutató világát leplezi le, ahol a pénz és a hatalom uralja az emberi kapcsolatokat. A Miskolci Nemzeti Színház Szőcs Artur rendezésében bemutatott előadásában a szórakoztató komédia mögött súlyos erkölcsi kérdések húzódnak meg.
„Színház az egész világ” – az előadás ezt nemcsak jelképesen, hanem szó szerint is megvalósítja. A színpad elején kialakított súgólyukból egy súgó követi az eseményeket, akinek a két vándorszínész időnként odaszól: „Mondjad!” A humoros kiszólás megnevetteti a nézőket, ugyanakkor a színházat is a színház részévé teszi. Osztrovszkij művében a szerepjátszás túlmutat a színpadon: a társadalmi érintkezés eszköze, amellyel a szereplők valódi szándékaikat, indítékaikat leplezik. A színlelés itt életstratégia, az önzés pedig határtalan. Ezzel a világgal áll szemben a két vándorszínész, Szomorov (Harsányi Attila) és Vigov (Fandl Ferenc), akik számára a színészet valódi hivatás.
„Két dolog látszik a színpadon: a gondolat meg a hiánya” – mondja Szomorov, a drámai színész. Szőcs Artur rendezését szerencsére az ötletgazdagság jellemzi: bátran nyúl a darabhoz, és ügyesen kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. A cselekmény jól követhető, a szereplők bonyolult viszonyrendszere sem válik áttekinthetetlenné, a jellemábrázolást segítő ellenpárok is működnek. A nagy drámai pillanatok mellett számos lehetőség nyílik a humorra, a rendező pedig nem fékezi, hanem ösztönzi a színészeket, hogy éljenek ezekkel az alkalmakkal. A játék és a valóság összemosódása egyszerre teremt komikus helyzeteket és vet fel kellemetlen kérdéseket: vajon mindenki eladja magát, ha megfelelő árat kínálnak érte?
Ritkán játszott darab az Erdő. Bár nemrég Szegeden és Szolnokon színre vitték, az 1948-as magyarországi ősbemutató óta a borsodi teátrum a hetedik, amely előadja. A miskolci közönség mindenesetre nyert azzal, hogy a mű végre eljutott a városba. Még egy kedves, bár véletlenszerű kapcsolódás is akad: az egyik vándorszínész Vologdából indul Kercsbe, a másik Kercsből Vologdába, Vologda pedig Miskolc testvérvárosa.
Az erdő a hatalom és a kiszolgáltatottság jelképe
A történet középpontjában a köztiszteletben álló vagyonos özvegy, Raisza Pavlovna Gurmizsszkaja áll, aki saját érdekei és vágyai szerint irányítja környezete életét. Fiatal rokona, Akszjusa azonban a hozomány hiánya miatt nem lehet boldog szerelmével, Pjotrral. A birtok erdeje egyszerre képvisel anyagi értéket, hatalmat és kiszolgáltatottságot: ebben a világban szinte mindennek megvan az ára.
Kovács Dániel Ambrus díszlete a kivágott fák után maradt tuskókra épül, amelyek ülőhelyként, asztalként, szabadtéri piknik kellékeiként is szolgálnak. Az üzleti alkudozások, a szerelmi vallomások, az összecsapások, az életre-halálra menő játszmák egyaránt az erdőben zajlanak, miközben a napernyő, a függőágy, a magasles, a pianínó finoman jelzi a helyszínek változását. Az erdő megelevenedik, maga is szereplővé válik: tanúja a figurák titkainak, vágyainak, konfliktusainak. Egyszerre nyújt gyönyörű és szívszorító látványt a műfűvel borított színpadon elénk táruló erdő: a fakivágás után maradt sok csonk a természet védelmére figyelmeztet, míg a színpad közepén emelkedő domb a kereszt nélküli Golgotát idézi.
A jelenetekben a tuskókon helyet foglaló, jelmezes énekkari tagok nem csupán a zenei kíséret közreműködői. Reakcióikkal és visszhangszerű szóismétléseikkel időnként kommentálják a szereplők szavait, miközben az erdő hangjait is megidézik: madárcsicsergést, bagolyhuhogást, farkasvonyítást, szarvasbőgést. A természet hangjait időről időre megtörő motoros fűrész kellemetlen zaja az erdőirtáson túlmutat: a látszólag nyugodt felszín alatt a pusztulás megállíthatatlanul jelen van.
Bár a díszlet a 21. században a világ bármely erdejét megidézhetné, a történet orosz közegét Kovács Andrea jelmezei teszik egyértelművé. Többségük Osztrovszkij idején hordott öltözék, és árulkodik viselője társadalmi rangjáról, anyagi helyzetéről, személyiségéről. Különösen beszédes Gurmizsszkaja és Bulanov ruházatának változása: jól mutatja a történet során bekövetkező átalakulásukat, a színek pedig még tovább erősítik a figurák jellemzését.
Cser Ádám zenéje különleges hangulatot ad az előadásnak. A szólóénekek, az énekkari produkciók és a színpadi zenészek hangszeres játéka változatossá teszi a zenei világot. A szereplők oroszul énekelnek; a fiatalabb nézők nem valószínű, hogy értik a szöveget, de a premier tanúsága szerint az idősebbeknek élményt ad, ha elcsíphetnek egy-egy mondatot. Az előttem ülő pár férfitagja odasúgta a vele lévő hölgynek: „Hallod? Azt mondta, hogy »Já ljubjú«.”
Két vándorszínész, két művészsors – Harsányi Attila és Fandl Ferenc kettőse
Az Erdő egyik legnagyobb ötlete Szomorov és Vigov figurája, akik nemcsak a cselekmény alakításában játszanak fontos szerepet, de a darab legfőbb erkölcsi mondanivalóját is hordozzák. A két elszegényedett színész egykori kollégaként találkozik újra az erdőben, és panaszaikból kirajzolódik a társulat nélkül vándorló művészek bizonytalan egzisztenciája, társadalmi megbecsülésük hiánya, ugyanakkor jól érezhető a színház iránti teljes elkötelezettségük. Harsányi Attila és Fandl Ferenc zseniális párost alkotnak a miskolci előadásban: játékukban a komikum mögött mindvégig érzékelhető a kiszolgáltatottság és a végtelen szabadság fura kettőssége.
Harsányi Attila számára Szomorov szerepe igazi jutalomjáték: valósággal uralja a színpadot. A nemesi származású, ám elszegényedett vándorszínész megszállottan hisz a színház erejében, neki valóban „színház az egész világ”. Minden helyzetben szerepet lát. Heves gesztusai, indulati kitörései és pátoszba hajló megnyilvánulásai egyszerre nevettetnek és teszik érzékelhetővé tragikus sorsát. Hatalmas tűz lobog benne: bárkivel találkozik, berántja a saját világába és részévé teszi. A hangos külső mögött azonban segítőkész ember rejlik, aki kész cselekedni, ha mások boldogságáról van szó. Szomorov számára a színészet nem megélhetési forrás, hanem hivatás, amiért érdemes élni, nélkülözni, eltűrni a megaláztatásokat. A művészet erkölcsi és nevelő erejébe vetett hite töretlen. Harsányi alakításában éppen ez a kettősség ad mélységet a végletesen teátrális figurának: a nevetséges túlzások mögül újra és újra előbukkan az emberi tisztesség.
Fandl Ferenc Vigovként ennek az idealistának a tökéletes ellenpontja. A hősszerelmesből komikussá, majd súgóvá lefokozott, fanyar humorú vándorszínész már nem táplál illúziókat a színházi pályáról. A művészet mellett a túlélés is fontos számára: kellemesen szeretne élni. Fandl finom iróniával formálja meg a kissé elfáradt, mégis életrevaló figurát, aki bár őrzi szakmai önérzetét, szükség esetén kompromisszumot köt. Míg Szomorov csak azt a pénzt veszi el, amely jog szerint megilleti, Vigov örömmel él a kínálkozó előnyökkel és potyázik. Kevésbé idealista, viszont jobban kiismeri magát a valóságban.
A két színész eltérő karaktere remekül egészíti ki egymást: Szomorov szenvedélyes pátosza és Vigov józan humora egyszerre teremt komikus helyzeteket és mutatja meg a társadalom perifériájára szorult művészek tragikus sorsát. A nincstelen színészek azonban még ebben a helyzetben is erkölcsi fölényben állnak a vagyonnal és ranggal rendelkező, képmutató szereplőkkel szemben. Osztrovszkij véleménye rajtuk keresztül válik világossá: a társadalmi rang nem azonos az erkölcsi értékkel.
Gurmizsszkaja: a nagylelkűség álarca mögött
Ónodi Eszter vendégművészként gazdagítja a miskolci előadást. Pompásan formálja meg Gurmizsszkaját, a vagyonos birtokosnőt, aki a szemünk előtt változik megkeseredett özvegyasszonyból fiatalos, szerelemre éhes menyasszonnyá. Először talpig feketében, a halálra készülő matrónaként jelenik meg, akit a ruhája annyira betakar, hogy azt sem tudjuk, milyen színű a haja (ha egyáltalán van neki). Majd egyre merészebb öltözékekben látjuk, előkerülnek vörös hajfürtjei, a végén pedig rózsaszín Barbie-csizmában, elöl miniszoknyás hófehér menyasszonyi ruhában áll előttünk. Viselete a megfiatalodást jelzi, és a rendezés is segítségére abban, hogy ne pedofil „cukrosnéniként” lássuk, amikor ötvenegynéhány évesen elcsábítja a 17 éves Bulanovot.
Szőcs Artur egyik nagyszerű ötlete, hogy fokozatosan egymáshoz igazítja korban a párt: Bulanov elkezd korosodni, Gurmizsszkaja fiatalodni, és az esküvői jelenetben szinte már észre sem vehető a köztük lévő korkülönbség. A középkorú asszony komikuma abból fakad, hogy beleszeret a tapasztalatlan, iskoláit be sem fejező Bulanovba – akit végül vagyona segítségével férjül vesz –, és persze sokat nevetünk azon is, hogy mi mindent tesz a megfiatalodás érdekében: tornázik, bőrfeszesítő krémet rendel, push-up melltartót kezd viselni.
Gurmizsszkaja álarca a kettősségre épül, amit Ónodi érzékletesen megmutat: a nagylelkűség mögött fukarság rejtőzik, a gyenge nő szerepét pedig bármikor felváltja az érdekeit erőszakosan érvényesítő nagyasszonyé. Ritkán őszinte, de látunk tőle néhány szép, színjátéktól mentes pillanatot. Amikor a ravasz fakereskedő rászedi, és az első felvonás végén a kapott pénzt szorongatva, magányosan sír az erdőben, megmutatkozik a kiszolgáltatottsága is. Ónodi alakításának ereje abban rejlik, hogy a komikus külsőségek mögött képes felvillantani a szeretetre vágyó, sebezhető nőt.
A történetben az ezer rubel értékű bankjegyek szinte önálló szereplőként vándorolnak kézről kézre. A fakereskedő ennyivel rövidíti meg Gurmizsszkaját a fa árából, Szomorov azonban visszaszerzi az összeget. A nő ezt később Bulanovnak ajándékozza, miközben maga is ezer rubellel tartozik unokaöccsének, Szomorovnak az örökségből, ám ezt már nem hajlandó kifizetni. A vándorszínész végül egy kellékpisztollyal kényszeríti ki jogos jussát, majd éppen ezt a pénzt ajánlja fel Akszjusa hozományára. Útja során az összeg jelképes fordulatot vesz: kikerül a kapzsiság és az önzés körforgásából, majd az önzetlenség és a szerelem szolgálatába áll.
A pénz és a hatalom fogságában
Voszmibratov szerepében Gáspár Tibor olyan fakereskedőt állít elénk, akinek a pénz az istene. Számára az üzlet mindennél fontosabb, még a saját fia boldogságánál is. Miközben önmagát a tisztesség mintaképének állítja be, lopja a fát és lelkiismeret-furdalás nélkül becsapja üzletfeleit. Gáspár érzékletesen jeleníti meg a gátlástalan, minden hájjal megkent kupecet, aki még írni sem tud. Nála az üzleti tisztesség csupán álarc, de meg van győződve az igazáról, és szilárdan kiáll mellette. Amikor Szomorov követeli tőle a pénzt, amivel a nagynénjét megkárosította, felháborodva kikéri magának a gyanúsítást. Megmosolyogtat, ahogyan odaszól az ezredesnek hitt vándorszínésznek: „Mit csinálja itt nekem a jelenetet?”. Szomorov azonban megleckézteti: nagy teátrális gesztusokkal pillanatok alatt sarokba szorítja a sunyi kereskedőt, és megszerzi tőle azt az ezer rubelt, amely több szereplő sorsát is befolyásolja.
Kirády Marcell ötödéves egyetemi hallgatóként szakmai gyakorlatát tölti Miskolcon. Legtöbben mozifilmből ismerik őt, most azonban színpadon bizonyította, hogy van helye a színészi pályán. Bulanov szerepében érzékletesen mutatja meg a fiatalember társadalmi felemelkedését. A kezdetben félénk, tapasztalatlan fiú fokozatosan felismeri, hogy Gurmizsszkaja szerelme kitörési lehetőséget kínál számára. Akszjusa által is előbbre léphetne a ranglétrán, a birtokosnő férjeként viszont a vagyon és a hatalom is az övé lehet. Kirády szépen felépíti a figurát és megmutatja, hogy mekkora utat jár be. A kezdeti bátortalanságot egyre határozottabb fellépés váltja fel, és ahogy Bulanov belehelyezkedik új szerepébe, úgy válik a bizonytalan fiatalemberből parancsolgató földesúr. Az átalakulás egyszerre mulatságos és leleplező: számára Gurmizsszkaja szerelme nem annyira érzelmi lehetőség, mint inkább eszköz a felemelkedéshez.
Akszjusa szerepében Baranyi Emma mély drámaisággal testesíti meg a gazdag nagynéni házában élő, szegény rokon kiszolgáltatottságát, akinek boldogsága mások döntéseitől és anyagi helyzetétől függ. Különösen emlékezetes a Szomorovval közös jelenete, amelyben Akszjusa a Shakespeare-drámából kölcsönvett kellék, Lear királyi palástja előtt sírja el bánatát. Baranyi megrendítő alakításában jól érzékelteti a kétségbeesett lány fájdalmát: a hétköznapi vallomás színházi jelenetté nemesedik, Akszjusa pedig tragikus hősnővé válik. Szomorov nem véletlenül látja meg benne Cordélia alakját és általa egy új élet lehetőségét. Vigovval és a fiatal drámai színésznővel társulatot lehetne alakítani, majd bejárni Oroszországot.
Pjotr szerepében Puskás Balázs testtartásával és térbeli elhelyezkedésével is érzékelteti az apai elvárásokat. Voszmibratov jelenlétében a fiú hol bátortalanul meghúzódik a háttérben, hol apja tükörképe, de mindig teljesíti annak utasításait. Kettejük viszonya a kutya és gazdája kapcsolatát idézi: Pjotr szinte önálló akarat nélküli szolgaként igazodik a kapott feladatokhoz. Akszjusa mellett azonban más ember mutatkozik meg. A szerelem lassan kimozdítja az apja által ráosztott szolgaszerepből, és a fiatalember már a boldogságáért is kész küzdeni, akár az apjával szemben is. Kitartása eredménnyel jár: apja végül megelégszik ezer rubel hozománnyal. Akszjusa és Pjotr az őszinte érzelmek képviselői, Gurmizsszkaja és Bulanov ellenpárja.
Olenka kifejezetten szerethető figura Herczenik Anna megformálásában. A kulcsárnő-barátnő készségesen igazodik Gurmizsszkaja hangulatához, hízeleg, hallgatózik és jelent úrnőjének, mégsem tudunk haragudni rá. Amikor saját életéről beszél, kiderül, hogy szerelme elvesztése után nem maradt más választása, mint behízelegni magát az úrnőjénél, így vált túlélési stratégiájává a hízelgés. Vigovval közös jelenetük különösen szórakoztató: Olenka étellel-itallal kényezteti a kellemes életre vágyó férfit, ismeretségükbe még egy kis pajzánkodás is belefér. Herczenik Annát elsősorban zenés darabokból, főként operaszerepeiből ismerjük, ám Olenkaként az éneklés mellett azt is megmutatta, hogy nagyszerű prózai színésznő.
Karp szerepében Keresztes Sándor a visszafogott színpadi jelenlétből teremt humort. A sokat látott, jól informált inas szenvtelen nyugalommal teljesíti a parancsokat, semmi sem tudja kizökkenteni. Száraz, olykor szarkasztikus megjegyzései mögött pontos helyzetismeret húzódik. Nem ítélkezik, de sokat tud a ház lakóinak valódi szándékairól. Remek ellenpontja Fandl Ferenc rizsporos parókában megjelenő, teátrális inasfigurájának. A darab egyik legmulatságosabb jelenete, amikor a valódi és az álinas megpróbál egymással beszélgetni.
Bodajev (Tóth Dominik) és Milonov (Rácz János) a korabeli orosz földbirtokos réteg korlátoltságának és merev gondolkodásának képviselői. Milonov csípős megjegyzései gyakran rávilágítanak a társadalmi viszonyok fonákságaira. Voszmibratovot csalónak tartja, Bulanovról azt jósolja, hogy mindent el fog lopni, és a nőkről is megvan a maga véleménye: „Sok nemesi birtok van, amit a nők tettek tönkre. A nők ostobasága határtalan.” Kijelentései egyszerre hordoznak igazságmorzsákat és árulkodnak saját előítéleteiről.
A miskolci előadásban Bodajev figurája eltér az eredeti, jóval idősebb karaktertől: Tóth Dominik jóképű fiatalemberként próbálja elnyerni Gurmizsszkaja kegyeit. Külső adottságai alapján akár illene is a birtokosnőhöz, udvarlásából azonban hiányzik a határozottság. Kiváló ötlet az életkori átértelmezés, mert új hangsúlyt ad a szerelmi versengésnek, amelyben a pénz és az érvényesülés határozza meg a kapcsolatokat. Kis szerep Bodajevé, de Tóth Dominik megformálásában remek ellenpontja Bulanovénak. Rávilágít, milyen magasságokba lehet eljutni, ha az ember ügyesen használja az adottságait, és mit veszít, ha nem eléggé törtető.
Luna (Kerekes Valéria) és Bereza (Molnár Anna), az erdőben gallyakat gyűjtögető két öregasszony a szegény orosz nők kiszolgáltatott sorsát jelképezi. Voszmibratov még meg is alázza őket, amikor elkergeti azzal, hogy lopják a fát az ő erdőjéből. Szomorov találóan fogalmaz, amikor Vigovval a kiszolgáltatottságról beszélgetnek: „Vannak emberek, akik ütnek, és vannak, akiket ütnek”.
Keserédes happy end
Szőcs Artur rendezése megőrzi Osztrovszkij vígjátékának hagyományos dramaturgiai kereteit, miközben felszínre hozza az egymásnak feszülő érdekeket és erkölcsi ellentmondásokat. A cselekmény végére szinte mindenki megtalálja a boldogságát, de a happy end korántsem felhőtlen. Azok jutnak révbe, akik mások áldozatából húznak hasznot, míg Szomorov és Vigov, akiknek a többiek a szerencséjüket köszönhetik, ugyanolyan szegényen távoznak, ahogyan érkeztek.
A társaság tagjai megalázzák a két vándorszínészt, ők azonban emelt fővel, egymás kezét fogva hagyják el a színpadot. Ebben a záróképben sűrűsödik össze az előadás legfontosabb mondanivalója: a vagyon és a társadalmi rang nem feltétlenül jelent erkölcsi fölényt, ahogyan a szegénység sem jelent értéktelenséget.
A miskolci Erdő egyszerre kínál kellemes szórakozást és mély gondolatokban gazdag történetet. Osztrovszkij ritkán játszott komédiája igazi kuriózum, Szőcs Artur rendezésében pedig valóban minőségi előadás született, mintegy igazolva Vigov – a darabban elhangzó – szavait: „Manapság vidéken csinálják a jó színházat”.
Képek: Osztrovszkij Erdő című vígjátékának előadása a Miskolci Nemzeti Színházban, Szőcs Artur rendezésében (Fotó: Gálos Mihály Samu)
