Az idén 55 éves Omega együttes frontemberével a Miskolci Egyetemen tartott közönségtalálkozó után beszélgettem.
Vona Ildikó/PannonHírnök: Miskolchoz milyen emlékeid fűződnek? Biztosan rengetegszer felléptél itt…
Kóbor János: Igen, és azt is mondhatnám, hogy nagyon különböző helyszíneken. Ha jól emlékszem a legelső koncertünk pont itt, az egyetemen volt – aulában vagy valami hozzá hasonló tágas helyen – valamikor az 1960-as években. Nem tudom pontosan mikor, de utána is sokat zenéltünk Miskolc-szerte: színházban, futballpályán, a Diósgyőri várban, én legjobban a Sportcsarnokot szeretem.
– 1973-ban rendeztek egy Popfesztivált a DVTK stadionban, azon játszottatok? Akkor kuriózumnak számított, magyar Woodstocknak hívták…
– Így van, emlékszem. Azon mi nem voltunk, mert folyamatosan külföldön koncerteztünk, de hallottunk róla.
– Mi a tapasztalatod, a miskolci közönség mennyire érti a rockzenét?
– Miskolc abszolút rockváros, ez nem kétséges. Itt mindig „ütős” bulikat csináltunk és remek hangulatban. Bármennyire kicsi ez az ország léteznek tájegységei, amiknek megvan a maguk jellegzetessége. Miskolc tipikusan rockváros.
– Utoljára az 50 éves jubileumi koncerten találkoztunk. Mi lett a sorsa annak a nagyzenekaros, szimfonikus hangzású produkciónak?
– Az még nagyon a kezdet-kezdete volt ennek a szimfonikus, rapszodikus korszaknak, viszont az elmúlt években rengeteget jártunk külföldön ezzel a koncertsorozattal. Közben a szimfonikus zenekar és az Omega összedolgozása egyre gördülékenyebbé vált, egyre tökéletesebben szólaltak meg a dalok. Kiváló minőségű 3D-s felvétel készült róla, és bármerre mentünk, a közönség mindenhol szerette.
– Vajon a Kossuth-díj a jubileumi év és a koncertsorozat megkoronázása volt?
– Nem tudom. Nem nagyon foglalkoztunk vele, miért kapjuk. A művészetekben az a legmagasabb díj, annál magasabb művészeti díj nincs. Örültünk neki, hogy ezen a szinten is el vagyunk ismerve, és hál’istennek ma sincs bennünk olyan érzés, hogy esetleg valami másért adták nekünk. Ezt mi a zenéért kaptuk, amit csináltunk.
– És a Romanov Nagykereszt?
– Az teljesen váratlanul ért, óriási meglepetés volt. Főleg azért, mert nagyon sokáig be sem tehettük a lábunkat a volt Szovjetunió területére. 2 évvel a Nagykereszt átadása után pedig visszahívtak: jártunk az Oratóriummal a Megváltó Krisztus székesegyházban, ami az oroszok szentélye – Sztálin felrobbantatta, aztán az 1990-es években épült újra–, és megengedték, hogy ott egy Omega Oratórium koncert legyen.
– Számodra mit jelent, ha kapsz egy díjat? Egyáltalán fontos?
– Persze, hogy fontos. Hogyne lenne! Nagyon jó érzés, amikor értékelik a munkánkat.
– Kerek évfordulók alkalmával szoktatok számvetést csinálni? Végiggondoljátok az eltelt időszakot, vagy nem lényeg?
– Egy rendes könyvet össze kellene rakni a csapatról, az nagyon hiányzik. Csak még annyira aktívan mozgunk, hogy az ember mindig úgy érzi: majd ha az egész körbejárt, tehát befejeződött. Emiatt elképzelhető, soha nem lesz könyv, mert a történet folyamatosan megy tovább.
– Viszont musical már készült az együttesről…
– Persze, sok mellék művészeti ágban ott van az Omega. Lesz majd a Testamentum, illetve az Égi vándor és a Gyöngyhajú lány balladája már nagy sikerrel bemutatásra került, de megmondom őszintén: nem láttam egyiket se, én ugyanis ezt a zenés színházi műfajt nem igazán kedvelem.
– Akkor sem nézed meg, ha Rólad szól? Meg bírtad állni?
– Nem volt nehéz. Magamat szeretem legkevésbé ezekben. Néha egyszerűen az időhiány a fő ok, például a Gyöngyhajú lány balladájának premierjekor nem voltam itthon. Az ExperiDance tánccsoport készítette, és állítólag nagyon jó. A többiek mind látták, Presser Picit (Presser Gábor – a szerk.) meg engem kivéve, de hátha egyszer sikerül megnézni. Igazából én a rockzenét nem szeretem ilyen „direkte” színházi műfajként. Értékelem a rockoperákat, musicaleket, de nem kedvelem különösebben.
– A beatkorszakon kívül a zenetörténetben melyik időszak áll még közel Hozzád?
– A romantikát nagyon szeretem – a 19. század második feléből Wagner, Liszt, Chopin–, nekem az a csúcsa a zenének, és persze Beethoven művészete. Az operákért gyerekkoromban rajongtam, de utána már zavart a túlzott színháziasság. Szerintem egy zongorahangverseny, vagy egy szimfonikus koncert sokkal inkább tiszta zene, az engem jobban vonz.
– Szereted egyébként, ha a hátad mögött egy nagy szimfonikus zenekar játszik?
– Szeretném, de sajnos egészen más a hangszeres képzés. Németországban például kimagaslóan jó zenekarral voltunk: a Martin-Luther Egyetem szimfonikus együttese akadémiai hallgatókból állt, akik olyan precízen, átéléssel, kidolgozva, fiatalos feszességgel játszották a dalainkat, hogy tökéletesen megszólalt minden. Ha nincs eléggé átpróbálva, vagy „belőve” az egész, nem mindig tud teljesen az lenni, amit mi szeretnénk.
– Énekelni hol a legjobb?
– Szabadtéren. Nagyon szeretem a stadionokat, nagy tereket. Templomban énekelni fantasztikus dolog, de az egészen más, hiszen ott a közönség karnyújtásnyira van. A stadionokban egy csodálatos, hatalmas tömeget látsz, a templomokban pedig arcokat.
– Most mi készül? Említetted a Testamentumot…
– Igen, az lesz a következő, és beindul az 55 éves koncertsorozat. Európa-szerte turnézunk. Már nem vagyok annyira repülőellenes, így elképzelhető, hogy a tengerentúlra is ellátogatunk, mert ott még nem jártunk. Japánban igen, de Amerikában még soha.
– Van kedvenc Omega-dalod? Vagy mind kedves?
– Egyik sem. Mindig csak azt hallom ki egy felvételből, hogyan lehetett volna még jobb. Mással nem vagyok annyira kritikus, mint a saját dalokkal. Amikor elkészül egy felvétel én csak a hibákat hallom benne.
– A Gyöngyhajú lány mitől olyan sikeres? Még ennyi idő után is ugyanúgy megérinti a különböző korosztályokat, több nyelvre lefordították… Honnét ez a varázs?
– Ha tudnám erre a receptet, akkor csak ilyeneket csinálnék. Nem tudjuk. Van, amelyikről érezzük, hogy szeretni fogja a közönség, de például a Gyöngyhajú lány kis híján meg sem született. Egy dal hiányzott a 10000 lépés lemezünkről és morfondíroztunk: kellene még egy szép, lassú ballada. Bejött.
– Mi a véleményed a mostani fiatalokról? Vannak tehetséges énekesek, együttesek?
– Vannak, és a youtube-nak köszönhetően nyilvánosságra is tudnak kerülni. Sokkal képzettebbek a maiak, de nincs meg bennük az, hogy egy egészen új stílust indítanak el. Nem fog már Beatles együttes színre lépni, a hatvanas éveket nem lehet visszapergetni. Mostanra a rockzene is nagyon tág fogalommá vált…
– De van még jövője?
– Ha azt vesszük, a művészetek általában fél évszázadot, 60-70 évet szoktak megélni maximum – némelyik még annyit sem–, akkor azt lehet mondani: ez már körbejárt. Nem lehet már annyi újat, érdekeset, meghökkentőt, megdöbbentőt csinálni. Nálam a U2 volt az utolsó eredeti, igazán nagy zenekar, azóta már csak ismétlődések vannak.
– A saját 55 éveteket hogyan tudnád összegezni?
– Rövid volt. Nagyon gyorsan elrepült.
– Soha nem érezted tehernek?
– De. Előfordul, hogy az ember nem érzi olyan fontosnak, aztán jön valami élmény, ami átsegít. Voltak mélyebb pontok, aztán kiemelkedően jó időszakok, bár szerintem ez mindenben így van. Egyszer kicsit feljebb, egyszer kicsit lejjebb, de hál’istennek nagyon magasan van az egész.
– Borsodban mikor és hol lehet találkozni az Omegával?
– Legközelebb Mezőkövesden, július 1-én, a Város Napján lesz egy nagy szabadtéri koncertünk. Miskolcon biztos, hogy a Sportcsarnokban fogunk fellépni, viszont még nem tudok időpontot mondani. Valószínűleg a jövő év elején, de nincs kizárva a november vége sem, csak már ahhoz kicsit rövid az idő. Sokat megyünk külföldre is. Visszatérve a kérdésedhez: azok a borsodiak, akik szeretnének egy jó Omega-bulin részt venni, jöjjenek el Mezőkövesdre!
