Böjte Csaba szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány megalkotója 1958-ban született Erdélyben, Kolozsváron. 1982-ben jelentkezett a ferences rendbe, tanulmányait Gyulafehérváron és Esztergomban végezte. 1989-ben szentelték pappá. Több helyen eltöltött papi szolgálat után 1992-ben került Dévára, ahol befogadott néhány utcagyereket, és az évtizedek óta üresen álló ferences kolostorba költöztek. A kicsit később létrehozott alapítvány segíti a nehéz sorsú gyerekeket; ételt, ruhát, szállást biztosít és foglalkozik taníttatásukkal, erkölcsi nevelésükkel.
Csaba testvérrel a miskolci Generali Arénában tartott, Jézus a mi királyunk című tanévzáró ünnepség után beszélgettünk.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Milyen érzés sportcsarnokban beszélni?
Böjte Csaba: Ez egy sajátos új műfaj, amit próbálunk kitalálni – hogy sportközpontban és ennyi gyereknek –, de végül is azt láttam, a gyerekek elfogadták, senkinek a szemében nem volt bánatkönny. Úgy tűnk, Atanáz püspök atya (Orosz Atanáz – a szerk.) ötletét, az általa meghirdetett vakáció előtti programot szívesen vették. Tréfásan azt mondanám: a portékát eladtuk.
– Ez a sportolók birodalma, de mennyire alkalmas egy ilyen hatalmas tér mély gondolatok átadására?
– Most Jézusból próbáltunk bajnokot csinálni, királyt, és én azt tapasztaltam: a gyerekeknek átjött, hogy a lelkiismeretünk által Isten szól hozzánk. Az autóban is van GPS. Ha eltévedünk, ne essünk kétségbe, hanem figyeljünk rá, mert mindig el tud vezetni a célunkhoz az a kis műhold az égen. Higgyünk abban, hogy a mennyei GPS, a Jóisten szeret, és akármennyire eltévedünk ebben a kusza világban, mindannyiunkat célba tud vezetni!
– A sikerhez az is fontos, hogy az emberek, a gyerekek higgyenek magukban, a saját erejükben, képességeikben…
– Persze! Bízom a saját izmaimban, memóriámban, gondolkodásomban, szerveimben, de ugyanúgy kell hinnem a lelkiismeretemben is, ami Isten drága ajándéka, ami által nyitott vagyok a természetfeletti világra. Autonómiára kell nevelni a gyerekeinket, hogy az ő életükben Krisztus legyen a király, és ne a vágyaik, félelmeik, kishitűségük, reménytelenségük, rosszindulataik vezessék őket, hanem a szeretet.
– A napokban előadták Déván Tolcsvay László rockoperáját, a Mária evangéliumát oratóriumi változatban. Mit szól a vallásos történetek rockzenei feldolgozásához?
– A lényeg a fontos: szeressük Istent, a Szűzanyát, egymást! Hogy milyen formában adjuk elő, az nem számít. Hogy most valaki vászonra fest vagy kőbe farag, orgonán vagy elektromos gitáron mondja el Isten iránti szeretetét, tiszteletét – a hordozó eszköz lényegtelen. Bárcsak minél több hangszeren, stílusban és formában mondanánk ki ugyanazt! Nagyon hálásak vagyunk a szervezőknek, amiért elhozták ezt a darabot közénk (Dévára), és hogy még a bevételt is nekünk adták, azt külön köszönjük.
– Gyorsan megtalálja a közös hangot a gyerekekkel, de önnek sem volt könnyű gyerekkora. Édesapja költőként írt egy verset, a Securitate megbüntette miatta…
– Akkoriban a műkritikát a Belügyminisztérium gyakorolta, és ezt a verset őneki hét év börtönnel díjazták, társadalom elleni izgatás címszó alatt.
– Miért? Mi állt abban a versben?
– Üvöltenek a farkasok, hideg van, türelmesnek kell lennünk és ki kell tartani, mert előbb-utóbb eljön a tavasz. Magukra vették a farkasüvöltést, meg a rossz dolgokat… Emlékszem, ötödikes voltam, amikor az iskolában tanultuk a számtan-axiómákat; vannak alapaxiómák, amiket nem tudunk bebizonyítani, de el kell fogadni. Arra gondoltam, az életnek is kell, hogy legyenek ilyen alapaxiómái. Leírtam magamnak, és azóta is ezek a szempontok vezetnek: az élet szép, az élet jó, élni érdemes. Biztatok mindenkit, hogy merje a pozitív gondolkodást, a szeretetet az élete középpontjába helyezni, és akkor, mint az a keljfeljancsi figura, mindig talpra áll.
– Önnek van polgári foglalkozása is, autóvillamossági szerelő…
– Igen, meg bányász is voltam.
– Szénbányában?
– Kaolin. Abból készítik a porcelánt. 1990 előtt, a forradalom előtt Romániában diktatúra volt; mindenkinek valahol dolgoznia kellett, nekem mindig is dolgozott a családom. Úgy gondoltam, a teológiához pénz kell – akkoriban nem létezett ösztöndíj –, ezért elmentem dolgozni. Leereszkedtünk 120 méterre a föld alá, de nem csak a pénzkeresés miatt vállaltam, hanem hogy megismerjem az ottani embereket. Mire van szükségük? Tudnom kell, ha pap akarok lenni.
– Miért választotta a papi hivatást?
– A kommunizmus alatt három opció volt a fiatalok előtt. Egyik, hogy veszem a sátorfámat és elmegyek. Én nem akartam elhagyni a szülőföldemet. A másik, hogy nem is olyan rossz ez a világ, meg lehet vele barátkozni, s épít az ember magának egy elefántcsonttornyot. Én azt sem akartam. Láttam a gondokat, bajokat Erdélyben, Romániában – most is látom –, de nem elfutni kell, belenyugodni, hanem neki kell állni és megoldani a problémákat. Ezért szövetségest kerestem. Úgy láttam, egyik szövetséges a Jóisten, s elkezdtem tanulni, képezni magamat. Akkor meszeljük ki ezt a világot, vágjuk ki a gazt, ültessünk rózsát! Azóta is ezt csinálom. Nem a rosszal kell harcolni, mert nem lehet a sötétséget összefűrészelni és kilapátolni az ablakon, hanem fényt kell gyújtani. Igyekszem Istenhez közelebb vinni az embereket, a szeretet útjára vezetni őket, s hiszem, hogy jobb lesz a világ.
– Amikor Dévára került, ott fogadta be az első árva gyereket…
– Nem volt eltervezve, hogy gyermekvédelmet csinálunk. Közel laktunk az állomáshoz, és a mise végén mindig egy csomó gyerek koldult a templom előtt. Nagyon nehéz azt mondani „az Úr legyen veletek, járjatok békében”, miközben látom, hogy a gyerekek éhesen nyújtogatják a kezüket. Behívtam egy ebédre, vacsorára őket, aztán már nem is akartak elmenni. Szerveztünk egy tábort, a végén elköszöntem, hogy lehet hazamenni. Az egyik kislány sírni kezdett: miért nem csinálunk éves tábort? És azóta táborozunk, már 25 éve. Több mint hatezer gyereket fogadtunk be – mi csak azokat fogadjuk be, akik írásban kérik, tehát ők jönnek maguktól, nem mi „halászunk” –, és próbáljuk őket nevelni. A Szent Ferenc Alapítvány olyan, akár egy nagy fa. Van madár, aki fészket rak oda, de van, aki csak rövid időt tölt el, aztán továbbrepül.
– Az első gyerekek már felnőttek. Megtalálták a helyüket az életben?
– Több mint négyezer gyerekünk repült ki, sokan közülük családot alapítottak. Képzelje, ezernél is több unokám van! Örömmel tölt el, amikor kapom a visszajelzést tőlük, hogy boldogok, sikeresek. Vannak gyerekeink, akik egyetemen doktoráltak, és van, aki egyszerű kézművesként dolgozik. Sőt, nemrég találkoztam az egyik fiúval, aki leérettségizett, teológiát végzett, ferences rendi szerzetes lett, és most Betlehemben, a Születés Bazilikájában szolgál.
– Tudna mondani aktuális számadatot?
– Jelenleg 83 helyiségben 2100 gyerek tölti a vakációját nálunk.
– Milyen tanácsot adna a diákoknak? Hogyan töltsék hasznosan a nyári szünetet?
– Márton Áron, Erdély nagy püspöke szerint az iskolán kívüli oktatás és a vakáció is alkalmas arra, hogy a kötelező tananyagon túl – egy-egy táborban, a tábortűz mellett vagy kirándulás közben – valódi értékeket tudjunk átadni. A gyerekek olyanok, mint a szivacs. Ha semmit nem csinálok, akkor arra tanítom őket, hogy nem kell semmit sem csinálni. Virágot ültetünk, kertészkedünk, kézimunkázni is lehet, szóval sok-sok minden van, amivel hasznosan eltölthető a vakáció.
– Ilyenkor többet tévéznek, interneteznek a fiatalok…
– Minden a mértéktől függ. Mi döntjük el, mire használjuk azt a televíziót, telefont, internetet. Nekünk, felnőtteknek pedig az a feladatunk, hogy igazi értékek felé irányítsuk a gyermekeink figyelmét.
– Köszönöm szépen az interjút!
Nyitókép: MTI-fotó
Kövessen minket a Facebookon is!
