Miskolcon beszélgettünk, az Ifjúsági és Szabadidőházban rendezett Musical és Miskolc „Hangok varázsa”- tehetségkutató verseny szünetében.
Vona Ildikó: Mik a benyomásaid a versenyzőkkel kapcsolatban? Zsűritagként mennyire vagy elégedett?
Szolnoki Péter: Látom, hogy nagyon lelkesen készültek mind a gyerekek, mind a felnőttek, viszont szomorúan tapasztaltam, hogy énektechnikai szempontból alapvető dolgokkal nincsenek tisztában a résztvevők. Sokféle hiányosságot hallok a hangképzésben és látok a színpadi előadásban egyaránt. Nem jó helyre veszik a levegőt, rossz a támasz, intonációs problémák vannak, és ezáltal maga a produkció sem olyan élvezetes; bármennyire is tehetséges az előadó. Tudod, mint amikor egy gyönyörű torta tetején van egy pici kaki darab. Főleg a fiatalok körében észrevehető manapság, hogy leülnek a YouTube elé, meghallgatják, leszedik a kedvenc előadójuk dalait, de sokszor csak a manírt klónozzák, és az alapokkal nincsenek tisztában. Sok évnek kell ahhoz eltelnie, hogy a sok gyakorlás mellett letisztuljanak, és a saját stílusuk a felszínre törjön.
– A dalválasztás mennyire volt megfelelő?
– Azzal nem volt gond. Örülök neki, hogy most nem az elcsépelt, nagyon standard dalokat hozták, hanem inkább mindenki a saját ízlésének és stílusának megfelelőt választotta.
– Tavaly voltak fiatal versenyzők, akiknél érezni lehetett, hogy a szülők szerették volna, ha énekel. Idén mi a helyzet ezen a téren?
– Én most nem szembesültem ezzel. Talán két gyereknél éreztem, hogy a produkciója egy nagyon betanult valami, de hát nem mindenki születik erre.
– Mennyire vagy toleráns, amikor értékelsz?
– Én mindig szigorú vagyok, de igazságos. Ha a nap végén majd idejönnek hozzám azok a résztvevők, akik nem jutottak tovább és kíváncsiak a véleményemre, akkor nagyon szívesen elmondom nekik. Ilyenkor kedvesnek, de tárgyilagosnak kell lenni, pontosan azért, hogy a jövőben ne sérüljenek. Sok olyan ember van, aki eltervezte: ő bizony művész lesz. Viszont ha nem erre született, akkor bármennyire is szorgalmas, csak egy középszerű valaki lesz belőle. Azzal tudok a legtöbbet segíteni, ha őszintén megmondom nekik. Annyi sok szép szakma van még a világon! Szomorú és lelki beteg emberből így is rengeteg van a világon, szerintem nem kell szaporítani. A tehetségkutató műsorok, a média úgyis azt sulykolja orrba-szájba, hogy: „legyél híres, legyél sztár, legyél énekes”, de ezzel csak elferdítik a fiatalok értékítéletét, felhígítják, elértéktelenítik a zenész szakmát. Annak a pár igazán tehetséges fiatalnak ugyan lehetőséget adnak a bemutatkozásra, de fél év múlva, amikor jön a következő műsor, akkor magukra maradnak. A tehetségkutatásnál még fontosabbnak tartom a tehetséggondozást. Óriási felelősség gyerekekkel foglalkozni. Aki ezt vette a fejébe, annak kutya kötelessége őszintén, következetesen felkészíteni őket a jövőre. Az alapokon kívül megtanítani azt is, hogyan gyakoroljanak. Minden pofontól úgysem védhetjük meg őket, de megmutathatjuk, miként vértezzék fel magukat az esetleges csalódások, nehézségek ellen. Nekem 3 gyerekem van, beleszülettek ebbe a szakmába, úgy nőttek fel, hogy átélték rajtam keresztül a zenei pálya szépségeit, buktatóit. Ugyan tanultak hangszeren és közülük ketten igen jól énekelnek is, de nem tervezik, hogy zenészek lesznek. Bármilyen szakmát is válasszanak, én támogatni fogom őket, de nekik is mindig őszintén elmondtam, a tehetség szorgalom nélkül nem sokat ér. Nyilván, ha a saját gyerekemnek elmondom, akkor egy idegennek is.
– Belőled hogyan lett énekes?
– Teljesen véletlenül, egyáltalán nem terveztem. Persze, mint minden zenei általános iskolásnak, nekem is jó fülem volt, tisztán énekeltem, és kórusra is jártam, de eredetileg fuvolaművésznek készültem. 14 éves koromban felvettek a Zalka Máté Zenész Tiszthelyettes-képző Szakközépiskolába, ami anno katonazenészeket képzett. Ötéves képzésű iskola volt, ahol klasszikus zenét tanultunk. 16 évesen pár osztálytársammal alakítottunk egy popzenekart, aminek eredetileg a zeneszerzője, szövegírója és billentyűse voltam. Két év múlva egy sétahajón léptünk fel, de még mielőtt belekezdtünk volna, a banda énekese megsértődött valamin és otthagyott minket. Így kénytelen voltam én elénekelni a műsort a zongora mellől. Már az első dalnál felfigyelt a közönség és a végén nagy sikerünk lett. A pozitív visszajelzések és a barátaim biztatása után fogalmazódott meg bennem, hogy talán komolyabban kellene ezzel foglalkoznom. Miután elvégeztem a zenei szakközepet, a budapesti Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Fúvós-szimfonikus zenekarának lettem tagja. Amikor az megszűnt, Lehár Ferenc Operettzenekar néven folytatta tovább működését. Évekig kísértünk világhírű és nagyon ismert magyar opera-, operett énekeseket. 20 évesen – ekkor már a Készenléti Rendőrség Zenekarában muzsikáltam – egy zongorista barátom ajánlotta, menjek el hangképzést tanulni Kósa Zsuzsa énektanárnőhöz. Ekkortól datálódik az énekesi pályafutásom. Emellett több hangszeren játszom, sok fajta stílusban szerzek zenét, hangszerelek.
– Sokat segített a későbbi pályádon a klasszikus alapok megléte?
– Természetesen. Közhelyes, de alapok nélkül nincs ház. Azzal a hasonlattal szoktam élni: felmehetsz a tetőre lifttel is, de ahhoz, hogy igazán elsajátítsd a szakmád, ahhoz bizony a lépcsőházban kell felgyalogolnod lépcsőről lépcsőre. Akár a sportban, itt is a csapatjáték a legfontosabb. Ehhez viszont elengedhetetlen a zenekari gyakorlat. 8 évesen kezdtem el fuvolázni, de rá két évre már egy fúvószenekar tagja voltam Salgótarjánban. Ha az ember ilyen fiatalon bekerül egy csapatba és tud alkalmazkodni, akkor onnantól kezdve, felnőtt korában már nem lesz ezzel problémája. Sokkal jobban tud együtt dolgozni a többiekkel, jobban figyel rájuk. Tulajdonképpen olyan nincs, hogy szólista. A zene az csapatmunka. Együtt kell lélegezni akkor is, ha egy zongorakísérőd, egy rock bandád, vagy egy egész szimfonikus zenekar ül mögötted.
– Ha a Bon-Bon sikerét nézzük, ti már stabilan 21 éve nyomjátok. Ezek a gyerekek viszont még előtte állnak a karriernek. Mit tudnál nekik javasolni? Hogyan lehet manapság sikeresnek lenni? Van ennek receptje?
– Nagyon egyszerű a recept: tanulják meg a szakma minden csínyját-bínját, legyenek hitelesek és kitartóak! Ha ez a három megvan, akkor is nehéz dolguk lesz, hogy megvessék a lábukat, mert rengeteg előadóművész van, viszont kicsi a piac Magyarországon. Imígyen tényleg csak a legalkalmasabbak fognak tudni talpon maradni.
– A tavalyi versenyen találkoztunk egy-két kimagasló tehetséggel. Most is akadt ilyen?
– A gyerekek és a felnőttek közül is két olyan előadó volt, aki kiválóan teljesített. Két nagyon jó produkció közül pedig arra szavazok, akinek az előadása jobban megérint. Amelyik jobban „megrezegtet”, aki miatt bepárásodik a szemüvegem. Szubjektív dolog, hogy mi tetszik nekem és mi nem, de alapvető szakmai elvárásoknak meg kell felelni, ezért nem árt, ha nemcsak ismert, hanem szakmailag is felkészült zsűri értékeli a produkciókat. Sajnos a kereskedelmi csatornák ezt egyre inkább figyelmen kívül hagyják és emiatt hiszi magáról már lassan mindenki a tévé előtt ülve, hogy „ezt én is meg tudom csinálni”, mert azt, amit a televízióban lát és hall, azt bizony már tényleg bárki megcsinálja…
– Elégedett vagy azzal, ami a mai versenyen történt?
– A felkészüléssel és a hozzáállással teljesen elégedett vagyok. Ahogy már mondtam, a szakmai dolgokon kellene sokat fejleszteni még. Igazából nem csak a résztvevőkkel beszélnék, hanem arra is kíváncsi lennék, hogy egy adott diákról mit mond az ének-, vagy a zenetanára.
– Hol lehet veled találkozni koncerten?
– Rengeteg fellépésünk van a nyáron; július 2-án játszunk itt a közelben, Tiszaújvárosban lesz egy Bon-Bon élő koncert. Aztán – csak nagyvonalakban mondom – 9-én Esztergom, 16-án Berekfürdő, 23-án Agárd, utána Nagydorog, augusztusban Székesfehérvárott Miklósa Erikával lépünk fel közösen… A Bon-Bon és a Szolnoki Péter hivatalos Facebook oldalon minden eseményt előre jelzünk. Szeretettel várunk mindenkit a koncertjeinken!
