Pannonhírnök
Keresés
Close this search box.

„Engem nagyon kegyelt a sors eddig”- beszélgetés Harsányi Attila színművésszel

Mindig érdekelt és nagyon vonzó volt számomra a színjátszás. Jártam Szép Laci bácsi színi tanodájába egy időben, aztán jött egy fiú Budapestről, aki verseket szavaltatott velünk, és ő mondta, hogy nekem ezt kéne csinálni

Vona Ildikó: Gratulálok az Évad legjobb színészének! Számítottál rá, hogy Miskolcon idén te leszel a legjobb, vagy váratlanul ért a díj?

Harsányi Attila: Igazából nem számít erre az ember, de nagyon jól esik. Örültem neki, mégiscsak a saját kollégáim gondolták azt, hogy ebben az évben nekem adják ezt a címet. Előző évben Görög Laci kapta, most én. Ez mindig nagy öröm. Ugyanolyan jó érzés, mint amikor a nézők tapsolnak.

– Kaptál már ilyet? Nekem úgy rémlik, nem ez volt az első…

– Igen, kaptam már máskor is. Talán ez a negyedik alkalom. Jó, hogy figyelünk egymásra az évad folyamán, megnézzük egymás produkcióit, aztán mindenki gondol valamit és véleményt mondunk ezzel a szavazással.

–  Jól tudom, hogy miskolci srác vagy?

– Igen, itt születtem.

– Akkor viszont elég sokára keveredtél ehhez a színházhoz. Játszottál Pesten, több vidéki városban, külföldön is jártál. Mi volt ez a nagy kitérő?

– Felkerültem Budapestre, hosszú ideig voltam ott a Nemzetiben, utána Pécsen, Szolnokon, Szegeden kétszer. Pécsett Halasi Imrével dolgoztam együtt a Valahol Európában című musicalben, Hosszú szerepét játszottam benne, ott ő valahogy megkedvelt engem és hívott Miskolcra. Úgy éreztem akkor, hogy jönnöm kell és itt ragadtam. Azóta vagyok ennél a társulatnál, ami jó minden szempontból, mivel nekem itt él a családom. Húsz évig voltam itt-ott-amott, mindenhol, végül visszatértem a szülővárosomba.

– Az iskoláid is itt végezted?

– Igen, a 100-as szakközépbe jártam, ahol kitanultam a bútorasztalos szakmát.

– A színészet hogyan kezdődött?

– Mindig érdekelt és nagyon vonzó volt számomra a színjátszás. Jártam Szép Laci bácsi színi tanodájába egy időben, aztán jött egy fiú Budapestről, aki verseket szavaltatott velünk, és ő mondta, hogy nekem ezt kéne csinálni. Felmentem a Nemzeti Színházba, aztán egyszer csak ott találtam magam egy színpadon Sinkovits Imrével, Tolnay Klárival. Volt egy kis külföldi kaland is az életemben: elmentem Hollandiába egy vándorcirkuszba dolgozni. Szerencsére jött Aradról egy színházi felkérés és azóta szinte csak a színjátszással foglalkozom.

Szegeden rendeztél is, ugye?

– Igen, kipróbáltam magam rendezőként néhány darabban. Csináltam egy csapatot, akikkel létrehoztunk előadásokat. Volt köztük egészen nagyszabású is, a 900 férőhelyes új szegedi szabadtérin álltam a színpadnál- előttem tíz színész, tizenöt táncos, meg Koncz Gábor- és mikrofonnal a kézben mondtam, hogy: „Gyere be jobbról, te balról!”. Ott már tudtam, nem az én szakmám ez. Én hobbirendező vagyok.

Miskolcon a Vasgyárban rendeztél egy Kis herceget. Az mi volt, gyárszínház?

– A Vasgyárban létezett egy Acélhengermű és odataláltuk ki. Ez a fiúcska acélemberek közé érkezik meg, jön egy tiszta kisfiú egy mocskos környezetbe. Nagyon nagy ott a tér, ezért dolgoztam ikerpárokkal. Izgalmas volt, mert „pattogott” az egész: amikor az egyik eltűnt, a másik felbukkant. Nem amatőr kezdeményezés volt; Krámer Gyuri, Horváth Zsuzsa szerepelt benne, Nagy Nándor írta hozzá a zenét. Aztán csináltam még a miskolci Hősök terén a mélygarázsban egy produkciót, a következő évadban pedig egy lakásban fogunk előadásokat tartani. Oda körülbelül tíz ember fér majd be, de engem ezek a terek sokkal jobban izgatnak, mint a színházi tér.

Nem zavar, ha nagyon közel van a közönség? A Boldogtalanokban két méterre ülnek a nézők…

– Kint, Aradon sok ilyet csináltunk, ott főként monodrámákat játszanak. Én nagyon szeretem, ha közel van a közönség. Kicsit perverz vagyok ebből a szempontból. Minél közelebb ülnek a nézők, annál kevesebbet kell csinálni, viszont megvan az a nehézsége, hogy nagyon le lehet bukni. Nagy színházi távolságban le tudod „viselkedni” a dolgokat, de egy-két méterről minden látszik.

 

Jancsó Dórával az Egy csók és más semmi c. előadásban (Fotó: Éder Vera/ Miskolci Nemzeti Színház)

 

– Említetted Aradot. Gyakran játszol ott, sőt díjat is nyertetek nemrég…

– Igen, az Aradi Kamaraszínházzal tavaly nyáron csináltuk a Sex, drugs, gods & rock’n’roll előadást, ami most Sepsiszentgyörgyön az Atelier fesztiválon megkapta a Legjobb „One Man Show” díját. Tavaly nyertünk vele a pitesti nemzetközi fesztiválon, idén megnyertük vele a MOST Fesztiválon a legjobb monodráma díját és elhoztuk a Magyar Művészeti Akadémia különdíját is. Egyórás monodráma, amit Eric Bogosian, José Saramago Káin című könyvéből gyúrtunk össze Tapasztó Ernővel, Fekete Rékával. Különböző karaktereket formálok meg benne úgy, hogy egy széken ülök ingben-gatyában és eléggé érdekes szövegeket mondok. Ja, és néha szemüveget cserélek.

A miskolci Amadeusra hogyan emlékszel vissza? Te voltál benne Mozart…

– Az még nagyon az itteni munkám kezdetén volt. Engem nagyon kegyelt a sors eddig. Olyan szerepeket osztottak rám a rendezők, ami mind hatalmas feladat egy színész számára, és én biztos voltam benne, hogy nem tudom megcsinálni. Mozart is ilyen volt, és úgy álltam neki az Erdélynek is a mostani évadban, hogy lehetetlen Báthory Gábor szerepét végignyomni.

Mennyire fáradtál el?

– Rettenetesen. Iszonyat kemény, és a Boldogtalanok főszerepe ugyanilyen. Én most, így az évad végén a dögfáradt szintjén vagyok. Kipurcantam minden szempontból.

Az „Egy csók és más semmi” főhőse, Sándor viszont egy olyan figura, ahol lehet tobzódni a szerepben. Énekelni, táncolni…

– Én azt is imádom. A Parasztoperában játszottam az Idegent, ami megint egy másik figura, Báthory egy harmadik, Húber Vilmos egy negyedik. Nagyon színes volt ez az évad.

– Hogy állsz a zenés-táncos darabokkal?

– Az elején mindig rettegek tőle, aztán nagy kínlódás után rájövök a szerep ízére, technikájára, ritmusára. Ez egy pokolian nehéz műfaj. Az Egy csók és más semmi esetében például az irgalmatlanul nehéz, hogy olyan embert kell csinálni ebből a Sándorból, akinek szájából ezek a „lufi” mondatok őszintén tudnak kijönni. Ha van mögötte egy ember, egy szenvedély, akkor a dolog limonádé, de működik. Mindig azon kínlódom a próbafolyamatok alatt, hogy meg tudjam szeretni a figurát, amit éppen játszom. Mert, ha megszeretem, akkor már játszhatunk belőle hetvenet, vagy százat.

– És most hogy érzed, ezt szereted?

– Már nagyon. Átkerültünk a Nagyszínházba, mert a Nyári Színház tetőszerkezetéről kiderült, hogy balesetveszélyessé vált. Ott teljesen más levegője volt a történetnek, szabadtér, mások a viszonyok és hirtelen jött ez a váltás. Kicsit fura a zárt tér, egy-két dolgot még meg kell szokni, de maga a szerep már abszolút közel áll a szívemhez.

– Jártál énektanárhoz, aki szerint olyan hangod van, amivel később akár operát is énekelhetnél. Ez hogy áll most?

– Már sehogy. Szegeden jártam három évig tanárhoz, ő ösztönzött, mert amikor skáláztunk kiderült, hogy nagyon csúszik fel a hangom a C irányába. Jelenleg se időm, se türelmem nincs ehhez, és őszintén megmondom: már nem is érdekel. Az lett volna a szerencsés, ha tizenévesen kiderül ez a dolog, akkor lehetett volna belőle valami, de mostanság inkább prózát szoktam mondani, és hogy hivatásszerűen énekes legyek, ezt már nem akarom.

– Jövőre milyen darabokban láthatunk?

– Miskolcon az Egy csók és más semmi, meg a Boldogtalanok átmegy a következő évadba, aztán leszek a Nagy Romulusban, a Liliomban és úgy néz ki, hogy kint, Romániában fogom játszani a III. Richárdot. Aztán ki tudja, mit hoz még a sors, mi jön még közbe. Kicsit lazább lesz itt a következő évad, ami nem is baj, mert megnősülök a nyáron. Azt már most tudom, hogy sokat kell majd utazgatnom- egyébként is rengeteg fesztiválra járok-, viszont összességében egy nagyon színes évad elé nézek.

 

Nyitókép: Gálos Mihály Samu

MEGOSZTÁS
Facebook
Twitter
LinkedIn
További cikkek