Törekszik arra, hogy ne másokhoz mérje magát, és nem érdeklik a zajos sikerek; a lényeg, hogy azt csinálja, amit szeret.
Orosz Ákos éppen ezért rengeteg dolgot csinál: játszik, rendez, forgat és a zenekara útját egyengeti. Idén Kaszás Attila-díjra jelölték; gyerekként már állt egy színpadon a tizenkét éve elhunyt művésszel, és most maga is a Vígszínház csapatát erősíti.
– 2015 óta vagy a Vígszínház tagja. Elég éles váltás volt a Maladype után. Megtaláltad a helyed?
– Igen, bár érdekes, hogy korábban mindenütt a legfiatalabbak közé tartoztam. Tizennyolc évesen kerültem a Színművészetire, akadt az osztályban, aki hat évvel idősebb volt nálam. Aztán kikerültem a pályára, ott is minden csapatban én számítottam a legfiatalabbnak, az első, Vígszínházban töltött éveimben is így volt, az utóbbi időben viszont rengeteg fiatal alkotó szerződött a színházhoz, és barátkoznom kell a helyzettel, hogy már nem én vagyok az, akinek a fenekén van a tojáshéj.
– Ez magabiztosságot is ad?
– Dehogy! Sőt, újra és újra megkérdőjelezem magam. Az egyetemen, aztán a Maladypénél is általában olyan alkotókkal dolgoztam, akiket a mestereimnek is tekintettem, s ezeket a kérdéseket, amelyeket most kénytelen vagyok sokszor magamnak feltenni, ők tették fel. Az ő véleményükben, visszajelzéseikben vakon megbíztam. Most viszont nagyon sokfelé dolgozom, rengeteg különböző ízléssel találkozom, és jól meg kell válogatnom, kinek a véleményére adok. Próbálok nyitott lenni minden újra, nem elfelejteni a rég tanultakat, ugyanakkor hű maradni a saját értékrendemhez.
A teljes cikk IDE kattintva olvasható el.
