A Miskolci Nemzeti Színházban beszélgettünk, ahová a művésznő egy előadás megtekintésére érkezett, amiben fia, Cser Ádám vezényelte a teátrum zenekarát.
Vona Ildikó: Több diplomával is rendelkezel, de festőművészként váltál ismertté. Emlékszel még az indulásra?
Balló Andrea: Ha pontosan meg akarnám határozni a kezdeteket, igen nagy bajban lennék, hiszen mióta az eszemet tudom, rajzolok és festek. Általános iskolában rajzszakkörösként imádtam nárciszokat festeni, egész sorozat készült belőlük akvarellel. Gyerekkoromtól kezdve ez érdekelt igazán, és érettségi után felvételiztem a főiskolára, ami nem sikerült elsőre. Mivel a gimnáziumban angol tagozaton nagyon megszerettem a nyelvet, így első diplomámat angoltanári szakon kaptam. Közben férjhez mentem, jöttek a gyerekek. Krisztián fiunk kicsi volt, Ádámot pedig akkor vártuk, amikor a karmester édesapjuk kapott egy szerződést Bagdadba. Kimentünk családostól Irakba, ezért halasztottam két évet a felsőfokú tanulmányaimban. Amikor visszajöttünk, két gyerekkel kezdtem az egyetemet és hárommal fejeztem be, ugyanis időközben megszületett Kinga lányunk is.
– Tanítottál a diploma megszerzése után?
– Igen, az SZTE Zeneművészeti Karán tanítottam angolt, egészen az állásom megszűnéséig. Mindig érdekelt a pszichológia, meg az emberek, ezért elvégeztem Szegeden azt a hároméves mentálhigiénés képzést, ami másoddiplomát adott. Közben szép lassan felnőttek a gyerekek, kirepültek, és úgy éreztem: ideje visszatérni a festészethez. Igazából sosem hagytam abba, de voltak nagyobb szünetek. Felvételiztem az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Karára, és festő szakiránnyal lettem rajztanár. Eldöntöttem, hogy csak ezt fogom csinálni, ezért jelentkeztem a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, ahová elsőre sikerült bejutni. Négy év alatt tizenegy önálló kiállításom volt, sok városban bemutatták a képeim. Az indulást kérdezted az előbb; a valódi indulást én erre az időre tenném, hiszen az önálló tárlatokkal kezdődött el az igazi megmérettetés.
– Mennyi képed van? Számot tudsz mondani?
– Régóta festek, de pontos adatot nem tudok mondani. Száz és kétszáz között van a képeim száma. Idén sikerült pályázaton nyernem: Szeged városától kaptam alkotói támogatást katalógus kiadására. Egy van már, de így most összeállíthatom a másodikat.
– Rögtön ecsettel festesz, vagy először ceruzával csinálsz valamilyen alapot?
– Semmilyen alapot nem csinálok; de nemcsak ecsettel dolgozom, hanem hengerrel, spaklival, ronggyal, és nagyon szeretem az érdekes felületeket, most nyáron már homokot is használtam ilyen célra.
– És a homok nem pereg le?
– Azért nem pereg le, mert van egy Plextol nevű ragasztóanyag, amivel föl tudom rakni.
– Mennyi ideig készítesz egy-egy képet?
– Néha nagyon hamar elkészül – olyankor már az első gesztusból látom az egészet-, de van, amikor hosszú folyamat. Ha például valamilyen konkrét dolgot szeretnék megfesteni, az sokáig érik bennem. Ahhoz idő kell.
– Nagyon különleges, ahogyan a színeket használod…
– A színek erősen hatnak, persze szimbolikus jelentésük is van. Én nem sorolom magam a szigorúan tudatosan alkotók közé, nagy teret engedek a tudatalatti működésének. Hozzám az elvont, absztrakt festészet áll közel, és minden képemnek van a természetből vett alapja. Ez lehet egy leomlott fal, vagy egy fatörzs rajzolata; egy élmény, amit aztán meg kell szerkeszteni úgy, hogy minden a helyén legyen. Beraksz egy rossz pontot, vagy egy rossz foltot és felborul az egész kompozíció. Mostanában az izgat nagyon, amikor szinte semmi sincs a képen, maximum egy motívum, és a színek segítenek megalkotni egy olyan finom világot, ami picit titokzatos, picit homályos.
– Sokat dolgozol művésztelepeken. Hogyan működnek az ilyen alkotóközösségek?
– Meghívásos művésztelepekre szoktam járni, ahová elmegy az ember, ott megtetszik, amit csinál és meghívják a következőre. Tavaly tizenegy, idén tizenkét helyen voltam. Ezek a szakmai eszmecserék nagyon inspirálóan hatnak, sok új ismeretséget lehet szerezni. Csodálatos, mert ellátást kapunk, és nincsen semmi másra gondunk csak arra, hogy dolgozzunk, és mindezért cserébe csupán ott kell hagyni egy-két képet.
– Többféle technikával készült képedet láttam: olaj vászon, akril, akvarell, szénrajz. Melyiket használod a leggyakrabban?
– Leginkább olajjal festek, rajzolni pedig szénnel szeretek. Az olaj és az akril tulajdonképpen ugyanolyan technika; művésztelepeken praktikusabb akrillal festeni, mert gyorsabban szárad. Eleinte utáltam, de már megtanultam vele bánni, és nagyon finom dolgokat tudok vele létrehozni. Ha például vízzel lespriccelem, akkor szétfolyik, és jópofa figurák lesznek benne. Sok titka van az értékes alkotásnak. Rendkívül fontos a mozgalmas és a nyugodt felületek megfelelő aránya, a harmónia, és sehol sem szabad megborulni az egyensúlynak.
– Többször ábrázoltál már jellegzetes kereszteket. Ezek honnan valók?
– Székelyföldről. Ott használnak fedeles kereszteket, jellemzően Szentegyháza és Kápolnásfalu környékén. Nagyon szeretem azt a vidéket. Idén úgy alakult, hogy bejártam Nagy-Magyarországot: most jövök a Felvidékről, de voltam Szabadkán, Nagymegyeren, Erdélyben, a Mezőségben, Székelyföldön és Felsőbányán.
– A nagy elődök közül kik a kedvenceid?
– Sokan vannak, de Giotto áll az első helyen. Imádok parafrázisokat csinálni, és gondolkodom rajta, hogyan lehetne például egy Giotto-parafrázist készíteni. A reneszánsz festők közül mindenkit kedvelek, szeretem az impresszionistákat: Monet, Cézanne műveit, és nagy Picasso-rajongó is vagyok.
– Amikor festesz, csend van körülötted?
– Nem, zenére festek. Vagy a Bartók Rádióból szólnak a klasszikusok, vagy lemezről hallgatok kórusműveket, motettákat, madrigálokat. Számomra a zene és a festészet elválaszthatatlan, mindig zene mellett dolgozom.
– Mikorra tehetők a legfontosabb kiállításaid, és számodra miért fontosak ?
– 2011 az a fordulópont, amikor először éreztem, hogy ki merek állni a munkáimmal a közönség elé. Azóta tizenkét egyéni kiállításom volt. Csoportos tárlatokon már a 90-es évek eleje óta szerepelek, legtöbbször alkotótáborok után. Nem pusztán a visszajelzések miatt érzem fontosnak a kiállításokat, hanem azért, mert az alkotói folyamat egy-egy állomását, összegzését jelentik. Szigorú kritikusa vagyok magamnak: a bemutatott anyag tanulságul, s egyben inspirációul szolgál, hogy a következő jobb legyen. Talán a maximalizmusom is oka, hogy nem ismerem az elégedettséget.
(Nyitókép: Balló Andrea festőművész – Vona Ildikó fotója)
