Szólópályára lépett Kiki, az Első Emelet frontembere. Miskolcon adott nagysikerű koncertet a hétvégén, interjúnk a fellépés előtt készült.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Milyen emlékeid fűződnek Miskolchoz?
Kiki – Patkó Béla: Még Első Emeletes időszakból, a ’80-as évekből van sok, amikor „elhagytuk a várost” (nevet) és Budapesten kívül kezdtünk koncertezni, az országnak ezen a felén rengeteget játszottunk: Debrecen, Nyíregyháza, Kisvárda, Miskolc stb. Nagyon szerettek bennünket errefelé. Nem tudom, mi lehetett ennek az oka, de több fellépés volt, mint máshol. Miskolcon, az „ittalvós” bulik alkalmával mindig elmentünk a Barlangfürdőbe, szállodákban voltak különböző zűrjeink…
– Balhés társaság voltatok?
– Attól függetlenül, hogy nem voltunk rockzenekar, szerettünk bulizni, jól érezni magunkat, és ez kihatott a környezetünkre. Olyan miskolci emlékeim vannak, hogy viszonylag sokat megfordultunk itt, a hangulat mindig remek volt, jól éreztük magunkat, és persze a koncertek is nagyszerűen sikerültek.
– Akkor jártam gimnáziumba, amikor az együttes a felfutási időszakát élte. Sok barátnőm rajongott értetek, néhányan leveleztek is veletek…
– Nagyon komolyan vettük a levelezést. Több lány segített nekünk, és lelkesen küldtük a dedikált fényképeket mindig mindenkinek. Turnékon, amikor volt pár óra üresjárat, mert nem kellett játszani, akkor kaptunk egy hatalmas köteg szórólapot, és azokat „firkáltuk” alá két-három órán keresztül.
– Téged Kiki néven ismer mindenki, viszont nekem az előbb úgy mutatkoztál be, hogy Patkó Béla.
– Én mindig, persze. Az Első Emelet indulásakor úgy gondoltam, kellene választani valami rövid művésznevet, és ez valahogy rajtam maradt. Nincsen különösebb jelentősége, ez a ’80-as években divat volt. Előtte, az Óceán együttes tagjaként a rendes nevemet használtam, az Első Emelet meg egy modern popzenekar, és oda beleillett, hogy legyen valami ilyesmi. Egyébként a többieknek is volt valamilyen beceneve.
– Nem zavar, hogy mindenki rögtön az Első Emelet frontembereként azonosít be? Te meg az Első Emelet egyek vagytok…
– Nyilván, ha úgy ismertek meg, akkor nehéz elvonatkoztatni. Egyébként az Emelet utolsó éveiben már a polgári nevemet használtam, nem volt titok. Sőt, az utolsó időszakban a lemezborítóra is kiírtuk zárójelben. Amióta meg szólópályára léptem ez áll elől és mellette a Kiki, hogy tudják azonosítani.
– A hatalmas sikernek köszönhetően az Emelet első 10 éve nagyon húzós volt, utána viszont egy-egy nagykoncertre álltatok össze. Néha évek teltek el két ilyen között. Mi ennek az oka?
– Akkor döntöttünk úgy, hogy picit pihenünk. Aztán hosszabb időre sikeredett. Közben volt a Rapülők, nekem szólólemezem; egy-két évre gondoltunk, de lett belőle öt vagy hat. Utána mindig periódusok jöttek. Csináltunk egy nagy Aréna-koncertet és még pár bulit, aztán megint szünet következett, majd újra egy hatalmas koncert.
– A 2013-as koncert végleges? Tényleg komolyan gondoltátok, hogy ez az utolsó?
– Igen, komolyan gondoltuk, és szerintem tartjuk is magunkat ehhez. 2008-ban csináltunk egy Syma Csarnokot, akkor utána még öt évig aktívak voltunk. Minden évben adtunk 10-12 koncertet, vidéken nagy szabadtéri rendezvényeken, sportcsarnokokban. 2013-ban leültünk beszélgetni és közös elhatározással döntöttünk úgy, hogy: „Gyerekek, szerintem búcsúzzunk el!” Nem dolgoztunk olyan aktívan, mint a többi zenekar, akik 50-60 koncertet adnak egy évben. Nekünk más tevékenységünk is volt mellette, mindnyájunknak. Ennek így sok értelme nem lett volna, mert akkor új dalokat, klipeket, lemezeket kéne alkotni; annyi időnk meg nincs.
Duettezni milyen volt? Vincze Lillával, Zoltán Erikával nagy sikert hoztatok össze…
– Mindkét duett véletlenszerűen jött. A Vincze Lillás történet úgy volt, hogy Visegrádon forgattuk a Zenebutik egyik adását, amiben szerepelt az Első Emelet és a Napoleon Boulevard is. Abban az évben mi voltunk az Év énekesei, Lilla meg én. Ott merült fel a közös dal ötlete.
– Gondoltátok volna, hogy ekkorát fog robbanni?
– Nem. A másik – ami később következett-, a Filmslágerek magyarul esetében valaki felhívott: Zoltán Erikának keresnek egy duettpartnert. Mi lenne, ha megpróbálnám? Bementem a stúdióba, elénekeltem a Nekem férfi kell című dalt, és ott eldőlt. Azt mondták Pásztor Laciék, hogy vállaljam el. Tulajdonképpen két véletlen találkozás volt.
– És lett belőlük óriási siker…
– Azért, ha belegondolunk – tudom, nem illik ezt ma már így hangoztatni-, gyémántlemez lett az első. Itt több százezer példányról beszélünk, és a második szintén baromi jól fogyott. A filmslágerekkel turnéztunk is, Miskolcon is voltunk vele.
– A színházhoz hogyan kerültél?
– Teljesen véletlenül. A Turay Ida Színház megkeresett 2013 nyarán, hogy gondolkodnának egy zenés darabon, amihez az Első Emelet dalait szeretnék felhasználni. Én akkor már tudtam: az utolsó koncertünk lesz és decemberben lerakjuk a lantot hivatalosan. Ők márciusra tervezték a bemutatót, ezért azt mondtam, ha szakmailag jól megszabják a feladatokat, nekem csak énekelnem kell, akkor szívesen belefogok. A Csakazértis szerelem előadásban kizárólag énekelek, nincsen prózai szövegem.
– Élvezted a színházi közeget?
– Nagyon. Huszonkét szereplője van a darabnak, ez nem kevés, és ami még fontos: Mikó Istvánnal, Hűvösvölgyi Ildikóval, Sasvári Sándorral, Keresztes Ildikóval egy színpadon lenni, azért óriási dolog.
– Megy még a darab?
– Igen, műsoron van, de ritkán játsszuk. Szerepelek egy másik produkcióban, az Ikrek előnyben címűben, ahol Berkes Gabival egypetéjű ikrek vagyunk és saját magunkat alakítjuk: én Béla, ő Gábor. Nagyon vicces, jópofa előadás.
– De ez nem a Schwarzenegger-féle Ikrek, ugye?
– Nem. Egészen más. Több ikerpár castingol, arról szól a darab.
– Többször használtad a riport során a „véletlenül” szót. Ezek szerint nagy szerepe van az életedben a véletlennek?
– A szerencse, a véletlen fontos faktor szerintem akár egy zenész, akár egy művész életében. De kell, persze! Születik egy dal, egy lemez és megszereti a közönség; elindul egy koncertturné, az emberek eljönnek megnézni és tetszik nekik, ehhez azért sok minden kell. Többek közt szerencsés véletlen is.
– Tudom, hogy van polgári foglalkozásod: autószerelő vagy…
– Igen, és sok mindent csináltam. Rádióztam 8 évig, a Művészetek Palotájában dolgoztam, meg a Magyar Televíziónál könnyűzenei műsort gyártottunk. Engem sok minden érdekel.
– A kihívások hajtanak vagy, hogy nyüzsögjön körülötted az élet?
– Mindig legyen valami. Az ember nem egyféle. Mondják, több lábon kell állni, de engem nem a „több lábon állás” izgat. Szeretem azt, amikor valami más is megtalál. Ha vannak különféle kihívások, akkor átgondolom, és szívesen megcsinálom. Szeretnék koncerteket, most már szólóénekesként olyanokat, ami nem megszokott. A közeljövőben megint lesz egy buli, ami azért érdekes, mert nem a megszokott stílusban fogjuk előadni a dalokat.
– Az új kliped is izgalmas, figyelemre méltó…
– Dalok fognak születni videoklippel együtt, mert most ez megy: dalok, videoklip, koncert. Észre kell venni az idők szavát. Jövőre sok koncertet tervezek rendes nagyzenekarral, ezeket kell most alaposan előkészíteni.
– Ha visszagondolsz a zenész pályádra, mennyire vagy elégedett az eddigi eredményekkel?
– Az élettől megkaptam minden olyat, amire vágytam. Voltam az Év énekese, voltak ismert dalaim, aranylemezeim, mostanra ezer felett van a koncertek száma…
– Az a formáció, amibe nemrég belefogtál, valamiféle új kihívás?
– Mindenképpen, mert ezt össze kell rakni, ezzel el kell kezdeni koncertezni. Ez egy új feladat. Tulajdonképpen az élet arról szól, hogy mindig picit elölről kell kezdeni, de ennek is van pozitív oldala, mert nem hagy nyugodni, meg elkényelmesedni.
– Tudom, nagy kedvenced a jégkorong. Össze szoktál futni Ganxsta Zolee-val?
– Nem járunk egy csapatba. Régen igen, 10-15 évvel ezelőtt játszottunk együtt, de most már ő is máshová jár, én is. Heti két alkalommal űzöm ezt a remek sportot, tényleg nagy szenvedélyem.
– Hogyan tartod magad karban? Hiszen a színpadi munka kemény meló fizikailag.
– Erre jó a jégkorong. Meg persze az sem mindegy, hogy az ember mit eszik. Az egészséges táplálkozás is nagyon fontos.
– Jövőbeli terveid?
– Új dalok, klipek, koncertek minden mennyiségben.
(A nyitókép Lovag Milán fotója)
