Rékasi Károly színész, szinkronszínész. A Barátok közt naponta megjelenő magyar televíziós sorozat népszerű szereplője. Interjúnk a magyar kultúra napján tartott Szerelmem, Erdély című önálló estje előtt készült a miskolci Művészetek Házában.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Milyen emléked fűződik a városunkhoz?
Rékasi Károly: Miskolcon többször jártam. Először az Akropolisz Színpadon, aztán Détár Enikővel játszottuk a Jelenetek egy házasságból című darabot itt, és ezzel a Wass Albert-esttel is voltam már a Művészetek Házában. Emlékszem, utána fent a büfében tartottunk egy fogadást, ahol a nézők közül rengetegen elmondták, hogy mekkora élményt okozott nekik az előadás.
– Hogy vagy? Csak azért kérdezem, mert amin az utóbbi időben keresztül mentél, az nem semmi!
– Azzal nem foglalkozom, mert az már a múlt. Megváltoztatni nem lehet. Olyan, akár a történelem: tudomásul vesszük és építünk rá. Én is ezt csinálom.
– Testileg, lelkileg sikerült kiheverni a sérüléseket?
– Előre kell nézni, nem visszafelé, és főleg nem sajnálni magunkat.
– De tanultál belőle valamit? Úgy veszem észre, nem nagyon akarsz a balesetről beszélni…
– Így van. Nem akarok róla beszélni.
– Miért nem?
– Mert tényleg azt gondolom, hogy az a múlt. Feleleveníthetjük, de nem visz előbbre. Nem az a dolgom, hogy fájjak magamnak. Rengeteg dolog van még előttem, de azok mind előrefelé vannak. Ha visszafelé nézel, előre nem látsz. Én pedig előre akarok menni.
– Alapvetően olyan típus vagy, aki ha baj éri és padlóra kerül, rögtön fölpattan?
– Nem tudom, hogy milyen típus vagyok…
– Azért ez a baleset leültetett, lefektetett rendesen. Biztos végiggondoltad az életed, nem?
– Végig, de ez ebben a pillanatban nem érdekes. Én azt gondolom, hogy ebben a pillanatban itt vagyok, egy ilyen jeles alkalommal kiállhatok a nézők elé. Most ez a legfontosabb.
– Akkor beszéljünk a munkáról! Mindig pörgős színész voltál; sokat dolgoztál, utaztál. Mennyire sikerült visszarázódni?
– Bízom benne, ami velem kapcsolatban megfogalmazódik gondolatban elvárásként a munkaadókban, azt tudom teljesíteni, annak meg tudok felelni. Természetesen másféleképpen, mint régen – nagyon sok minden rám rakódott –, de egy valamiben biztos vagyok: kizárólag olyan dolgokban akarok részt venni, amik rám pozitív hatást gyakorolnak, ami örömet okoz. Például ez a Wass Albert-est, mert pontosan tudom, és minden Wass Albert életművét ismerő ember tudja, hogy mély és olykor megrázó gondolatok lapulnak a sorok között. Ha én ezt elmondhatom, kíváncsiság mutatkozik a nézők részéről, hogy meghallgassák tőlem, akkor az egy hatalmas ajándék. És ki nem szeret ajándékot kapni?
– Volt beleszólásod a műsorba?
– Persze. Az Adjátok vissza a hegyeimet! című film után kértem meg Koltay Gábort, hogy állítson össze egy előadói estet. Óriási élmény volt leforgatni a filmet, csak utána maradt bennem egy hiányérzet: a film elkezd vándorolni, bemutatják szerte az országban, de hol vagyok ebben én? Nem tudom tovább élni azokat a pillanatokat. Ezért kértem meg Gábort, aki összeállított egy háromórás anyagot. Az én beleszólásom annyi volt, hogy igyekeztem átváltoztatni egyórásra, egy végigülhető, befogadható előadássá tenni.
– Mit ad a közönségnek, ha megtekinti?
– Gábor azt mondta: ezt kétféle ember nézi majd. Egyik, aki ismeri Wass Albert életművét, és a másik, aki Bartha Zsolt miatt jön be, mert „akkor most itt van a Bartha”. Csodálatos anyagot rakott össze Gábor, senki nem dolgozta még így fel a wass alberti életművet, anyagot. Olyan nőkre építette föl ennek az előadásnak a gerincét, akik meghatározó szerepet játszottak az író életében (például a felesége, vagy Cike, a soha be nem teljesült szerelme, valamint Szeleczky Zita színésznő), leveleikből ismerhetjük meg az életét, az emigrációban töltött éveket. Nem ismert szelete ez Wass Albert életének. Viszont Gábor azoknak is adott, akik ismerik a szerzőt: olyan regényrészletek, versek hangzanak el, amik mindenkinek ismerősen csengenek.
– Ha az emberek meghallják Wass Albert nevét, rögtön A funtineli boszorkány jut eszükbe. Mit gondolsz, miért az fogta meg az olvasókat?
– A funtineli boszorkány tökéletes kapu Wass Albert műveihez. Remek bevezető lehet őt olvasni, rá kíváncsivá válni. Az Újszínházban a párom, Pikali Gerda játssza A funtineli főszerepét, és imádja. Hónapokra előre nem lehet jegyet kapni az előadásra. Ha engem megkérdeznek, elsőként mindenkinek ezt ajánlom. Lenyűgöző, félelmetes.
– Látom, az önálló ested nagyon szereted, de milyen kedvenc szerepeid voltak még a pályád során? Játszottál Liliomfit, Noszty Ferit…
– Nincs kedvenc és nincs nemszeretem-szerep. Soha nem vágytam szerepre, arra viszont igen, hogy meglássam a nevem a következő darabban kiírva egy adott szerepre, egy adott karakterre, mert az kihívás volt.
– Szerepálmod sincs ezek szerint?
– Nincs. Egyetlenegy volt: egy ellen-szerepálom, hogy bárcsak arra ne írnának ki, bárcsak soha ne kapnám meg, és az a Rómeó volt. De hála a Jóistennek, nem kaptam meg soha!
– Szinetár Miklós volt a főiskolán az osztályfőnököd. Szerettél az óráira járni?
– Ő egy zseni. Nagyon büszke vagyok rá, hogy az osztályában kaphattam helyet, és mint a szivacs igyekeztem „inni” minden gondolatát. Azóta is a stúdióban, ahol forgatjuk a napi sorozatot, már tudják, ha megkérdezik: „Meg lehetne csinálni…?”, azt fogom rá válaszolni: „Én Szinetár-osztályba jártam, meg tudom csinálni!”.
– Mi a helyzet Bartha Zsolttal? Kedveled a figuráját?
– Azt a karaktert tulajdonképpen én alkottam meg. Volt belőle néhány soros leírás, karaktervázlat, de én raktam össze olyanná, amilyen. Hogy aztán a forgatókönyvírók, dialógírók mennyire gondozzák a karaktert, okoz bennem időnként némi hiányérzetet, de akkor is Bartha Zsolt én vagyok.
– Jövőbeli terveid?
– Nincs semmiféle tervem. Sokáig akarok élni és sokáig akarok dolgozni, ennyi. Soha nem volt elvárásom, soha nem volt igényem. Sokáig akarok aktív életet élni. Ennyi a tervem.
– Régen komolyan sportoltál, úgy tartottad magad kondiban. Sikerült visszatérni a sporthoz?
– Nagyon sok mindenben természetesen nem. A kerékpárt újra elkezdtem, az edzőterem is kezd megint nyílni előttem, de az elmúlt időszak nem erről szólt. Az elmúlt időszak arról szólt, hogy a lelkem visszataláljon a korábbi medrébe.
(Fotók: József Attila Színház, Barátok közt Facebook oldala, Vona Ildikó/ PannonHírnök)
