Vona Ildikó: Volt portál, ami úgy hirdette a mai koncertet, hogy először játszotok Miskolcon. Tényleg?
Nyerges Attila: Háromszor biztosan voltunk már itt. Tizenhat éves pályafutásunk alatt bejártuk az egész Kárpát-medencét, és igaz, hogy Miskolcra viszonylag ritkán jutunk el, de legalább három alkalomra emlékszem, amikor itt játszottunk és remek hangulatú, nagyon jól sikerült koncertet adtunk.
– Akkor az a tapasztalat, hogy a miskolciak szeretik a zenéteket?
– A miskolciak rendkívül értenek a rockzenéhez. Nem véletlen, hogy olyan zenekarok kerültek ki innen, mint az Edda, vagy a Bíborszél. Ezek fantasztikus bandák, a miskolci embereknek pedig nagyon-nagyon jó az ízlése. Értik és szeretik az Ismerős Arcok zenéjét. Mindig szívesen jövünk ide játszani.
– Tizenhat éves a zenekar. Mindent sikerült megvalósítani, amit elhatároztatok azon az október 23-i napon, amikor megalakultatok?
– Szép lett volna, ha mi október 23-án kitaláljuk azt, hogy a pályafutásunk mégis miről szóljon, de sok mindent megjelöltünk magunknak célként. Letagadhatatlanul vannak dolgok, amiket abszolút a zászlónkra tűztünk. Legyen az a kettős állampolgárság, vagy az egy nemzetben való gondolkodás- talán ez a legfontosabb gondolat, ami a zenekar körül mindig is lüktetett-, és ezek a célok megvalósultak. Nem tudom, az együttesnek ebben mekkora része volt, de szeretném hinni: egy picikét talán hozzájárultunk ahhoz, hogy az átlagemberek, akik nem feltétlenül „elmélkednek” ezekről naponta, ők a mi zenénk által talán közelebb kerültek a témához, és amikor szavazásra került a sor, azért döntöttek úgy ahogy, mert a zenekar segítette őket.
– Induláskor sok falba ütköztetek?
– Ez most is így van. Nem játszanak a rádiók, a televíziók se nagyon. Mi mindig is ellenszélben zenéltünk. Már az elején tisztában voltunk ezekkel a dolgokkal, de úgy gondoltuk: rendszert váltunk, aztán meg kormányt, és olyan szelek fújnak majd, aminek mi is segítjük az irányát, azáltal előbb-utóbb könnyebb lesz, de nem lett. Nekünk megmaradt a közönség és az, hogy rengeteget koncertezzünk, ezzel tudjunk talpon maradni, illetve a gondolatainkat elmondani bárhol a világban, persze leginkább a Kárpát-medencében.
– Fel sem merült, hogy elmenjetek egy olyan irányba, ami jobban eladható?
– Ez egy szöveg-centrikus zenekar. Teljesen mindegy milyen zenét rakunk a mondanivaló alá, itt felfigyelnek az emberek a szövegre. Akkor meg minek tegyünk alá olyan zenét, amit nem szeretünk? Most csináltunk életünkben először olyan lemezt, amihez nem a szerzők írták meg a számokat, hanem együtt levonultunk egy építőtáborszerű helyre és közösen hoztuk össze az egészet. Megmutattuk egymásnak az ötleteinket, elkezdtünk muzsikálni és abból születtek meg a dalok, amikre aztán szöveget írtam. Tizenkét nóta, ami abszolút közös szerzemény. Ettől lesz picit más ez a CD, mint az eddigiek.
– Tagcserék voltak?
– Még a legelején, de nem jellemző ránk a jövés-menés. Tizennégy év óta fix tagsága van a zenekarnak. Mi barátok vagyunk és szeretünk együtt zenélni. Évi 125-130 koncertet adunk; ezt nem tudnánk másképp csinálni.
– Erdélyben, vagy a Felvidéken hogyan fogadnak az ottani magyarok?
– Mindig nagyon jó a határon túl játszani. Gyakran érzem: amikor én az 1980-as években kölyök voltam, akkor volt olyan hangulat idehaza, mint amilyennel most találkozunk odakint. Minket úgy fogadnak, ahogy annakidején itthon fogadtuk a Piramist, a Korált, az Eddát. Az a fantasztikus érzés, légkör, szeretet, amit ott kapunk, ahhoz hasonlít, amit a ’80-as években kaptak a zenészek idehaza. Nagyon szeretünk kint játszani. Sokat kell utazni, 800 kilométereket megyünk 12 órán át elég kíméletlen körülmények között, de nem akarok nyafogni, mert olyan rengeteg csodás pillanattal halmoznak el bennünket a koncerteken, meg a fellépések közti üresjáratokban, amik bőségesen kárpótolnak minden kellemetlenségért.
– Akkor elmondhatod, hogy azt csináljátok, amit szerettek…
– Abszolút.
– Jártatok Torontóban, New Yorkban, Svédországban is. Oda hogyan került a zenekar?
– A szervezésben nem nagyon veszek részt, arról nem tudok sokat mesélni, de a kint élő magyarok kerestek meg bennünket, hogy tudnánk-e náluk vállalni két-három fellépést. Ilyenkor mindig arra törekszünk: minél több előadás legyen, minél rövidebb idő alatt. Ezek a koncertek magyar házakban szoktak lenni, meg olyan helyeken, ahol az ottani magyarok össze szoktak gyűlni. Fantasztikusan sikerült eddig még minden utunk.
– Említetted, hogy 1987-ben érettségiztél. Az orosz nyelvvel milyen viszonyban voltál? A rendszerváltás előtt még kötelező volt azt tanulni…
– Orosz szakos gimnáziumba jártam, viszont semmit nem tudok már oroszul. Megértek dolgokat, de ha nekem kellene egy mondatot összerakni, komoly gondban lennék. Bennem vannak olyan történetek a nagyszüleim életéből, ami miatt én az orosz néppel szemben nagyon távolságtartó vagyok. Annyit ártottak a családomnak, meg ennek a nemzetnek, hogy azt mondom: ha nem muszáj, akkor ne lássak többet egyet se közülük. Nem tudok velük lojális lenni. Nem szeretem őket.
– És a magyarság sorsa felé hogyan fordultál?
– A rendszerváltás után elkezdtem olvasni. Rettenetesen bosszantott, hogy azokról a dolgokról, amik teljesen egyértelműek, az én nagyszüleim – akik tudták az igazságot- nem beszéltek, mert féltették a családunkat. Tartottak attól, hogy bármi olyat fogok kikotyogni az iskolában a barátaimnak, meg erre-arra, amiből bajunk származhat. Legyen az az 1956-os forradalom, Erdély vagy Trianon. Tulajdonképpen mindaz, amit az érettségi előtt tanultam a hazám történelméről, hazugság volt. Nagyapám nem mondott el nekem dolgokat – mert voltak történelmi tapasztalatai-, de mire a rendszerváltás megtörtént, mindkét nagyapám meghalt. Kölyökként szembesülnöm kellett azzal, hogy amit addig tanultam, nem fedi a valóságot. Mi maradt nekem? Olvastam. Akkor találtam rá Wass Albert műveire. Jártam korábban Erdélyben, de nem tudtam róla semmit. Úgy mentem oda 1989-ben akár egy turista. Az első olvasmányok – köztük az Adjátok vissza a hegyeimet- olyan hatással voltak rám, mint egy tarkón csapás. Hogyan élhetek én itt kényelmesen hátradőlve magyarként, miközben emberek, akik ugyanilyen magyarok, kínlódnak, szenvednek, igazságtalan sorban élnek? Nem tudtam elviselni és elkezdtem szövegeket írni. Aztán leültünk beszélgetni a zenekarral és elhatároztuk, hogy játszani fogjuk ezeket a dalokat. Ők írják a zenéket, én meg a szövegeket, és egyszer azon kaptuk magunkat, hogy valaminek a zászlóshajója lettünk.
– Az új lemezetek mikor és hol lesz hallható?
– Ősszel jelenik meg az új CD-nk, aminek a lemezbemutató koncertjét október 30-án tartjuk Budapesten, a Barba Negrában, és persze lesz majd egy nagy országos turné is, de azzal kapcsolatban pontos dátumokat, helyszíneket most még nem tudok mondani.
(Koncertfotók: Vona Ildikó)
