A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház igazgatónőjével a Tóték című vendégjáték kapcsán beszélgettünk a Miskolci Nemzeti Színházban.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Hogy van a beregszászi társulat?
Sin Edina: A körülményekhez képest jól. A beregszászi színház 30 éves idén. Egy nagyon szép rendezvénnyel akartuk ezt megünnepelni, méltatni, a háborús helyzet azonban áthúzta minden tervünket, és teljesen újra kellett gondolni a működésünket. Az elmúlt évtizedekben is rengeteg küzdelemmel kellett szembenéznie a társulatnak, sosem volt egyszerű a helyzetünk. Kezdetben nem kőszínházi formában indulhatott meg a színház működése. Az akarat, a szándék, a színház, valamint a magyar közösség iránti elköteleződés volt az, ami gondolati, érzelmi síkon életre hívta Vidnyánszky Attilánál és körénél, az első, majd a második magyar színészosztálynál. Aztán jöttek a nehézségek, de a legfontosabb megvolt: az útkeresés, az önálló hang, a szláv színházi vonallal való erős összefonódás, és kialakult egy sajátos színházi nyelv, egy nagyon erős közösségi gondolkodás, ami a beregszászi társulat fő jellemvonása lett.
– Kineveltek az évek során egy színházszerető magyar közönséget Kárpátalján…
– Igen, fokozatosan. Ahogyan a művészeti formában megszületett az egyéni hang, úgy egyre többen figyeltek fel a színház tevékenységére. Már nemcsak a kárpátaljai magyar közösségen belül, hanem a határon túl is, mind az anyaországban, mind a külhoni magyar régiókban. Egy nagyon szép hálózattá nőtte ki magát a teátrum, otthon pedig a beregszászi színház „márkanévvé” vált. Érték, fogalom lett, ami azt jelenti, ha a beregszászi társulat előadást tart, akkor a helyi magyarok összegyűlnek abban a régióban. Nemcsak Beregszászban, hanem az Ungvár környéki magyarok Ungváron, a Felső-Tisza-vidéki magyarok Visken vagy Técsőn, az ugocsaiak Nagyszőlősön, Tiszapéterfalván. A beregszászi színház ezeket a vidékeket is kiszolgálja, hiszen nemcsak a beregszászi és környéki, hanem a teljes kárpátaljai magyarság színháza vagyunk, s a tájolásaink is ezt szolgálják.
– Vendégjátékra érkezett a társulat februárban Magyarországra, és utána nem sokkal zárták le a határt. Mi történt pontosan?
– A Déryné Program felkérésének köszönhetően február 24-én éppen a határon állt a társulat, hogy a Tóték című előadásunkat elhozhassuk Tiszakécskére, és nagyon gyorsan kellett döntenünk, amint meghallottuk, hogy hivatalosan is hadi állapotot jelentettek be Ukrajnában. Mit tegyen a társulat, utazzon-e tovább? A határ ukrán oldalát már átléptük, de még nem léptünk be Magyarországra. Nagyon gyors döntés született: az előadást le kell játszani, mert várnak a nézők. Különben is, ha hazajövünk, hogy lehet játszani majd háborús helyzetben? Mi történik a színházzal? A hadköteles 18 és 60 év között férfiak, ha nem is biztos, hogy behívják őket, de nem léphetnek ki az országból. Innentől kezdve a külföldi kiutazásunk, a felkéréseink, amik több hónapra előre le voltak egyeztetve, ellehetetlenülnek. Illetve rögtön látszott a közhangulaton, hogy nem a kultúra fogja az első helyet elfoglalni a fontossági sorrendben. Minden mást háttérbe szorított a háborús helyzet, az aggodalom, az újrarendezés és a második napra odaérkező menekültáradat.
– Mi van a beregszászi színház épületével?
– Befogadtunk körülbelül negyven menekültet, a főépületünkben és a vendéglakásokban élnek. Családokról van szó, a Kijevi Ifjúsági Színház társulati tagjairól, kijevi tévés munkatársakról, szerkesztőkről, akiknek az otthonait bombázni kezdték, amikor ostrom alá került az ukrán főváros. Őket ismerjük, vannak közös kapcsolati pontok közöttünk, őket azóta is igyekszünk segíteni.
– Ugyanez történik most a beregszászi társulattal is Magyarországon, a Nemzeti Színházban…
– Nagyon erős a kötődésünk ma is Vidnyánszky Attilához, hiszen ő a mi alapítónk, de az egész magyar színházi társadalom összefogott, hogy segítsen. Az első három napban folyamatosan csöngött a telefon, azt kérdezték, hogyan tudnának segíteni. Előadás-felkéréssel, szállással, de olyan is volt, aki ruhákat ajánlott fel.
– Hol vannak elszállásolva?
– A Jászai Mari Színészház az egyik bázisunk, a másik pedig a budapesti Reitter utcában található épület, amit nagyrészt a Magyar Teátrumi Társaság közreműködésének köszönhetünk.
– Ez egy tevékeny társulat, nem tud meglenni munka nélkül…
– Így igaz. Szerencsére nagyon sok felkérésünk van a Tótékkal. Székesfehérvárról, majd Dunakesziről jöttünk most ide, előtte voltunk Kaposváron, Győrött, készülünk a többi között Debrecenbe, Zalaegerszegre, és erdélyi magyar színházak is meghívtak már minket. Az Ez a gyerek című előadásunk meghívást kapott a MITEM-re. Ez a produkciónk tavaly országos első helyezést ért el az ukrajnai versenyfesztiválon, a Great Real Art (GRA) színházi seregszemlén Kijevben.
– Próbálni hol tud a társulat?
– A Nemzeti Színház bázisán. Igyekszünk a korábbi felkéréseinknek és a nyári fesztiválmeghívásoknak eleget tenni, emellett Vidnyánszky Attila elkezdte próbálni a színészeinkkel A helység kalapácsát. Őszre terveztük a bemutatót Beregszászban, kapcsolódva a Petőfi-emlékévhez. Május 18-án a budapesti Nemzeti Színházban lesz a házi bemutatója, és nagyon bízunk benne, hogy az új évadban Beregszászban is meg tudjuk majd tartani a premiert.
– Mi a titka a Tóték-előadás tartós sikerének?
– Júliusban lesz 18 éve, hogy először bemutatták a darabot. Vidnyánszky Attila rendezte, a szereposztásban azóta egyetlen változás történt, Ágika szerepét vette át egy kárpátaljai születésű színinövendék, a Kaposvári Egyetem hallgatója, Polyák Anita…Mi az, ami ma is életben tartja? Újra és újra megjelenik az a fajta odaadás, ami már a próbafolyamat során belekerült a darabba energia szintjén, az a fajta gondolkodás, ahogyan a színészeink viszonyulnak a színházhoz, nem mellesleg pedig mindannyian egy közösségből származó színészek. Mindannyian ugyanonnan származnak, és ugyanaz köti össze őket, bár sokuknak vitt többfelé az útja, de ők mindannyian kárpátaljai, beregszászi színésznek vallják magukat. Az mindenki számára egyaránt fontos, hogy a beregszászi színház éljen, megmaradjon, és amikor beköszönt a béke, akkor legyen kinek visszamenni oda.
– Mélyen vannak a gyökerek, ugye?
– Igen. A társulatban gyakran mondogatjuk, hogy a gyökereink oda kötnek minket. Ezért is vállalta mindenki – akár erőn felül – hogy a Tóték-előadást végigvigyük az országon, mert mindannyiunk számára nagyon fontos a beregszászi társulat megmaradása. Választhattuk volna azt, hogy teljesen mással kezdünk foglalkozni, de nem. A mai napig ez tartja egyben a társaságot. Egyrészt a színház iránti elköteleződés, másrészt a szülőföld iránti kötődés. Amíg rajtunk áll, hogy ez a színház megmarad-e vagy sem, addig nem adjuk föl. Ha a kárpátaljai magyarok – akik között ott van a mi állandó közönségünk – otthon azt fogják kérdezni, van-e értelme hazajönni, vagy van-e értelme otthon folytatni, akkor a színház is lehet az egyik olyan hely, amely azt mondja, hogy mi itt vagyunk. Ha picit jobb lehet az életetek a művészet, a kultúra segítségével, akkor ránk számíthattok. Kisebbségi létben még inkább fontos a színháznak mint közösségi térnek a szerepe. Egyrészt kulturális program miatt jönnek oda az emberek, másrészt találkozni egymással, és ez egy nagyon fontos missziója a színháznak.
– Jövőbeli tervek?
– Májusban bemutatóra készülünk. Megfeszített munkatempóban dolgozunk, hiszen közben járjuk az országot, a vidéket, és tervezzük az őszi programunkat. Például Fedák Sári-díj átadóünnepséget szeretnénk Beregszászban. Tavaly alapítottuk odahaza ezt a róla elnevezett Kárpát-medencei színházművészeti díjat, hiszen Fedák Sári beregszászi születésű, és ott is nőtt fel. Szűcs Nelli színésznőnk emelte be ismét a nevét a köztudatba, és próbáljuk Fedák Sári személyét az őt megillető helyre emelni. A beregszászi színház ennek az intézményes támogatója, szervezője. Így avattunk 2018-ban köztéri szobrot. Mindezzel jelezve, hogy a színház és a magyar kultúra él Beregszászban. Tegnap írtam meg az őszi díjátadó programtervét. Borzasztó nagy nyomás a háború tudatával tervezni, de tervezünk. Lehet, hogy másképp, más körülmények között tudjuk megtartani, de nem szabad feladni.
(Kiemelt kép : Tóték/ Eöri Szabó Zsolt fotója)
Amennyiben tetszik a tartalmak sokszínűsége, kérjük szánjon még ránk pár percet támogassa a PannonHírnök szerkesztőinek munkáját és kövessen minket a Facebookon!
