A Miskolci Nemzeti Színházban beszélgettünk, ahol a Mindent a kertbe! című Albee darabban alakítja – meghívott vendégként – Mrs. Tooth szerepét.
Vona Ildikó: Milyen emlékeid vannak Miskolccal kapcsolatban?
Voith Ági: Kedves kolléganőm és nagy barátnőm: Margitai Ági sokáig játszott Miskolcon, és rajta keresztül mindig tudtam, hogy mi van itt repertoáron, milyen darabok mennek sikerrel. Azon kívül – amikor még a diósgyőri várban megvolt a szabadtéri színpad – sokszor léptünk fel a Nyári Játékokon. Pécsi Ildiékkel többször szerepeltünk ott prózai előadásokkal, de ahonnan engem főként ismernek, azok a zenés darabok.
Hozzád a humor is erősen kötődik…
Mi Gyulával (Bodrogi Gyulával – szerk.) száz éve partnerek vagyunk, most is csinálunk a Nemzetiben közösen egy vidám zenés előadást. A József Attila Színházban szintén rengeteg vígjátékot játszottunk együtt. Hál’Istennek van némi humorérzékem. Úgy gondolom, egy színésznek kötelező, hogy legyen humora, még ha a legnagyobb drámát játssza, akkor is. Nemrég beszélgettünk Zsótér Sándor rendezővel a régi nagy színészekről, ők mind zenés darabon nőttek fel, vagy operetten. Agárdi Gabitól Rajz Jánosig, de édesanyám is szubrett volt Szegeden. Ott lehetett igazán megtanulni a szakmát. Amit most játszom Miskolcon, az viszont egy nagyon komoly, drámai szerep.
Könnyen igent mondtál rá?
Azonnal. Amikor Zsótér felhívott azzal, hogy legyek én Mrs. Tooth Miskolcon, nagyon megörültem. Izgalmas, érdekes szerep, és 1970-ben édesanyám is eljátszotta. Hihetetlenül jól érzem itt magam; a kollégák nagyon kedvesek, Máhr Ági sokat segített. Nem udvariaskodni akarok: tényleg boldog vagyok.
Az utcán megismernek az emberek?
Igen, és mindenki kedves velem. Ez fontos, mert minket még megismernek. Az én generációm rengeteg tévéjátékban szerepelt. Most meg kell nézni a tévéműsort! Már nincsenek tévéjátékok, csupa vacak van helyette. Szegény fiatalokat sajnálom, mert sok ígéretes tehetség van köztük. Bejöttek a kereskedelmi televíziók, megváltozott a műsor struktúra; kár, hogy nem értéket sugároznak.
Édesanyád, Mészáros Ági színésznő hatására választottad ezt a pályát?
Nem akartam színésznő lenni. Én egy nagyon lezser, tök laza személyiség voltam világéletemben. Egyik osztálytársam jelentkezett színésznőnek, aki az önképzőkörben szavalt valamit, de baromi rosszul, és azt mondtam: ha neki van mersze jelentkezni, akkor nekem is. Elsőre felvettek. Három rostán kellett túljutnom, de az biztos, ha az első évben nem kerülök be, másodszorra már nem mentem volna el felvételizni.
Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnököd a Színművészeti Főiskolán. Milyen útravalót kaptál tőle?
Ő egy fantasztikus művész volt. Igazi mesterember, aki nagyon gyakorlatias dolgokat tanított nekünk. Tőle meg lehetett tanulni a szakmát. Rengeteg sztorit tudnék mesélni, de arra most nincs időnk.
Szókimondó, temperamentumos hölgy vagy, de nem jelentett ez akadályt a pályád során?
Túlzottan őszinte ember vagyok. Mindig megmondom, amit gondolok. Mindenkinek azt javaslom, hogy inkább tizenötig-húszig számoljon el, mielőtt valamit szólna. Sehol nem jó a túlzott őszinteség, sok bajom volt ebből. Persze előfordult, hogy a temperamentumom kifejezetten segített: én a Kaktusz virágában debütáltam 21 évesen – abban van a Jamaikai trombitás című dal, amit kifejezetten nekem írt Nádas György és Szenes Iván –, és hihetetlenül nagy siker lett.
Édesanyád is ugyanilyen őszinte ember volt? Emlékszem az 1956-os beszédére, hogy addig nem lép színpadra, amíg az oroszok nem mennek ki az országból…
Ez több, mint őszinteség volt. Ez egy ország véleménye volt. A kortársai közül többen megpróbálták ugyanezt megfogalmazni, de mindenki visszavonta, őt kivéve. Ennek lett a következménye 10 év szilencium a pályán. Erről mesélhetnék egy regényt (amit mindig meg akarok írni). Remélhetőleg még sokáig élek, és lesz rá lehetőség.
Színésznőként nehéz volt édesanyád nyomdokaiba lépni?
Soha nem léptem a nyomdokaiba, de nem is tudtam volna. Teljesen más ösvényen mentem, mert ő naiva típus volt, én meg mindig vagány. Engem kiküldtek Olaszországba tanulni…
Az apácákhoz?
Igen. Bolsanóba elküldtek, mert problémaim voltak különféle iskolákban. Kislány koromban történt, 13 éves lehettem. Persze volt ennek politikai oka is. Itt, a vasfüggöny mögött minden sötét volt, lódenkabátot hordtak az emberek, egyszóval: borzadály. Kiküldtek, és félelmetes érzés fogott el, amikor először megláttam a fényeket, hogy odakint minden ki van világítva. Ámultam az üzletekben a rengeteg árun. Habzsoltam a csokit és a gyümölcsös joghurtot, mert azt itthon nem lehetett kapni.
És a nővéreknek sikerült valamit „letekerni” a temperamentumodból?
Dehogy! Ott is rosszalkodtam, cigiztem a WC-ben. Én mindig ilyen renitens voltam. Ott is, itthon is, a főiskolán is. Például Várkonyi osztályfőnöksége idején a Salemi boszorkányokat játszottuk – én voltam benne Abigél –, és vizsgaelőadásra készültünk, de két-három próbára nem mentem el, mert szerelmes voltam, és a szerelem fontosabb volt számomra. Várkonyi felhívta édesanyámat, hogy merre vagyok, mire ő azt válaszolta: „Magának kell tudni, maga a tanára!”
Miskolcra most csak egyetlen szerepre jöttél?
Igen. Erre az egyre, de bármikor hívnak, eljövök. Zsótért kérdeztem, amikor megkeresett, hogy: „Mit találtál ki?” Azt felelte: nyugodtan jöhetek, nem a botrányról szól a mostani rendezés. Imádok vele dolgozni, fantasztikus tehetségnek tartom. Ezt az előadást nem egészen egy hónap alatt hoztuk össze, csodálatos munka volt. Visszakaptam a hitemet a színházban.
Borítókép: Voith Ági, Bíró Krisztina, Bodrogi Gyula a Karinthy Színház Janika című előadásában (Fotó: MTI)
