Vona Ildikó/PannonHírnök: Jean Valjean szerepére emlékszem, de milyen kapcsolat fűz még Miskolchoz?
Homonnay Zsolt: Nekem Miskolc mindig a szívem csücske volt, gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem jönni ide. Apukám encsi, és Encsről sokszor bejöttünk itteni rendezvényekre; számomra Miskolc mindig izgalmas város volt. Kaposvári fiúként nagyon tetszettek a villamosok, Miskolctapolca, Lillafüred.
Egyszer úgy alakult, hogy Németországban voltam, ott éltem, amikor felhívtak az itteni színházból, hogy Szabó Máté rendezi a Csókos asszonyt és szeretné, ha én lennék benne Dorozsmai Pista.
Előtte – még főiskolásként – játszottam itt szabadtéri előadásban, a János vitézben. Az volt az első produkció, utána következett a Csókos asszony, aztán eltelt jó pár év, és úgy jött egy nagy szerepálmom: Jean Valjean, A nyomorultakból.
Nagy feladat volt?
Nagyon nagy. Hatalmas szerep; azt gondolom, a musicalirodalom koronája. Minden téren borzasztóan nehéz, a Victor Hugo-történet is kemény benne. Egy teljes életutat kell benne végigjárni – ami színészileg remek kihívás és hálás feladat -, de könnyen el is lehet benne vérezni. Hiszen elindul Jean Valjean története, amikor még fiatalon elítélik kenyérlopás miatt, de megszökik a börtönből, és onnantól kíséri a darab az életét egészen a haláláig. Ehhez pedig iszonytatóan nehéz, operai nehézségű zene párosul; meg is kell közben öregedni, és hihetetlen dalok szólalnak meg benne.
Az első hangtól kezdve az utolsóig remekmű A nyomorultak. Nagyszerű kihívás volt.
Javert felügyelőt Szabó P. Szilveszter játszotta benne – akivel rengeteget dolgozunk együtt az Operettszínházban-, és valahányszor szóba kerül az az előadás ő is úgy emlékszik vissza rá, hogy mindennap olyan volt, mintha életünk legfontosabb estéjére készülnénk. Amit addig tanultunk, amiért mi színésznek mentünk, amit a pályán megtapasztaltunk, ami rutin ránk ragadt, és ami színészileg bennünk volt, azt mind kiadtuk egy este. Nem véletlenül került bele a mostani műsorba is a szinte legnehezebb dal.
Mennyire volt beleszólásod a mostani műsor összeállításába? Mondhattad, hogy mit szeretnél?
Igen, egyeztettünk. Figyelembe vettük a partnerek profilját; Eperjesi Erikával inkább az operai vonalat képviseljük (Traviata- Brindisi, Time to say goodbye), és más műfajt Jancsó Dórival, Seres Ildivel. Igazodtam hozzájuk, de szerettem volna, hogy legyenek benne érdekességek. Így került be például az ukulele kíséretes dal.
Te is gitározol…
Igen. Sok olyan dolgot akartam, ami belőlem fakad. Szeretek gitározni. Imádom a nagyzenekaros, nagy hangzásokat, ugyanakkor szeretem, ha egy gitárral, egy ukulelével elő lehet adni valamit. Hihetetlen kihívás, amikor nagyzenekarral megszólal és dübörög, árad az egész, utána meg egyetlen gitárral kiállni a közönség elé, teljesen más feladat.
Csak magadnak csinálsz vele pluszmunkát. Vagy ettől nem félsz?
Nem. Ezek a kihívások, én ezeket szeretem. Ezért is nagyszerű, hogy Verditől eljutunk MC Hammerig, és a végén a Can’t touch this-szel föltesszük a koronát az estre.
Az jópofa, és szerintem itt még ütősebb, mint a tévében volt…
Nagyon profi az itteni balettkar, jókat próbáltunk együtt. A tévében pár nap alatt kellett összerakni a produkciót a következő Sztárban sztár adásra, ott nem jutott annyi idő gyakorlásra. Most viszont kiforrottabb az egész. Szőcs Artur rendezővel, Béres Attila igazgatóval sokat egyeztettünk, hogy ne egy könnyű hakni íze legyen az egésznek. Két felvonásban két és fél órányi zene szólal meg, itt komoly számoknak is el kell hangozni, hogy utána lehessen könnyű dolgokat játszani, ezért kerültek bele az operaáriák, a legnehezebb operett-dalok.
Milyen típusú figurákat szeretsz? A Jézus Krisztus szupersztárban játszottad Jézus és Júdás szerepét is, ami két teljesen különböző karakter.
Szeretem a szélsőséges karaktereket. Amikor bonvivánt kell játszani, igyekszem megtalálni, hogy modern legyen, modern gondolkodású, és ne a kliséket, a sztereotip beidegződéseket játsszuk. Dorozsmai Pista egy szegény fiú a VIII. kerületből, aki teljesen más, mint a Bajadér Radjami hercege (aki párizsi környezetben idegen), vagy Edwin, a Csárdáskirálynő arisztokratája, vagy most Debrecenben csinálom A denevérben Eisensteint, ami megint egy teljesen másféle feladat.
Kinézetre is megvannak a szélsőségek. Szépfiúk, Quasimodo… Hozzád melyik áll közelebb? Vagy szereted a polgárpukkasztást?
Persze, én szeretem. Azért is mentem bele a Sztárban sztár műsorban minden hülyeségbe (pl. Eszményi Viktória, aztán a kopasz srác). Németországban csináltam Quasimodót, azt is nagyon szerettem, mert meg kellett találni a belső szépségét, igazságát. Mostanában sokkal jobban érdekelnek a negatív szerepek. Úgy vagyok ezekkel is, mint a bonvivánokkal.
Ha egy figura a darabban negatív, az nem attól negatív, mert eldöntöttük, hogy gonosz. Ezek hisznek a saját igazságukban.
Most játszom a Marie Antoinette-ben Orléans herceget, aki egy trónkövetelő, viszont önmaga részéről teljesen normális gondolkodású. Azt mondja: neki jár a trón. Aztán, hogy milyen eszközökkel éri el (a cselszövéstől kezdve a merényleten át mindenfélével), az már egy másik megítélés, de a szándékai az ő számára igazak. Mostanában jobban érdekelnek ezek a szélsőségesebb, fura, fondorlatos, akár negatív szereplők.
Ha szenved egy figura, mennyire érint meg? Vagy a szerepet meg kell csinálni és kész?
Nem. Például vannak olyan szerepek, amik totálisan leszívják az embert. Ilyen Jean Valjean, de ilyen volt Jézus Krisztus is annak idején.
Ezek szerint éled is a szerepeket?
Abszolút. Én abban hiszek, és tőlünk ezt kérték a főiskolán; Szinetár Miklós volt az osztályfőnökünk, aki azt mondta, ő nem akar színészetet tanítani, hogy „így játszd el, vagy úgy játszd el”, ő arra kíváncsi, amit magunkból meg tudunk mutatni. Nem azt akarta látni, valaki hogyan játssza el a fájdalmat, hanem, hogy neki ez a fájdalom hogyan jelenik meg.
Rengeteg szerepet eljátszottál már, de van kedvenced?
Szerepek közül nálam Jean Valjean visz mindent. Darabok terén pedig nagyon szeretem az olyanokat, mint a Viktória, A chicagói hercegnő, ami régi darab, de egyszer csak életre kel. Meg tudjuk fejteni, hogy mitől lesz modern, mai, olyan, hogy a nézőt elgondolkodtatja, megérinti, érzelmeket tud kiváltani belőle. Ugyanakkor azok az értékek, amiket Kálmán Imre, Lehár, Zerkovitz beleírtak, azok megjelennek, mai értékekké tudnak válni, és nem egy múzeumban járunk.
Csernus Imrével akartatok pszicho-operett estet csinálni. Sikerült összehozni?
Az nagyon érdekes és lesz is, csak most nem tudtuk megvalósítani, mert Imre nagyon elfoglalt, én szintén. Ami napot kitűztünk, végül nem volt megfelelő. Nyári, szabadtéri előadásban akartuk csinálni. Az alapkoncepció egy pszichológus és egy énekes találkozása. Minden színpadi darab, minden dal, dráma egy konfliktust hordoz; én énekelek, ő meg az élet konfliktusait, a lelki konfliktusokat elemzi. Van Egerben egy nagyon szép színpad, oda tervezzük ezt a teljes estés történetet.
A miskolci gála mellett hol lehet még találkozni Veled?
Debrecenben játszom Eisensteint Strauss vígoperájában, A denevérben, aztán megyek ki Németországba, Ausztriába, mert a Szépség és a szörnyeteg produkció dübörög tovább német nyelvterületen. Az Egy éjszaka Miskolcon januárban is műsoron lesz, ami nagyon jó ennél a gálaestnél, hogy Béres Attiláék ekkora apparátust alám pakoltak (nagyzenekar, balettkar, énekkar, remek színpadi látvány), számomra jutalomjáték ez az egész.
Akkor kicsit ki is kapcsol?
Engem feltölt. Ki nem kapcsol, mert rengeteg dologra kell figyelni közben, de nagyon feltölt. Olyan, akár egy jó teniszmeccs.
Hány előadás lesz belőle?
Pont ezt akartam mondani: valahányszor az ember megcsinál egy estet, vagy amikor duett-koncerteket adtunk Lillával (Polyák Lilla – a szerk.), vagy Adagio-koncert volt, akkor véget ért. Itt meg az az isteni állapot van, hogy visszük tovább. Nyolc-tíz előadás még be van tervezve, de ha van rá igény, akkor több. Tudunk még rajta alakítani, beteszünk új dalokat, igazítjuk a közönség igényéhez, és akkor bármeddig műsoron maradhat.
Nyitókép: Egy éjszaka Miskolcon – jelenet a produkcióból (Fotó: Gálos Mihály Samu)
