A DVTK focicsapatának vezetőedzőjével, szakmai igazgatójával Diósgyőrben beszélgettem tervekről, feladatokról, célokról.
Vona Ildikó: Milyen emléked fűződik Miskolchoz? Volt korábban kapcsolatod a várossal?
Bódog Tamás: Sportolóként játszottam már itt, de azon kívül a klubról maximum annyit tudtam, hogy fantasztikusan jó közönsége, szurkolótábora van, aki magyar viszonylatban a stadionokat meg tudja tölteni. Ha pedig turista szemmel nézzük a kérdést, lehetségesnek tartom, hogy még diákként voltam itt osztálykiránduláson, mert Szilvásváradon jártunk–nyilván eljöttünk ide is –, de nem emlékszem pontosan. Nem alakult ki mélyebb kapcsolatom korábban ezzel a várossal, bennem úgy maradt meg: ez egy olyan hely, ahol a szurkolók szenzációs hangulatot tudnak a mérkőzéseken teremteni.
Honnan jött az ötlet, hogy ide gyere ide vezetőedzőnek?
Megkerestek innen, kérték a segítségem, aminek nagyon örültem. Elgondolkodtam rajta, úgy éreztem: komoly lehetőség és fontos lépés számomra, mert vezetőedzőként ez az első „állomásom”. Szerettem volna magam kipróbálni ebben.
Az egész életedet át kellett alakítani emiatt, nem? Ide kellett hurcolkodni egy teljesen más országból…
Igen, de amit én szerettem volna csinálni, annak a lehetőségét megkaptam. Csak rajtam múlik, mennyire tudok vele élni. Bízom benne, a legjobbat akarom adni és azon vagyok, hogy a klubbal közösen megalapozzunk egy eredményes időszakot.
Meddig tartott eldönteni a felkérést?
Napok kérdése volt. Éreztem egyből, hogy megoldható és akarom ezt a lehetőséget, de nem rögtön mondtam ki az igent. Akikkel egyeztetni akartam, azokat a beszélgetéseket lefolytattam egy-két nap alatt, és utána dőlt el, hogy elvállalom és jövök.
Te miért lettél focista? Úgy tudom, dunaújvárosi fiú vagy…
Dunaújvárosban csak két évet éltem, utána elköltöztem az Alföldre. Eleinte nem akartam focista lenni, bennem a labda szeretete volt nagyon erős, meg a játék. Akkoriban még nem volt Internet, falun csak focizott az ember. Kimentél reggel, este mentél haza. Volt eset, amikor haza se mentél, hanem jöttek érted este 10-kor és két nagy pofon kíséretében vittek haza. A futball szeretete megmaradt, és lépcsőről-lépcsőre alakult ki az elhatározás: azt akarom csinálni, amit szeretek. Ha pedig még pénzt is adtak érte, az szenzációs dolog volt.
Az életrajzodban szerepel a Pécsi Munkás SC. Erről jutott eszembe: van polgári foglalkozásod?
Nincsen. Gimnáziumi érettségim van, amit Pécsen csináltam, aztán kint elvégeztem egy menedzserit, úgyhogy diplomás sportmenedzser vagyok. A foci miatt nem tudtam olyan iskolába járni, ami szakmát is adott volna számomra.
Elképzelhető, ha nincs a rendszerváltás, nem történik ekkora fordulat az életedben?
1988-ban kerültem a pécsi NB I-es csapathoz, ahol 1994-ig voltam, és lehet, ha nincs az a korszakváltás, nem tudtam volna olyan könnyen kikerülni Németországba. Labdarúgóként én már előtte is jártam több olyan országban, ahová egyébként nem jutottam volna el. Utána viszont nem éreztem a hatását – kint éltem 1994 óta –, nem igazán játszott szerepet az életemben a rendszerváltás.
Akartál is menni? Annyira erőteljes nálad a német vonal…
Nem akartam menni, csak akkor úgy ítéltem meg: nem voltam megbecsülve, nem kaptam olyan lehetőséget, ami miatt érdemes lett volna itthon maradni. Természetesen én sem úgy terveztem, hogy kint maradok 30 évig, csak 1-2 évet akartam a németeknél eltölteni. Kimentem két nejlonszatyorral, és azóta is ott vagyok.
Miért Ulm? Hogyan kerültél oda?
Volt egy olyan pártfogóm, aki annak idején a bácsalmási csapattól a pécsi utánpótláshoz odavitt, és ő üzleti kapcsolatban volt az ulmi vezetőkkel. Nem feltétlenül terveztem, hogy kimegyek Németországba, de amikor megláttam az ottani körülményeket, felvázolták a lehetőségeket és szerettek volna leigazolni, eldöntöttem: megpróbálom.
A karrieredben, tudásban mit adott a kinti időszak?
Óriási pluszt. Én a harmadosztályba mentem ki, de abban biztos voltam, mindenképpen szeretnék ennél magasabb szinten játszani. Az elején csapatszinten adatott meg, mert bajnokok lettünk a német amatőr harmadosztályban, aztán lépegettünk feljebb a másodba, utána a Bundesliga 1-be. Ulmból elkerültem, de ugyanez Mainzban is megtörtént velem: a Bundesliga 2-ből kieső helyen álló csapatból fel tudtunk építeni egy olyat, aki a B 1-be is bejutott. Hat eredményes évet töltöttem el ott.
Hogyan kezdtél el segédedzőként dolgozni?
Sérült voltam, 2006-ban a sérülésem miatt még a többiekkel edzettem, de nem játszottam mérkőzést. A 2. csapat pályaedzői posztját a klub ajánlotta fel; Jürgen Klopp volt akkoriban az edző, ő forszírozta, hogy maradjak ott és segítsem a stáb munkáját. Elvégeztem a szükséges edzői iskolákat, aztán a sportmenedzserit, utána következett az az időszak, amikor hazajöttem a Videotonhoz.
A Dániába vezető útról is mesélj picit!
Itthon dolgoztam 2 évet Mezey Gyuri bácsival, utána visszamentem Németországba 3 évre. A Red Bull Lipcsénél kezdtem Alexander Zorniger edzővel, aki mellett aztán a dán Bröndbynél is eltöltöttem egy ¾ éves időszakot, mert utána jött a diósgyőri felkérés, amire igent mondtam. Úgy gondoltam, eleget tanultam és szeretném magamat kipróbálni.
Hogyan fogadták kint az itthoni ajánlat hírét?
Nem örültek neki, mert ott is a bajnokságban az alapszakasz vége felé járt a csapat. Nem egyből engedtek el; volt egy 10 napos időszak, amikor még mérkőzéseket kellett játszani, utána következett a szünet, akkor jöhettem.
Kiknek meghatározó a szerepe a pályádon?
A pécsi időszakból a két legfontosabb személy Garami Józsi bácsi (Garami József edző – a szerk.) és Róth Antal, Németországban pedig Ulmban Ralf Rangnick, Mainzban Jürgen Klopp játszott meghatározó szerepet a játékos-pályafutásomban.
Három évig a magyar válogatottban is játszottál. Milyen érzés volt?
Csodálatos! Bár engem 18 éves korom óta a sérülések hátráltattak rendesen, de amikor egy ország színeiben harcolhatsz, egy ország szorít érted a mérkőzéseken az semmihez sem hasonlítható, felemelő érzés. Sajnos nem sokszor adatott meg nekem. Viszont, amikor a keretben voltam, élveztem nagyon, és tényleg jó érzéssel gondolok vissza arra az időszakra.
Egyébként minek tartod magad? Magyarnak vagy németnek?
Nekem mind a két oldalam megvan, de ettől függetlenül magyarnak tartom magam. Pont a múlt héten mondtam valakinek, hogy kinn élek 1994 óta, már 23 éve, de a feleségemmel együtt még mindig honvágyunk van. Ő is magyar, Pécsen nőtt fel, mi innen származunk. Ez a gyerekeinkre levetítve teljesen másképp néz ki, mivel ők Németországban születtek, minden odaköti őket, a barátok, a ház, az iskola. Amikor tanítási szünetben itt vannak 2 hétig, akkor jól érzik magukat, de honvágyuk van Németország felé és szívesen mennek haza. Mindent tudnak Magyarországról, de Németországba vágynak nagyon.
A DVTK-hoz milyen tervekkel érkeztél?
Mindenképpen a segítség szándékával, aztán meddig fog szólni ez a történet, nem tudom. Elvileg két és fél évem van itt valamit felépíteni. A lépéseket megtesszük, és úgy gondolom, jó úton indultunk el.
A szakmai igazgatóságot miért kellett elvállalni? Kevés volt vezetőedzőnek lenni?
Nem kellett elvállalni. Már az elején abban egyeztünk meg, akkor tudom elfogadni ezt a pozíciót, ha az utolsó döntés a különböző játékospolitikával kapcsolatban nálam van. Nem feltétlenül azt jelenti, hogy orrba-szájba akarok milliókat kiadni és embereket igazolni, de igenis, ha valakinek a sorsáról kell dönteni, akkor hadd döntsem már el én, arra a játékosra szükségem van-e vagy sem. Ezt a szabadkezet megkaptam az elején is, később pedig a tulajdonos úr külön kérésére vállaltam el ezt a posztot.
Tervezel új játékost idehozni? Tartanak még a szerződtetések?
Olyan, aki menni fog tőlünk mindenképpen lesz – ha csak a 2 válogatott játékosra gondolok (Jagodinskis, Dausvili) –, de az újakkal kapcsolatban most nem mondok se igent, se nemet, mert még sok idő van hátra és a keret bőven változhat.
A szurkolókkal milyen kapcsolattartás tervezel? A legutóbbi ankéton én is voltam…
Számunkra, számomra extrém fontos, hogy a szurkolókkal a viszonyunk jó legyen, és érezzék: egy olyan csapat van a pályán, akiért érdemes kijönni, érdemes száz kilométereket utazni. Azt a hozzáállást, lelkesedét, amit mi a pályán képviselünk, próbáljuk továbbadni; szeretnénk, ha ők is ugyanúgy a magukénak éreznék. Szerintem, ha látják a csapaton, játékoson, minden tőle telhetőt megtesz, akkor a vereséget is el tudják fogadni. Mindig is mondtam, lesznek hullámvölgyek a mérkőzéseken, mert olyan csapat nincs, aki mindent megnyer. Előfordulnak rosszabb fázisok, jobb fázisok, de rendkívül fontos nekünk, hogy a szurkolók – még egy rosszabb fázisban is – ott legyenek mellettünk.
(Fotó: Vona Ildikó)
