A romániai Székelykeresztúron működik a Pipacsok Néptáncegyüttes. Európai országokon kívül felléptek már az Amerikai Egyesült Államokban, Kínában és Argentínában is. Munkájukat 2006-ban Udvarhelyszék Kultúrájáért díjjal, 2017-ben pedig Hargita Megye Tanácsa Kájoni János díjjal jutalmazta.
– A Pipacsok Néptáncegyüttes – meséli László Csaba művészeti vezető –, 31 éve alakult, 26 éve működik művelődési egyesületként, és tevékenységével mérföldkő az erdélyi néptánc-mozgalomban Az évek során több önálló műsort mutattunk be (Katonák, Idegen földre ne siess, Együttélésben, Örökség, Király nemből méltóság, Paraszt dekameron, 1848 emlékezete, Emésztő virtus, Székely Dorottya) főként a szülőföldön és Magyarországon, de távolabb is. Több európai országban jártunk – legutóbb Olaszországban –, valamint Kínában, kétszer léptünk fel az Egyesült Államokban, tavaly nyáron pedig Argentínában. A Pipacsok táncosai, vezetői, oktatói három hivatásos táncegyüttes: a Háromszék, a Nagyvárad Táncegyüttesek, valamint az Udvarhely Néptáncműhely alapításánál és tevékenységében is részt vállaltak.
Számtalan műkedvelő iskolai és falusi tánccsoport létezik, vagy létezett a térségben a Pipacsok szakmai támogatásával. Többek között Székelyudvarhelyen, Segesváron, Szovátán, Oroszhegyen. Utánpótlásunkat a Kis-Pipacsok, a Vadrózsák és a Mákvirágok gyerek-együttesek biztosítják Székelykeresztúron. Az Egyesület 24 éve szervezője Felsősófalván a Székelyföldi Tánctábornak, 15. alkalommal szerveztük meg a Székelykeresztúri Néptánctalálkozót és három alkalommal a Küküllőmentit. Fontos tevékenységi területünk még a népzene és a néptáncok gyűjtése. E munkának köszönhetően, kerültek be olyan falvak, mint a sóvidéki Pálpataka és Fenyőkút, Nagybún, Balázstelke, Szásznagyvesszős, Nagymoha, Székelyszenterzsébet, Harangláb dalai, táncai a néptánc-mozgalmunkba. Több éve lemezkiadással is foglalkozunk.
A néptánc, a népzene, és általában a népi kultúra a hagyományos falusi élet megszűnésével veszélyeztetett helyzetben van, és mint ilyen, védelemre szorul. Az „iparosodott kultúra” akarva, akaratlanul asszimilálja, elpusztítja, csak egyszerűen, mert útjában áll, mert megváltozott értékrendünk. A megszűnés is magától, észrevétlenül történik, hisz a néphagyomány reklám nélkül, elszigetelt, zárt közösségekben évszázadokon keresztül csiszolódott, kristályosodott. A faluközösség többnyire saját maga hozta létre életterét, szórakozását, amelynek aktív részese volt.
„Ebben a gyors, változó világban mégis szükség van a népi kultúrára, mert ez az, ami megkülönböztet más nemzetektől, identitásunk legfőbb hordozója.”
Tudomásul kell azonban vennünk, hogy a népművészet önmagában nem elégíti ki a modern ember igényeit – gondolok itt a fogyasztói vágyakra –, így aztán egy új funkció, új motiváció kell számára. A népművészet utáni érdeklődést a turizmus fejlődése is hordozza, mivel a turistáknak szükségük van a helyi jellegzetességre. Ezért vált mostanra fontossá a népművészet újjáteremtése. Sajnos nem mindig az újjáteremtés, hanem igen gyakran a végkiárusítás folyik. Funkciójukat vesztett utolsó értékeiket bocsátják áruba a falusi emberek, a szellemi tudás – mert nincs, aki megtanulja, vagy összegyűjtse – az öregek halálával föld alá kerül. A lelkiismeretes gyűjtés, megőrzés, újjáteremtés az a láncolat, amire nagyon fontos odafigyelni, és amire áldozni kell!
A népzenének, a néptáncnak egyéniségformáló, nevelő szerepe van. Értékrendet, identitástudatot alakít, ugyanakkor tartalmas szórakozást nyújt. Az iskola mellett, ezért van fontos szerepe a néptáncnak, és a táncháznak, mint mozgalomnak. Sajnos a városról kiinduló divatmozgalmak a falura is hatnak. Ahhoz, hogy értékrendünk megmaradjon az ár ellen is, eszközök szükségesek. Ilyen eszközöknek tekinthetők néptáncegyütteseink. Magyarságomnak ezek a gondolatok szabnak irányvonalat – zárta szavait László Csaba.
