A Miskolci Nemzeti Színházban beszélgettünk azután, hogy a vezetésével helyi diákok megvalósították a közösségi szavalás rekordkísérletét.
Vona Ildikó: Milyen kötődése van Miskolchoz?
Jordán Tamás: Többször jártam már Miskolcon; talán a legfontosabb kötődés az, hogy én Lázár Katival éltem, amikor ő itt volt színésznő (a Csiszár Imre-időszakban), de Béres Attila színházigazgató meghívott már kétszer is önálló estre ide. Egyébként szorosabb kapcsolatom Miskolccal nincsen.
– Most egy Guinness-rekordkísérlet miatt érkezett: az 1956-os forradalom tiszteletére 1956 diák szavalta egyszerre a Nemzeti dalt. Önnek ’56-ból milyen emlékei vannak?
– ’56-ban 13 éves iskolás voltam. Mi ott laktunk a Budafoki úton, ahol október 23-án reggel a diákok – közösen a felnőttekkel – tartottak egy nagy forradalmi tanácskozást. Megjelent a Petőfi-kör is, ami ’56 előkészítésének egyik motorja volt. Onnan áradt ki az ifjúság; én ott álltam gyerekként és láttam azt a hihetetlen hevületet, lelkesedést, amivel jöttek az egyetemisták meg a felnőttek, aztán apánk kivitt minket a Sztálin-szobor ledöntéséhez. Nagyon kevesen vannak annak tanúi. Olyan eufóriát, olyan „mindenki mindenkinek a testvére”, olyan boldogságot soha életemben nem láttam. Felteszem, hogy nem is fogok. Hihetetlen nagy élmény volt, ahogyan elszakadt a kötél. Nem tudták lehúzni, ezért a csizmaszár fölött elfűrészelték a szobrot, úgy tudták ledönteni. És akkor mindenki sírt és mindenki csókolta a másikat. Ez elmesélhetetlen nagy élmény.
– Gyerekként is pontosan értette, hogy mi történik, vagy csak a forradalom lendülete sodorta?
– 13 éves voltam, inkább éreztem. Nagyon ragadt rám a hangulat. Mesébe illő. Messi góljánál nincs olyan nagy boldogság Barcelonában, mint amilyen akkor ott volt.
– Ezek szerint a családja valamilyen szinten érintve volt a forradalomban?
– Nem vettek részt a forradalomban, de nekünk nagyon nehéz sorsunk volt. Ma már kiveszett az „ikszes” származás fogalma. Azokat illették ezzel, akik az új rendszernek, a Rákosi-korszaknak feltételezett ellenségei voltak. Nekem bútorgyáros, polgármester helyettes nagypapám volt. Ki is telepítették, elvettek mindent. Az is kérdésessé vált, hogy mi tudunk-e továbbtanulni. Nagyon szigorúan vették, hogy a rendszer ellenségeit likvidálni kell, és mi ebbe a kategóriába tartoztunk. Otthon soha nem politizáltunk; apám, nagyapám a rádióhoz tapasztott füllel hallgatta a Szabad Európa Rádiót, de nem volt beszédtéma a politika a családban. Én az iskolában tanultam a kommunizmushoz vezető utat, a szocializmust, és mint jó tanuló nagyon hittem, hogy micsoda nagyszerű korszak következik, mert nemsokára teljes egyenlőség lesz.
– Visszatérve a mai szavalathoz: már sokszor csinált ilyet, és látszott, hogy pillanatok alatt megtalálja a közös hangot a diákokkal. Mikor derült ki ez az adottsága?
– Feltehetőleg ez családi hagyomány, már diákkoromban is szívesen foglalkoztam a nálam kisebbekkel. Később, amikor már színész voltam, nagyon szerettem tanítani. A Színművészeti Egyetemen Lukáts Andorral volt egy közös osztályom, de tanítottam Szombathelyen, a színházi tanszéken, azelőtt a Merlin Színházban, szóval sok helyen. Gyakran vagyok fiatalokkal és nagyon értek a nyelvükön. Ha olyan tinédzserekkel találkozom, akik általában „megeszik” a tanárokat, én azokkal is jól elboldogulok. Egyik éltető elemem a fiatalokkal foglalkozás, azon belül ez a nagy tömegben történő versmondás, ami most már jelentős múltra tekint vissza, mert rengeteg helyen jártam.
– Honnan ered a csoportos szavalás ötlete?
– A születése érdekes történet: egy szombathelyi irodalmár professzor összeállította a szerinte legszebb 12 magyar vers listáját. Azt is elhatározta, hogy félévenként csinál egy konferenciát, ahol sorra veszi ezeket a költeményeket. Nyert rá pályázati pénzt, és az ország minden részéről jöttek irodalomtörténészek, irodalomtudósok. Az volt a koncepció, hogy a versnek, vagy a költőnek legyen valamilyen köze a helyhez. Koltón Petőfi és a Szeptember végén volt a téma, második alkalommal Pilinszky következett, ő már Szombathelyen. Az Apokrif-konferenciára engem is meghívott azzal a kéréssel, hogy a megnyitón mondjam el a verset. Rögtön arra gondoltam, el kell hívni 1000 gyereket a sportházba és velük együtt elmondani. Ez meg is történt, és onnantól kezdve minden félévben a sorra következő vers nagy versmondás volt. Gyönyörű emlékek vannak: az esztergomi Bazilika lépcsőjén a Babits: Esti kérdés, Apdán Radnóti: Levél a hitveshez, Drégelypalánkon Arany: Szondi két apródja, és így sorba. Ennek híre ment, aztán már hívtak iskolákhoz is. Béres Attila ezt régóta tudta, és ő találta ki, hogy legyen Miskolcon is ilyen.
– A vers kiválasztásába van beleszólása?
– Nincs. Azt kérni szokták, hogy mi legyen.
– Van kedvenc költője, kedvenc verse?
– Ez érdekes, mert van kedvenc költőm, de nem tőle van a kedvenc versem. Költőként József Attila, a kedvenc versem pedig Kosztolányi: Hajnali részegség. Utána a sorban legalább 10 József Attila következik, de a kedvenc versem Kosztolányitól való.
– Azt sikerült már a diákokkal csoportosan elszavaltatni?
– Igen, Szabadkán már elmondták a Hajnali részegséget. Jól sikerült az is, mert ezt a verset nem nehéz érteni.
– Eredetileg mérnökként diplomázott, de honnét jött a színjátszás?
– Érettségi után elmentem az Egyetemi Színpadra, ami akkor nagyon híres hely volt. Ruszt József vezette, és ott játszott Fodor Tamás, Somló Kati, Halász Péter, Érdi Sándor, Adamis Anna, szóval remek csapat. Miközben végeztem az egyetemet párhuzamosan jártam ide, és nagyon szép emlékeim vannak abból a korszakból. Amikor lediplomáztam, megalakult a 25. Színház – ma már a neve is elfeledett -, oda elhívtak. Párhuzamosan voltam mérnök, meg ott játszottam szerepeket. Eltelt egy kis idő, és Gyurkó László megkérdezte, hogy nem akarok-e csak színész lenni, mert a kettő nem összeegyeztethető, és akartam. 1972 óta vagyok színész.
– Annyi mindent csinál a színészet mellett. Rendez, filmet forgat, színházigazgató is. Melyik az izgalmasabb, a nagyobb kihívás?
– Ezt csak úgy lehet megválaszolni, ha konkrét dologról beszélünk.
– Például rendezni mikor kezdett el?
– 1986-ban rendeztem először, Pécsett a Szabadtéri Színpadon. Megcsináltam utána az Úri murit, ami nagyon nagy siker lett, aztán a Merlinben, és egyre több volt a rendezés.
– Nehéz átállni egy színésznek a rendezésre?
– Nem mondom, hogy nehezebb, de nagyon más. Színészként csak egy konkrét szerepre kell koncentrálni – ott nem szükséges egészben gondolkodni -, viszont rendezőként át kell látni a teljes művet.
– Hol lehet Önnel mostanában találkozni?
– Sokat játszom Pesten – a Rózsavölgyiben, a Radnótiban, az Örkényben – és természetesen Szombathelyen is.
– Miskolcon legközelebb?
– Attila nagyon szeretné, ha egy-két dolgot eljátszanánk, de Szombathely és Miskolc óriási távolság. 400 kilométer! Nagyon messze van a két város egymástól, napi utazásban ezt nem lehet megoldani. Jelenleg arról van szó, hogy Pestről a Rózsavölgyiből, vagy Szombathelyről hozok már kész produkciót.
– Összegezve a mai napot, mennyire elégedett a rekordkísérettel?
– A részvétel imponáló, különösen az megrendítően szép, hogy a szakadó eső ellenére a diákok ott maradtak és előadtak, ráadásul nagyon jól mondták a verset. Óriási élmény volt! Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült megvalósítani ezt a rekordkísérletet.
Nyitókép: Jordán Tamás (Fotó: PORT.hu)
