Vona Ildikó: A Miskolci Szimfonikusok az ország egyik legjobb zenekaraként vannak számon tartva. Ön már többször dolgozott velük. Miben olyan jó ez a zenekar?
Vásáry Tamás: Abban nagyon jó, hogy a tagok külön-külön nagyon jól tudják a hangszerüket. Mindegyik. Vannak zenekarok, ahol akad egy-két remek muzsikus, aki kiemelkedő játékos, és a többiek mennek utánuk. Itt ilyen nincs. Itt mindenki potenciálisan jól tud játszani, emellett gyakorolnak is. Amikor én az első próbára jöttem, ők már tudták az anyagot. Ez az alap. A másik, hogy figyelnek és nagyon gyorsan reagálnak. Elmondtam nekik az elképzeléseimet, ők már a második próbán megvalósították. Az volt az érzésem, hogy mindent meg lehet velük csinálni, és nemcsak zenében. A zenén túli dolgokat is be tudják fogadni. Nagyon jó volt velük dolgozni, tökéletesen megvalósították az elképzeléseim.
Láttam, hogy fejből vezényel…
Igen, mindig. Az ad egy függetlenséget az embernek. Nagyon szeretem a kihívásokat az Életben; már az is kihívás, hogy én karmester lettem. Gyerekkoromtól arra vágytam, hogy vezényelhessek, ami aztán 1969-ben be is következett. Akkor vezényeltem először.
Mozart és Beethoven zenéjét nagyon szereti, ez viszont most egy Csajkovszkij-est. Vele mi a helyzet?
Az érzelmek tetőfoka Csajkovszkij. A szerelmet nagyon kevesen írták meg úgy, ahogyan ő. Bizonyos szempontból a szimfonikus irodalomban nincs is ilyen. Ez maga a szerelem.
A hegedűművésznőről mi a véleménye?
Nagyszerű. Nála a szépség és a tehetség egyszerre megvan, ami nagyon ritkán szokott együtt előfordulni. Még énekeseknél is ritka, akik színpadi szerepet játszanak és ott ki kell nézni valahogy.
Nekem olyan, mintha transzba esne játék közben és rántaná magával a zenekart…
Igen, ez így van!
Ön már sokféle elismerést kapott pályája során. Milyen érzés volt átvenni a Nemzet Művésze kitüntetést, vagy a Kossuth-díjat?
Természetesen nagyon jó érzés, és még, ami egy ritka kitüntetés volt: a Millenáris Kölcsey-díj. Újra be kell állnom a sorba a következő ezer évre, hogy megint megkapjam azt is. Ezek kedves dolgok, de az igazi elismerés az, amikor az ember érzi, hogy a közönség értékeli, amit karmesterként csinál.
Írt egy könyvet az életéről, amit többrészesre tervezett. Az most hol tart?
Körülbelül 3 ezer oldal terjedelmű lesz ez az életregény. Az első része már megjelent nyomtatásban, a második rész is meg van írva, jelenleg éppen korrektúra alatt áll. A tervek szerint novemberben lehet majd olvasni az új kötetet. Gyerekkoromtól 1991-ig tart, amit eddig leírtam, és a kétezres évekig feltétlenül meg kell írnom a történetet, ugyanis ott ér véget a pszichoprobléma, addig muszáj megcsinálni. A második részre viszont már nem kell sokat várni: ősz végére, tél elejére a könyvesboltokba kerül.
(Fotó: Miskolci Szimfonikus Zenekar)
