Miskolcon, a Generali Arénában adott teltházas koncertet a Dolly Roll néhány napja, interjúnk a fellépés után készült.
Vona Ildikó: Milyen emlékeid fűződnek Miskolchoz?
Dolly: Fantasztikusak. A ’80-as évektől kezdve nagyon sokszor léptünk fel ebben a városban zsufi teltházas, sikeres koncertekkel. Általában „szétverték a házat”, de egyszer szinte szó szerint így történt: buli előtt már csilláros teltház volt, viszont rengetegen még odakint álltak és széttörték az üvegeket az ajtókon, mert be akartak jutni. Óriási balhé lett, a rendőrség is kijött… De nekünk az büszkeség, hogy ilyen sokan kíváncsiak ránk.
– Még a szocialista időkben kezdtétek el játszani a rock and roll dalokat. Miskolc például akkoriban egy erőteljes kommunista város volt, vagy zenélés közben ez nem számított?
– A zene mindentől független! Az a dallamvilág, amit mi szeretünk, nagyrészt találkozik a közönség ízlésével. Ezek a bulizós, jókedvű számok, amikre táncolni lehet, nagyon gyorsan belopják magukat a hallgatóság szívébe. Az a véleményem: amit az ember még tinédzser korában magába szív- legyen akár frizura, zene, öltözködés-, meghatározó lesz a további sorsát illetően. Élete végéig főleg azt fogja szeretni, az lesz az igazi kedvenc. Külön szerencsénk, hogy a hatvanas évek fantasztikus, színes zenei világában tobzódtunk fiatalon! Hiszen ez a kor a művészetekben valóban egy nagy generációt adott a világnak. Annak idején gomba módra nőttek ki pl. a jobbnál jobb együttesek. Az egy forradalom volt, egy hihetetlenül gazdag zenei forradalom.
– Könnyen lendületbe hozta a fiatalokat a rock and roll?
– A rock and roll volt az a zene – és most ne beszéljünk a Beatlesről-, ami másképp mozgatta meg az embereket, és elütött a korábbi dzsesszes, finomabb változatoktól. Mi ezen az ötvenes-hatvanas évek zenéjén nőttünk fel. Talán hihetetlen, de ennek a 20 évnek a daltermését, zenei kínálatának legalább 85 %-át – még a hangszeres dalokat is, pl. Shadows – hibátlanul le tudom énekelni. Ez a zenei világ meghatározó volt, számomra is. Itt most láttad a mai koncerten: volt nálunk rock and roll, beat, játszottunk kicsit rockosabb, diszkósabb számokat is. Folyamatosan törekedtünk arra, hogy ne legyünk egysíkúak. Becsempésztünk egy-egy olyan dalt az albumokra, ami picit elütött a többitől, de arra vigyáztunk, hogy az soha ne legyen erőltetett.
– Ez lehet a Dolly Roll tartós sikerének titka? Eltelt 36 év és a közönség még mindig kívülről fújja a dalaitokat…
– Azt gondolom, ez is sokban közrejátszott. Hogy a zenei ízlésünk a közönség igényeivel nagyrészt egyezik. Ez a fajta zene megmozgat, ezt szeretik az emberek. Slágeres zene, hamar a fülbe kúszik és lehet énekelni. Azt tapasztaltam az évek során: a koncerteken szeret a közönség velünk énekelni. És nálunk ezt lehet is!
– Ahogy járjátok az országot, van különbség a fogadtatásban? Nyugati vége, keleti vége?
– A közönség mindig és mindenhol jó! Elmondhatom, hogy a 36 év alatt egyetlen egyszer játszottunk olyan bulin, ami kicsit furcsára sikeredett. Egy megnyitóra hívtak meg bennünket, és az emberek egy része azt nézte, hogy milyen a berendezés, mi mennyibe kerülhetett, így mi a közönség másik felével buliztunk. Szerencsére az elmúlt évek többi fellépése jobbnál-jobb volt.
– Eredetileg nem énekesnő akartál lenni, ugye?
– Én matematika professzornak készültem, de végül a színpad mindent bontott. Nagy örömömre mégis megmaradt a matek, mert 1992 óta számítógéppel programozom a dalokat, és ott kiélhetem ezt a fajta logikai készségemet.
– Énekelni tanultál valamikor?
– Nem, nem volt rá szükség. Már négyéves koromtól énekelgettem, akkor kis produkciókat adtam elő.
– A szüleid hogyan fogadták, hogy énekesi pályára léptél?
– Eleinte nagyon nem örültek. Azt szerették volna, hogy először egyetem, matematika-fizika szakon, és a diploma után majd eldöntöm, akarok-e még énekelni Viszont, amikor már sokat szerepeltem a tévében és a szomszédok mondták: „Láttam a kislányukat a televízióban”, megenyhültek és büszkék lettek. Ha meggondolom az ő tervük egy normális út lett volna, de nem bántam meg, hogy így alakult az életem. Sőt!
– Jártál rövid ideig a Színművészeti Főiskolára, színésznő szerettél volna lenni…
– Oda is jártam, és nagy örömmel gondolok rá vissza, de ha úgy veszed – akár az első három évben a Hungáriában, akár a Dolly Rollban-, amikor még voltak 3 teherautós bulik (egy szállította a színpadot, egy a fényt, egy a hangot), akkor mi egy „színházat” vittünk magunkkal. Díszleteink voltak, táncosaink, többször átöltöztünk, jelenetek váltották egymást. Ez egy zenés színház volt tulajdonképpen.
– A Ruttkai Éva Színházzal milyen közös produkciód volt?
– Az egy tündéri aranyos dolog. 1995-ben Hungária év volt, akkor csináltuk a Népstadionban a Hungária „rivájvelt”, 100 ezer néző előtt. Azalatt az idő alatt olyan szerződésünk volt, hogy saját fellépésünk nem lehetett, viszont pl. színházi szereplés nem volt megtiltva. Engem felkértek egy zenés darabra a Ruttkai Éva Színházban, amit boldogan elvállaltam: a „Hippolyt, a lakáj”-ban én voltam a mama. Isteni színészek között.
– Festegetni szoktál még?
– Azt is szoktam, igen. Néha rám jön, és már volt öt kiállításom. Sokáig úgy gondoltam, hogy csak a dalaimmal, az éneklési módommal tudok érzelmeket közvetíteni, de rájöttem, a képeken keresztül is lehet. Mert attól függ, milyen hangulatom van, olyan színeket, formákat használok. Ránézel a képre és azonnal tudod, itt kirobbanó kedvem volt, ott meg picit el voltam kenődve.
– Jövőbeli koncertek?
– Rengeteg meghívásunk van, és nem csak Magyarországra. Mehetnénk Amerikába, Londonba, Ausztráliába; a szomszédba megyünk is (Felvidékre, Romániába). És járjuk az országot. Több fesztiválra is hívnak, ezek most állnak szervezés alatt. Szerencsére annyi fellépésünk van, hogy minden szombatunk foglalt.
Nyitókép: Dolly (Fotó: Dolly Roll)
