Pannonhírnök

Harminc év a színház szolgálatában – portré Rovó Tamás táncművészről

Rovó Tamás 30 éve alapította első tánccsoportját. 30 éve dolgozik színházban, és gyakorlatilag 30 éve az élete a tánc.
Székesfehérvári színház táncelőadás

Amikor egy művész harmincéves pályafutását ünnepli, a legtöbben hajlamosak a számokra figyelni. Hány előadás, hány szerep, hány koreográfia, hány díj, hány tanítvány. Rovó Tamás esetében azonban a számok önmagukban keveset mondanak. A harminc év mögött ugyanis nem pusztán egy hosszú szakmai pálya húzódik meg, hanem egy olyan életút, amelyet a kitartás, az önfegyelem, az állandó bizonyítási vágy és a közösség iránti rendíthetetlen elkötelezettség formált – írja közleményében a székesfehérvári Vörösmarty Színház.

A jubileum apropóját a Megadance megalakulásának harmincadik évfordulója adja, valójában azonban ennél jóval többről van szó: Harminc éve alapította első tánccsoportját. Harminc éve tanít. Harminc éve dolgozik színházban, és gyakorlatilag harminc éve az élete a tánc. Ez a visszatekintés azonban nem nosztalgiázás, inkább számvetés: annak végiggondolása, hogyan lett egy tizenkilenc éves fiatalember merész ötletéből olyan közösség, amely generációk életét határozta meg, és hogyan válhatott egy vidéki táncosból a székesfehérvári kulturális élet egyik meghatározó alakja.

 

Rovó Tamás számára nem volt kijelölt út

 

Sokan azt gondolnák, hogy egy táncos édesapa gyermekét egyenes út vezeti a színpadra. Rovó Tamás története azonban ennél jóval árnyaltabb. Bár édesapja révén gyerekkorától a tánc világában mozgott, sokáig egyáltalán nem tekintett magára leendő művészként:

Tizennégy éves koromig egyáltalán nem vettem komolyan a táncot. Nem úgy nőttem fel, hogy eldöntöttem: táncos leszek. A tánc egyszerűen ott volt körülöttem, az életem részeként.

A fordulópont akkor érkezett el, amikor egyszerre két teljesen különböző világ nyitotta meg előtte a kapuit. Felvették a balettiskolába, ugyanakkor a műszaki pálya irányába is lehetősége lett volna elindulni.

„Nagyon jó műszaki érzékem volt. Mindent megszereltem otthon, amit csak lehetett, így ez is nagyon érdekelt. Végül a balettiskolát választottam.” – meséli. A döntés ugyan megszületett, de az út korántsem volt könnyű. Egy súlyos ízületi gyulladás miatti hosszú kórházi kezelések nehezítették a tanulmányait. Olyan sokat hiányzott, hogy újra kellett járnia az utolsó évfolyamot. A betegségek és a fizikai korlátok megtapasztalása korán megtanították arra, hogy semmit sem lehet természetesnek venni: a tehetség önmagában kevés, a munka, az akarat és a kitartás legalább olyan fontos.

A tánc mögött mindig érezni kell az embert is

„A technika nagyon fontos, hiszen anélkül nem lehet táncolni. De számomra sokkal fontosabb a lélek és a gondolat, ami a mozdulatok mögött van. Ez a hitvallásom, ezt próbálom átadni a tanítványaimnak is.” – fogalmaz Rovó Tamás, akinek színházi pályáján is ez a gondolatiság érvényesül: „Egészen más energiával kell bemenni egy előadásba attól függően, hogy éppen mit játszol. Csak hogy az aktuális előadásainkat említsem, más például a Tóték világa, más a Viktóriáé. Nekem muszáj ráhangolódnom az előadásra, nem tudok úgy bemenni a színpadra, hogy majd lesz valami.” – Ezért is érkezik rendszeresen jóval a kezdés előtt a színházba, hogy maradjon ideje „fejben és lélekben is” megérkezni az előadás világába.

Örök bizonyítási vágy

A táncművészt ma is ugyanaz hajtja, mint harminc évvel ezelőtt: a bizonyítás – nem másoknak, hanem elsősorban önmagának. Ez a gondolkodásmód már tizenkilenc éves korában megjelent, amikor megalapította saját tánccsoportját. „Mai fejjel visszagondolva a Megadance születésére azt mondom: tényleg merész dolog volt. Bementem a győri művelődési házba, és közöltem, hogy szeretnék egy táncegyüttest. Az igazgató tekintetében azt láttam akkor, ő szinte biztos abban, hogy két hétnél nem tart majd tovább a lelkesedésem. Nem lett igaza.”

Székesfehérvári színház táncelőadás
Rovó Tamás előadás közben

A Megadance azóta rengeteg fiatal számára jelentette az első lépést a tánc világába, Tamás számos növendéke pedig később hivatásos pályára került.

Örök kísérletező kedve a színházi munkában is megmutatkozik: ha egy rendező valamilyen különleges feladattal áll elő, ő azonnal azon kezd gondolkozni, hogyan lehetne azt megoldani. Ehhez kapcsolódóan egy anekdotát is felidéz: amikor egy rendező rákérdezett, hogy van-e valaki a társulatból, aki tud gólyalábon járni, ő azonnal jelentkezett – csakhogy valójában sohasem próbálta korábban. A szünetben aztán fogott két gólyalábat, és elkezdett gyakorolni – mire eljött a premier, már magabiztosan járt a gólyalábakon. „Hiszek abban, hogy nincs lehetetlen. Ha az ember eléggé akar valamit, nagyon sok mindenre képes.” – mondja.

A színház, mint közösség

Amint mondja, számára a színház nem a reflektorfényről szól, hanem arról a közösségről, amely nélkül egyetlen előadás sem jöhetne létre. Bár a színpadon a színészek állnak, a színház minden dolgozója az aznapi előadás sikeréért dolgozik. Ezt a szemléletet tükrözte az egyik legnagyobb sikerének tartott előadás, a Fame is. Nem csak azért emlékszik rá különleges szeretettel, mert a darab óriási sikert aratott, hanem azért is, mert kivételes közösség alakult ki a próbafolyamat során. „Olyan összetartó csapat jött létre, amilyet nagyon ritkán tapasztal az ember.”

Generációk tanára

Harminc év alatt tanítványok százai fordultak meg a kezei alatt. Vannak, akik néhány év után továbbállnak, de sokan vannak, akiket kisiskolás koruktól felnőtté válásukig kísért. Több tanítványa ma már hivatásos táncosként dolgozik Magyarországon vagy külföldön. Van, aki a Madách Színházban, más az Operettszínházban, a Győri Nemzeti Színházban vagy éppen Hollandiában, a világhírű Scapino Ballet együttesében épít karriert. Mindezek ellenére nem a ezekre a sikertörténeteke a legbüszkébb, hanem arra, hogy számtalan fiatal életébe tudta becsempészni a mozgás, a tánc szeretetét. „Szerintem ma már az is óriási eredmény, ha rá tudsz venni egy fiatalt arra, hogy heti két-három alkalommal rendszeresen eljárjon valahová, és kitartson mellette.” – fogalmaz.

Váratlanul érkező elismerés

Tamást idén márciusban a több évtizede elhivatottan végzett, sokoldalú táncművészi és koreográfusi munkája elismeréseként Magyar Bronz Érdemkereszttel tüntették ki. Az elismerés átvétele különleges pillanat volt számára, ugyanakkor nagyon sokat jelent számára a sok gratuláció is, amit ennek kapcsán kapott, hiszen ezek visszaigazolást adtak arra, hogy az a munka, amelyet három évtizede végez, mások számára is látható és fontos.

Az örök elégedetlenség ajándéka

Beszélgetésünk végére egyre világosabbá válik, hogy Rovó Tamás pályájának legnagyobb mozgatórugója valójában nem a siker, a díjak, és nem is a taps, hanem az a különös belső elégedetlenség, amely soha nem hagyja nyugodni.

Még soha nem jöttem le úgy a színpadról, hogy azt mondtam volna: tökéletes volt.

– vallja be. Bár ez a mondat első hallásra túl szigorúnak tűnik, valójában azonban ennek köszönhető az a harminc év, amely mögötte áll. És talán éppen ez a titka annak, hogy negyvenkilenc évesen is ugyanazzal a kíváncsisággal, energiával és ugyanazzal a szenvedéllyel áll a színpadon, mint pályája elején. Ez a jubileum így nem lezárásnak tűnik, hanem inkább egy újabb állomásnak egy olyan úton, amelyet ugyan harminc éve kezdett el, de amelynek végét ma sem látja pontosan. Egy dolgot azonban biztosan tud: A tánc, a tanítás és a színház nélkül nem tudna élni, így amíg szükség van rá, addig ott lesz, ahol mindig is a legotthonosabban mozgott: a próbateremben, a színpadon vagy éppen egy újabb generáció mellett, amelynek továbbadhat valamit abból a szenvedélyből, amely három évtizede hajtja előre.


Borítókép: Rovó Tamás a székesfehérvári színház előadásában (Fotó: Székesfehérvári Vörösmarty Színház)

További cikkek