Vona Ildikó/ PannonHírnök: Hogyan kerültél kapcsolatba Miskolccal?
Kendi Lajos: Legelőször 2016-ban jártam itt. A Bartók Plusz Operafesztiválra jöttem, és nagyon tetszett a hely, ez a színház, a társulat, az itteni emberek. Egy kortárs operát adtunk elő akkor, Beischer-Matyó Tamás Kreatív kapcsolatok című kamaraoperáját. Az én karakterem, a Fotós volt a főszereplő, és László Boldizsár, Frankó Tünde, Lukács Anita szerepelt benne. Eltelt pár év, utána Cser Ádám a Figaro házassága című operába hívott ide, most pedig az Atelier és a Bajazzók című operákban láthat a miskolci közönség.
Turistaként sem jártál itt soha?
Nem, az Operafesztivál volt az első alkalom. Én, amikor befejeztem Kolozsváron az egyetemet 2003-ban, akkor kikerültem ösztöndíjjal Salzburgba, és ott éltem 15 évet. Volt egy olyan pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy Magyarországra jövök. László Boldizsár barátom sokszor hívott, neki nagy szerepe volt ebben.
Ezek szerint az első miskolci operaszereped egyben az első magyarországi szereped is volt?
Igen. Magyarországon itt debütáltam, Miskolcon a fesztiválon 2016-ban. László Boldival mi sokat énekeltünk együtt más országokban, és ő mondta nekem, hogy van itt egy kortárs opera, amihez baritont keresnek. A rendező megnézett egy-két videót rólam, ami akkor fenn volt a neten, aztán elküldték a kottát és megkezdődtek a próbák. Utána a szegediek felkértek a Faustra, 2018-ban a Rigolettóra, aztán jöttek szépen a szerepek.
Hogyan kerültél Magyarországra? Tudom, hogy Erdélyben születtél.
Székelyudvarhely mellől származom, tősgyökeres székely vagyok, anyukám és apukám is onnan való. Nem volt zenész a családunkban. Apukámnak gyönyörűszép hangja volt, de nem foglalkozott vele különösebben. A nővérem zongorázott, aztán én is elkezdtem hangszert tanulni. Csellóztam, hobbiból bőgőzöm, meg basszusgitározom.
Láttam az interneten azt a basszusgitáros videódat, de az kamu. Vagy nem?
Az én vagyok. Nagyon unatkoztam a pandémia alatt, mert annyira nem volt mit csinálni, és a neten vettem magamnak egy basszusgitárt. Nekem mindig nagyon fontos a harmóniavilág, a zenének az az alapja. Ha jó a basszus, jó a zene.
A basszusgitár a könnyűzenére jellemző. Hogy állsz vele?
Szeretem a könnyűzenét, bár inkább úgy fogalmaznék, hogy minden zenei irányzatot szeretek, ami jó zene. Szerintem nincsen könnyűzene, meg komolyzene, én azt mondom, hogy van jó zene és van kevésbé jó zene.
Az éneklés honnan jött? Nem volt annyira evidens, hogy énekelj.
Az éneklés úgy jött, hogy a szüleim elköltöztek Aradra Székelyföldről, és Romániában létezik az a rendszer, hogy líceum. A középiskolának az érettségiig tartó 4 évét hívják líceumnak, és a líceumot, tehát a középiskolának ezt a részét, én zeneszakiskolában végeztem csellistaként. Ott kötelező volt énekkarba járni, és akkor kezdtem énekelni.
Magánénekes hogyan lett belőled?
Temesváron van egy nagyon jó operaház, annak a kórusába kerestek kisegítőt egy Faust-produkcióba. Oda elmentem, és elvarázsolt engem, amit a színpadon láttam. Eldöntöttem magamban, ha lesz rá lehetőségem, megpróbálok énekelni. A katonai szolgálat után elmentem Kolozsvárra felvételizni és felvettek. Ott elsőéves koromban az operaház énekkarát erősítettem, utána pedig magánénekesként foglalkoztattak tovább.
Mi volt az első szereped?
Az Álarcosbálból megkaptam Silvanót, aki egy katona. Van szép énekszólama az első jelenetben, a fináléban is, és Kolozsváron nagy divat volt a beavatás. Ilyenkor a kollégák beavatják a kezdő énekest, kitalálnak valami tréfát, ami élesben megy a közönség előtt. Mindenki tudta ezt, csak én nem. Az első jelenetben a cselekmény szerint behoznak egy levelet, amit el kell olvasni. Megjött a levél és egy vicces fotó volt benne; meg sem tudtam szólalni, amikor megláttam. Aztán mondták a kollégák, hogy: „Semmi baj, be vagy avatva, most már közénk tartozol!”. Utána jöttek szépen a feladatok, például énekeltem Kolozsváron Figarót a Sevillai borbélyból, Valentint a Faustból.
Hogyan kerültél Salzburgba?
Amikor Kolozsváron ötödéves voltam, kaptam egy ösztöndíjat Salzburgba a Mozarteumba, és ott mesteriztem. Találkoztam egy nagyon kedves basszistával, aki a tanárom lett. Rengeteget dolgoztunk együtt, sok mindenért hálás vagyok neki.
Mit adott neked Salzburg?
Egy „összkultúrai sokkot” kaptam, amikor Romániából eljöttem és megérkeztem oda. Erdély és Kolozsvár a szívem csücske, de Salzburg egy másik szint. Kinyílt a világ, és az ott szerzett tapasztalatok megerősítettek abban, hogy jó úton vagyok.
Soha nem merült fel benned, hogy abbahagyod az operaéneklést?
A pandémia nagyon kihúzta a szőnyeget a talpunk alól. Én soha nem azért csináltam az operaéneklést, hogy gazdag legyek, híres legyek vagy csajozzak. Számomra az éneklés egy kifejezési forma, én így tudom a legjobban kifejezni magam a színpadon. A hangomon keresztül ki tudok fejezni érzéseket, nekem ez a fontos.
Eredetileg Ludovik a neved. Miért?
Nem! Azért lett Ludovik, mert a románok lefordították azokat a neveket, amiknek voltak román megfelelői. Édesapám 1933-ban született és annak ellenére, hogy soha sehová nem költözött el, volt két állampolgár. Őt Lajosnak hívták, és a székelyeknél tradíció, hogy az első fiúgyerek örökli az apja nevét. Amikor megszülettem, édesapám be akarta íratni a Lajos nevet, de azt mondták, hogy nem. A Lajos román megfelelője a Ludovic, amit a románok k-nak olvasnak. Ő kérte, hogy k-val a végén anyakönyvezzenek, ne pedig románosan c-vel. Én szerettem volna magyar állampolgár lenni – most kettős állampolgár vagyok –, és amikor engem honosítottak Magyarországon, első dolgom volt, hogy visszaváltoztattam a nevemet Lajosra. Itt nincsen semmi művészkedés vagy extra magyarkodás, hanem ezt édesapám tiszteletére tettem. Ő nem érte meg azt, hogy újra magyar állampolgár lehessen, mert előtte meghalt.
De a sikereidet még látta, amikor már operaszínpadon álltál?
Nem. Apukám akkor halt meg, amikor én Kolozsváron elsőéves voltam. 1998-ban mentem Kolozsváron egyetemre, és ’99 márciusában eltemettük aput.
És anyukád?
Anyukám jól van és nagyon örül a sikereimnek, ő támogatott kezdettől fogva. Anyai nagymamám, aki 1900-ban született, ő nálunk élt, és amikor felvettek az egyetemre megkérdezte, mit fogok tanulni. Mondtam, hogy zenét és éneket öt évig, mire ő megkérdezte: „De miből fogsz megélni?”.
Elég régóta állsz színpadon, szoktál még izgulni?
Azt szoktam mondani félig nagyképűen, félig őszintén, hogy próbáltam, de nem segít. Van bennem egy kicsi drukk, de nekem az a dolgom, hogy megtanuljak minden hangot abból a nótából, meg abból a szerepből, amit odaadnak nekem. Fel legyek készülve, tudjam a szöveget, a hangokat, hogy mikor mit kell csinálni a színpadon. Én a próbafolyamat alatt már tudom magamról, mit hogyan kell énekelnem ahhoz, hogy az száz százalékosan működjön majd a közönség előtt.
Ha nem operaénekes lennél, milyen szakmát tudnál magadnak elképzelni?
Engem a történelem mindig nagyon érdekelt. A régészetet varázslatosnak tartom, mert ott megfejtenek, összeraknak dolgokat a semmiből. Egy leletet nem lehet megkérdezni, hogy mi volt a megtalálás előtt, hanem össze kell rakni a puzzle-t. Valami ehhez hasonló foglalkozást tudnék magamnak elképzelni, ha nem operaénekes lennék.
Színpadon hol lehet veled találkozni?
Miskolcon az Atelier-Bajazzók előadásban, Debrecenben készül a Carmen, és Csehországban lesz fellépésem. Áprilisban megyek Aradra, ahol az ottani zenekarral egy Mozart-Rossini esten éneklek. Tanítok is: meghívtak a temesvári egyetemre, mesterkurzust tartok majd az egyetemistáknak. Kényes dolog tanítani, mert nagy a felelősség.
Színpadon tanulsz meg igazán énekelni. Azon túl, hogy elénekled a szereped, bármikor történhet váratlan esemény.
Ha pozitív, azon könnyebb túljutni, de történhet valamilyen tragédia is, akkor tényleg egy másfajta adrenalin van a testedben, másképp működnek a dolgok, de akkor is meg kell csinálni. És nem azért csináljuk meg, mert hű, de vagányok vagyunk, hanem azért, mert tiszteljük a közönséget, tiszteljük a darabot, meg tiszteljük azt, hogy művészet. A Bajazzóknak pont ez a lényege: megy tovább a show, bármennyire is lerágott csontnak tűnik a mondat: „The show must go on”. A váratlan dolgokat pedig meg kell tanulni kezelni, és ezt megtanulni csak a színpadon lehet.
Produkció közben mennyire szoktad figyelni a közönséget?
Nagyon. Koncerten meg pláne! Színházi szerepben le vagy kötve egy akcióhoz, de koncerten, ami kicsit improvizatívabb, ott pláne, hogy kell reagálni a közönségre. Érezni a közönséget, meg arra válaszolni, ahogyan ő reagál. Én hiszek abban a metakommunikációban, ami a színpad és a nézőtér között létrejön egy adott koncert vagy előadás alatt. Én hiszem, hogy ez létezik.
