Egy kedves arc, egy merengő szempár, egy jellegzetes frizura, az elmaradhatatlan mosoly és a „tiszta hang” amin nemzedékek nőttek fel. Halász Judit Kossuth és Jászai Mari díjas érdemesművész a Halhatatlanok Társulatának tagja énekel és játszik felnőtteknek, gyerekeknek. A művésznővel Vona Ildikó a pannonhirnok.hu újságírója beszélgetett a miskolci Művészetek Házában, a „Csiribiri” című duplakoncert közti szünetben.
Vona Ildikó, PannonHírnök: Mikor volt az első fellépésed Miskolcon?
Halász Judit: Pontos évszámot nem tudok mondani, de korán. Valamikor a hetvenes évek második felében, egy kicsike kis művelődési házban, ami talán ma már nem is létezik. Utána nagyon sokáig koncerteztem a Sportcsarnokban. Az nem nekem való hely; túl nagy, az akusztikája is rossz, és azok a gyerekek, akik hátra kerültek nem láttak semmit, hiszen azokban az időkben még nem használtak kivetítőt. Rengeteg emlékem van Miskolcról. Jártam a színházban is, mivel nekem van két operáról CD-m, A varázsfuvola és a Háry János (a Mesélő szerepében halljuk Halász Juditot – a szerk.), ezért az Operafesztiválon megkértek, hogy csináljak belőlük egy bemutatót a Kamaraszínházban. Akkor voltam ott kétszer.
Ma két koncertet adsz, de az áprilisi naptárad is megtelt fellépéssel. Hogyan tartod magad kondiban?
Holnap elmegyek öt napra síelni. Van egy kis szünetem a színházban, és kihasználom. Egyébként ott sportolok, ahol lehet. Rendszeresen sajnos nem.
A lovaglás mikor maradt abba?
Pont az ezredfordulón lettem beteg, akkor ültem utoljára lovon. Azóta nem. Fiatal koromban sportoló voltam, „A” kategóriás versenyző és ifjúsági válogatott. Európa-bajnokságon is jártam, ahol nagyon jól szerepeltem. Viszont, amikor a főiskolán (Színművészeti Főiskola – a szerk.) elkezdődött a tanítás, a szakmai órák délutánra estek, csak ebédszünetben tudtam kimenni edzésre, és akkor abba kellett hagyni, ugyanis nekem egy-egy edzés 4-5 órát vett általában igénybe.
Mindig színésznő akartál lenni? Annyira értesz a gyerkőcökhöz, remek tanárnő lehettél volna…
Nem tudtam. Csak akkor fedeztem fel magamban a gyerekekkel való kapcsolatteremtő képességem, amikor az első koncertjeimet adtam. Meg voltam ijedve a kicsiktől, mint közönségtől, mert soha nem játszottam előtte nekik színházban. Ismeretlen közeget jelentettek számomra, viszont egy idő után észrevettem, hogy jól szót értek velük. Ezen meglepődtem én is, de éreztem: a gyerekek szeretik az előadásaimat. Boldogok, ha odamegyek hozzájuk, ha énekelek és velük vagyok.
Nagy felelősség eléjük kiállni?
A felelősség lényege, hogy az ember mit ad át a gyerekeknek. Az a hang, amit megüt, annak olyannak kell lenni, ami megnyeri őket és nem elriasztja. A versek, dalok, szövegek olyanok legyenek, amit nem fölösleges, hanem érdemes megtanulniuk. Nem kerülhetnek be a műsorba gagyi és értelmetlen dolgok.
Mitől jó egy gyerekvers?
Én nem gyerekverseket keresek, hanem olyan verseket, amelyeknek a lényegét ők is képesek megérteni. Amiket én adok nekik, már a költészetből vett szövegek. Az Állatkerti útmutatót is vehetem felnőtt versnek, vagy Babitsnak a Cigánydalát, amit a mai koncerten is éneklek. Ezek felnőtt versek, de a kisebbek is megértik. Weöres Sándor azt mondta: ő soha nem írt gyerekverset, ő csak verset írt. Pedig a költeményein nőnek fel a gyerekek!
Hosszútávra terveztél, amikor az első albumod megjelent?
Egyáltalán nem. Azért vannak olyan, nagyrészt gyerekeknek szóló dalok az első lemezen, mint a Csudálatos Mary, a Micimackó, Bóbita, Csiribiri, mert úgy gondoltam, ez egyszeri kiadvány lesz. Eléneklem azt, ami végigment az életemen, a vége pedig József Attila: Kép a tükörben című verse, amikor az ember belenéz a tükörbe már felnőttként, és felfedezi saját magát. Én ezt egyetlen lemeznek szántam. A kisfiam akkor 2 éves volt, jártunk a játszótérre; utána 3 évesen elment az óvodába, ahol hallottam, hogy éneklik a gyerekek a Csiribirit, meg a Bóbitát, és úgy gondoltam: érdemes nekik énekelni, olyan dalokat, ami nekik szól. Így született meg az Amikor én még kislány voltam című lemez, aztán sorban a többi.
Színpadi színésznőként rengeteg darabban játszottál. Az Audiencia című előadás most is műsoron van…
Igen, és nagyon szeretem, mert magam is rengeteget tanultam belőle. Sok mindent megtudtam arról, hogy miért is szeretik a britek olyan nagyon a Királynőjüket.
II. Erzsébetet alakítod a darabban. Szerethető asszony, vagy inkább bonyolult személyiségnek mondható?
A szerző, aki ezt a darabot írta – szintén ő készítette a The Queen, A királynő című film forgatókönyvét, ami óriási siker lett – nagyon kedvelheti a királynőt, mert egy igazán szerethető figurát formált belőle.
Bizonyára sokan emlékeznek rá, mennyire aggódtak az emberek: mi történik, ha a királynő unokájának színes bőrű felesége lesz? Én a szerepem szövegéből következtettem arra, hogy Erzsébet reakciójától kell a legkevésbé félni, mert ő a legkevésbé rasszista talán egész Angliában.
Számára legfontosabb a saját népe, nemzete, de amikor azt mondják neki a Szuezi-csatorna építésekor, hogy „itt nekünk komoly angol és francia érdekeltségek vannak, Nagy-Britannia gazdaságának rengeteget jelent a csatorna”, akkor a királynő azt válaszolja: „Igen, de egyiptomiak építették és 120 ezren belehaltak”. Számára ez fontos szempont. Úgy gondolom, Európa politikusai is tanulhatnának tőle.
Merrefelé lehet veled mostanában találkozni?
A Pesti Színházban játszom két előadásban, az Audienciában és a Sógornőkben, valamint a Vígszínház stúdiószínpadán (a Házi Színpadon) egy nagyon jó kortárs darabban, aminek a címe: A vándorkutya, és maga az író, Pass Andrea rendezte. Bőven lesznek emellett családi-koncertek is, szerte az országban.
(Borítókép: MTI/Kovács Attila)
