A Miskolci Nemzeti Színház igazgatójaként – legutóbbi nemzeti ünnepünkön – átvehette Budapesten a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Miskolcon beszélgettünk vele színházról, tervekről, előadásokról és művészetről.
Vona Ildikó, PannonHírnök: Eredetileg matematikus vagy. Hogyan lesz egy matematikusból színházi rendező?
Béres Attila: Amikor végeztem a középiskolában nem tudtam rögtön színművészeti egyetemre felvételizni, ezért matematikára jelentkeztem, de én mindig színész akartam lenni. Matekból nagyon jó voltam, szerettem is, és ha már bejutottam a Babeș–Bolyai Tudományegyetemre, akkor úgy döntöttem: elvégzem. Közben felvételiztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, ahol színész szakon tanultam.
– Mindenki rendezőként ismer. Játszottál is szerepeket?
– Persze, sokat. Például jövőre lesz Miskolcon egy bemutató, Dosztojevszkij: Ördögök című nagyszerű regényéből Albert Camus írt egy színdarabot, és annak egyik főszerepét, Pjotr Verhovenszkijt én játszottam Marosvásárhelyen, de voltam Toffolo a Chioggiai csetepatéban, aztán Pickering (My Fair Lady – a szerk.), és még sorolhatnám. Elárulom: most nyáron, amikor itt vége az évadnak – és már csak igazgatni kell –, be fogok ugrani Pesten egy Szkéné Színházas produkcióba Szikszai Rémusz barátom helyett, mert ő elutazik; így megint játszhatok pár előadást.
– A rendezés honnan jött?
– Már a főiskolán is, amikor magunknak kellett jeleneteket csinálni, legtöbbször én rendeztem a többieket, aztán telt az idő és úgy döntöttem, hogy felvételizem rendező szakra.
– Budapestre a Színház- és Filmművészeti Egyetemre?
– Igen. Azért Budapestre, mert abban az időben – az 1990-es évek második felét írtuk – Romániában nem lehetett csak Bukarestbe felvételizni és román szakra, meg Bukarest távolabb is van Marosvásárhelytől, mint Budapest. Akkor az ember már inkább hazajön.
– Emiatt települtél át Magyarországra?
– Én nem akartam áttelepülni. A helyzet vagy a sors hozta úgy, hogy itt ragadtam. El akartam végezni a rendező szakot, aztán hazamenni. Viszont jöttek a felkérések, történtek az események, és egyre több minden kötött ide. Igazából ebben nincs tudatosság, hogy „kitelepedtem” Magyarországra. Én a mai napig erdélyinek vallom magam. Nekem ott van a hazám, de itt az otthonom.
– Március 15-én megkaptad a magyar államtól a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Milyen érzés volt átvenni?
– Nagyon jó. Büszke voltam rá, de azt is elárulom, ha őszintén magamba nézek és elmondom az érzéseimet: nem én kaptam ezt a díjat. Sokan észrevették, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban nagyon komoly szellemi és kulturális vonzerővel bíró munka folyik, és mivel én vagyok most az igazgatója, így engem dicsértek meg, de alapvetően ezt az elismerést a színház kapta.
– Mit ad neked a díj?
– Óriási megtiszteltetés, és arra biztat, hogy tovább csináljuk, amit 4 évig. Ha lejár az igazgatói mandátumom, akkor újra meg kell pályáznom, hiszen az elismerést is azért kaptam, mert a színház jól működik.
– Ezek szerint lesz folytatás? Megpályázod?
– Természetesen! Ez nem kérdés.
– Mennyire sikerült a terveket megvalósítani az eltelt négy év folyamán?
– Betűről-betűre betartottuk, amit ígértünk a pályázatban. Meg lehet nézni, mi volt a szándékunk 4 éve, és mi van ma a miskolci színházban. Azok a gazdasági mutatók, nézőmutatók, az a fajta nyitottság, amire mi akkor ígéretet tettünk, be is tartottuk – hogy kimegyünk az iskolákba és lesz tantermi színház. Nem elégszünk meg azzal, hogy a színházban előadások vannak, hanem megpróbálunk egy kulturális központot létrehozni. Terveztünk sok beavató és felolvasó színházi produkciót, az elképzeléseinket a három játszóhely pontos elosztására építettük –. Meg vannak határozva a játszóhelyek sajátosságai, nincs összevisszaság. Ha a néző szórakozni szeretne, a Nagyszínházba vesz jegyet, ha komolyabban gondolkodó művészi előadást akar látni, akkor a Kamarába. Ha valamilyen színházi szélsőséggel akar találkozni, a Játékszínbe megy. Büszke vagyok rá, hogy sikerült néhány rendkívüli előadást létrehozni az elmúlt időszakban, azért is, mert a miénk Magyarország legfiatalabb, legdinamikusabb társulata. Ma húszan vannak itt a 30 év alatti diplomás színészek közül.
– Mennyit tudtál erről a teátrumról, amikor megérkeztél? A Budapesti Operettszínház meghatározó a pályádon, több vidéki városban is rendeztél, ám Miskolc mintha kimaradt volna…
– Sok mindent tudtam, de valóban nem rendeztem Miskolcon. Főiskolás koromban jártam itt először az 1990-es években, megnéztünk egy előadást. Miskolc sokáig kimaradt az életemből, viszont, amikor idejöttem, annál többet kezdtem el belőle felfedezni.
– Mitől volt annyira vonzó, hogy ide gyere?
– A lehetőséget láttam benne. Mi, öten a 40 +-os generációból az egyetemvégzés utáni 15-20 évben színházcsinálóként nem tudtuk magunkat megmutatni. Rendezőként igen, színházcsinálóként nem, most azonban adódott egy alkalom. Nekem az volt a fejemben, hogy egyforma a gondolkodásunk ötünknek, és ha összefogunk a közösségi alkotás szinergiája biztosan jó színházat fog eredményezni. Olyat, ahol bebizonyosodik: van arany középút. Nem csak az az igaz, ami könnyű megoldás vagy iszonyatosan görbe tükör. Lehet olyan színházat csinálni, ahol az iszonyatosan görbe és a szecessziós velencei tükör, mind a kettő képet mutat a mai társadalomról. Azt gondolom, Miskolc ilyen szempontból tökéletes. Magyarország első kőszínháza, nemzeti színház, van lehetőség társulatot építeni, a miskolciak pedig nagyon szeretik a színházukat.
– Van kedvenced az itteni rendezéseid közül?
– Ez olyan, mint amikor megkérdeznek egy anyát, hogy melyik gyerekét szereti a legjobban. Nem tudom megmondani. Nekem mind kedves.
– Néztem a zenés és prózai rendezéseid listáját. Két Verdi-operát is találtam, abból az egyik Amerikában volt. Arról mesélj!
– Igen, a Rigoletto. Az egy véletlen szerencse eredménye. Moszkvában járt vendégjátékon a Lili bárónő (Huszka Jenő operettje – a szerk.), amit Szentpéterváron rendeztem, és azt látta valaki, aki elmondta egy karmesternek, hogy milyen jó előadás. Aztán teljesen váratlanul jött a telefon: rendeznék-e Rigolettót San Franciscóban?
– Könnyen elfogadták az ötleteid az amerikai művészek?
– Én megtaláltam velük a közös hangot, bár először megdöbbentek, mert Rigoletto történetét az 1930-as évek Amerikájába, a szesztilalom idejére tettem. Kicsit Al Caponés sztori lett belőle, de hamar elfogadták, és szerintem jó előadás született. Neves előadók szerepeltek benne: Rigolettót David Cox, a Herceget Jesús León, Gildát Rebecca Sjöwall, Sparafucilét Szergej Zadvorny énekelte.
– A Szegedi Szabadtéri Játékokon vitted színre Kodály Háry Jánosát, ahol Gérard Depardieu játszotta Napóleont. Milyen volt vele dolgozni?
– Idejött elég nagy arccal, aztán meglátta a színpad és a nézőtér méreteit, akkor megdöbbent. Négy és fél ezer ember üres helye tényleg félelmetes, láttam is némi rémületet a szemében. Kezdésként előadtuk neki a teljes Háry Jánost, én játszottam halandzsa nyelven az ő szerepét – Zayzon Zsolt fordította –, ott már érezni lehetett Depardieu-n, hogy igazi kihívásnak tartja a feladatot. Öt nap próbája volt a premierig, és kérte: vegyük át ketten az ő részét, mert nem szeretne rossz színben feltűnni a kollégái előtt. Három órát próbáltunk, közben le kellett cserélni a pólóját, annyira megizzadt. Nehezen tudta megtanulni a sok szöveget, viszont a premieren nagyon odatette magát és remekelt. Nem tudom, hány magyar rendező dolgozott eddig Gérard Depardieu-vel, de ezt is beírhatom az életrajzomba.
– Van még olyan mű, amit szeretnél színpadra állítani?
– Rengeteg. Nem rendeztem például csak két Shakespeare-t életemben. Ahhoz nagyon komoly felkészültség kell. Ilyen az opera műfaja is, már az előkészületek tekintélyes mennyiségű időt igényelnek. Én egy munkás rendező vagyok, nem ösztönösen dolgozom. Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy mit akarok csinálni. Leginkább történeteket szeretek mesélni a színpadon.
