Prohászka Fanni volt a vendége a Miskolci Színházbarátok Egyesülete márciusi alkotói beszélgetésének. A miskolci teátrum művésznője mesélt pályája meghatározó állomásairól, kedvenc és nehézséget okozó szerepeiről, de még abba is beavatott, hogy mivel tölti a szabadidejét.
Kisgyerekként kezdted a szereplést, de hogyan lett belőled színésznő?
Csepelen születtem, Budapest külvárosi, kertes házas részén. Ott jártam óvodába, és már 4 évesen egyértelmű volt, hogy az ovis műsorokban részt veszek. Egy ovis előadásban játszottam a Kis vakond szerepét, ez volt az első szerepem. Általános iskolás koromban gyakran szerepeltem szavalóversenyeken, a legtöbbet meg is nyertem, és fontos állomás volt, amikor bekerültem egy félamatőr társulatba. Főleg gyerekszínészekből állt, de egy idő után két felnőtt vendégünk is volt: Elek Feri, aki most a budapesti Katona József Színház tagja és Szanitter Dávid, aki a Kolibri Színház tagja volt.
Milyen darabokat játszottatok?
Az első előadás, amire castingot is tartottak, a Mondják meg Zsófikának! című Szabó Magda-regény volt, aztán pedig Michael Endének a Momo című mesés, de mégis felnőtteknek is szóló regénye, amiben én játszottam Momót.
Meddig tartott ez az időszak?
Körülbelül tíztől tizenhároméves koromig, az általános iskolai időszak végéig. Akkor már egyértelmű volt, hogy drámatagozatra szeretnék jelentkezni középiskolába, így jutottam be a Vörösmarty gimibe. Első helyen!
Elméleti és drámás gyakorlati vizsgát kellett tenni, meg számított az addigi tanulmányi eredmény is, és ezek összesítése alapján első helyen kerültem be.
Ott viszont annyira meg voltam szeppenve a sok idegen embertől, hogy nagyon nem találtam először a helyem az osztályban. Utána, amikor már kialakult a baráti közösségünk azokból, akiket a leginkább érdekelt a színházcsinálás, a legtöbben azóta színészként is dolgoznak – például Feczesin Kristóf kollégám, akivel egy gimibe jártunk –, onnantól már jobban éreztem magam, megtaláltam a saját kis csapatomat.
Mikor volt az a pont, amikor már biztosan tudtad, hogy színésznő akarsz lenni?
Az utolsó évben, amikor el kellett dönteni, hogy merre tanuljak tovább, akkor már nagyon vágytam a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de kicsit úgy voltam vele: biztos nem vesznek fel. Ez a kishitűség annak ellenére dolgozott bennem, hogy sok drámás vizsgám volt a gimiben, amik nagyon jól sikerültek, de azt éreztem: van a személyiségemben valami, ami nem ez a tipikus színésznő alkat, és emiatt nem fognak felvenni.
Maximalista vagy?
Nagyon! Szigorú vagyok magammal szemben, és másokkal is.
A színművészeti egyetemen ki volt az osztályfőnököd?
Bagossy László osztályába jártam, és osztályvezetőnk volt még Pelsőczy Réka és Rába Roland.
A szakmai gyakorlatod Miskolcon végezted. Miért pont Miskolc?
A 4-5. évben nem volt sok tanóránk, akkor már főleg kint dolgoztunk. Budaörsön és Miskolcon voltam gyakorlaton, és láttam, hogy a miskolci színházban mennyire komoly munka folyik. Nagy színház, nagy társulattal, több játszóhellyel, és ez nekem nagyon tetszett. Kiss Csaba keresett meg – a színház akkori igazgatója –, aki tanárom volt az egyetemen, ő hívott ide. Az Egy csók és más semmi című operettben Manci volt az első szerepem Miskolcon. Ennek most lesz 10 éve.
Mit tudtál előzőleg a városról?
Olyan emlékem van, hogy középiskolás koromban a drámatagozaton jártunk itt Kilincs Fesztiválon, a Herman Ottó Gimnáziumban. Maga az iskola megmaradt bennem, de városnézésre, akkor nem volt időnk.
Mik voltak az első benyomások, amikor elkezdtél itt dolgozni és többet láttál a városból?
Nagyon szép a környezete, a Bükk, a Barlangfürdő. Próbáltam meglátogatni az itteni nevezetességeket, voltam a selyemréti strandon, Miskolctapolcán, a Csanyik-völgyben pedig a kollégáimmal jártunk.
Letelt a gyakorlati év. Hogyan lettél társulati tag?
Azzal, hogy itt töltöttem az ötödév nagy részét egyértelmű volt, hogy itt folytatom tovább diploma után. Az ötödév alatt volt a Pillantás a hídról, az Egy csók és más semmi és egy tantermi színházi előadásunk. Tavasszal, amikor diplomáztunk, már a Kivilágos kivirradtig című előadást próbáltuk. Nem volt kérdés a folytatás.
Inkább prózai szerepeket kaptál. Mi a helyzet a zenés darabokkal?
Volt egy-két zenés szerepem is: a Hegedűs a háztetőn, az Egy csók és más semmi, mesékben énekeltem, a Hamupipőkében és a Micimackóban. Nem a legjellemzőbb, de eleve már az egyetemen külön válik, hogy van kifejezetten zenés osztály, én viszont prózai osztályba jártam.
Nekem nagy élmény volt a Hegedűs a háztetőn, és örülnék, ha nagyobb átjárás lenne a műfajok között.
Az igaz, hogy egy komolyabb szoprán szerepet nem tudnék elénekelni, mert nincs olyan hangterjedelmem és nem olyan képzett a hangom, de azért jó lenne, ha valamilyen zenés darabban újra szerepelhetnék.
Az eddigi produkciók közül melyik állt igazán közel a szívedhez?
Nagyon szerettem tavaly A tatárok Magyarországban és A szálemiek című előadásokat, korábbi évadokból pedig például a Kivilágos kivirradtig, a „K”Ügy, a Hegedűs a háztetőn, a Tartuffe, A velencei kalmár, az Ünnep, a Hamupipőke nagyon kedvesek voltak a szívemnek.
Volt olyan szereped, ami nagy nehézséget okozott? Akár a szöveg, akár a karakter megformálása terén…
Ilyen volt A szálemiek, mert Abigail egy nagyon szélsőséges karakter. Érdekes élmény volt a Francia rúdugrás, ott Fagyi (Fandl Ferenc színész – a szerk.) feleségét játszottam, és annyira távolinak éreztem ezt a nagyon szigorú, beszólongató, kemény nőt, meg eleve a megromlott viszonyt egy papucsférjjel. Ezek a szerepek tudnak nehezek lenni, amik elsőre távolinak tűnnek a saját életemtől, a személyiségemtől.
Az üvegcipőn túl című előadásban egy örömlányt játszol…
Vicces, amikor megkérdezik, most mit játszom, és elmondom, hogy egy örömlányt. (nevet) Nem is ez a fő motívum ebben a szerepben, hanem a jó lelke; tényleg egy nagyon szerethető karakter.
Minden szerepben találok valamit, amivel tudok azonosulni, még A szálemiekben is, ami az egyik legszélsőségesebb karakter volt az eddigi szerepeim közül.
Abigail szeretetre vágyik és nehéz elfogadnia, hogy vissza van utasítva, mindenki átélt már hasonlót. Én abból indultam ki, hogy ez egy kislány, aki nincs tisztában a tettei következményeivel, csak szeretetre vágyik. Nem méri fel a következményeket, bedarálják az események és egyre kegyetlenebb dolgokat csinál.
Van szerepálmod?
Nincs. Inkább kollégákra tudok vágyni, hogy kivel lenne jó játszani, vagy rendezőkkel dolgozni.
Filmben is szerepeltél. Mit adott neked a filmezés?
Pédául az Aranyélet című sorozatban és a Kút című művészfilmben játszottam. Élmény volt, bár nagyon fárasztó tud lenni egy forgatás. Teljesen más az idő, mint a színházban. Van, amikor órákig tart, amíg egy jelenetet felvesznek, több kamerával és több szögből, az átállások között mindig várakozni kell. Legutóbb egy ismeretterjesztő filmet forgattam, az is érdekes munka volt. Jó új emberekkel találkozni és új helyzetekben kipróbálni magam.
A Vers mindenkinek sorozat elérhető már a Youtube-on, köztük azok a részek is, ahol te szavalsz. Van kedvenc költőd?
József Attila, mert megtekeri, megfacsarja az ember szívét. A beat-korszakot is szeretem, Jim Morrisonnak volt egy verseskötete, illetve Sylvia Plath költeményeit olvastam sokat. Ők egy furcsa világot képviselnek, de a felvételire is vittem tőlük verset. Egyébként a Vers mindenkinek sorozat még az egyetem vége felé volt, vagy közvetlenül a diploma után. Régebbi felvételek ezek, amik a tévében
mentek, viszont örülök, hogy felkerültek a Youtube-ra.
Zenélni tanultál? Valamilyen hangszeren játszani?
Igen. Gitároztam, klasszikus gitárt tanultam hat évig, most pedig a bohócdoktor munkám miatt megtanultam ukulelén játszani.
Hogyan kerültél a bohócdoktorokhoz?
Megláttam a Facebookon a hirdetést, aztán a színházi próbatáblán is ki volt függesztve. Valószínűleg Osi, Osváth Tibor kollégám tette ki, hogy felvételt hirdetnek a csapatba. Először ezzel is úgy voltam, hogy nem vagyok az a tipikus bohóc alkat, az a folyamatosan magamutogató, könnyed karakter, de nagy élményt adott a felvételi. Helyzetgyakorlatokat kellett csinálni, improvizálni. A felvételiztetők adtak feladatokat, nekem reagálnom kellett a környezetre.
Azon alapul az egész munka, hogy belépünk egy kórházi térbe és – annak alapján, hogy éppen milyen ingereket kapunk – elkezdünk improvizálni a bohócpartnerrel.
Elsősorban azt figyelték a felvételin, hogy mennyire tudok a váratlan dolgokra reagálni, valamilyen helyzetet, játékot kialakítani ezekből, és persze nézték az empátiát is. Amikor a munkánk során bemegyünk a kórterembe és megpróbáljuk a gyereket bevonni a mi világunkba, az igazi sikerélmény az, ha ő ebbe bekapcsolódik, és egy kis időre el tudja felejteni a kórházban töltött idő nehézségeit.
Könnyű bevonni őket?
Vannak gyerekek, akik azonnal partnerek és alig várják, hogy valami játékos dolog történjen velük, de van, aki nagyon meg van szeppenve. Sokszor járunk olyan pici gyereknél is, aki nem tud nagyon reagálni, éneklünk neki egy dalt ukulele kisérettel, és sokszor az anyuka sírja el magát, aztán megkönnyebbül és megköszöni a törődésünket. Csecsemőktől 18 éves korig foglalkozunk gyerekekkel és fiatalokkal, a legaktívabb közönség a 3-13 éves korosztály.
Tudsz rá készülni, hogy milyen korú gyerekekhez mentek?
Előtte a nővérektől kapunk néhány információt. Belépünk a kórterembe, és ami ott történik, arra reagálunk. Nincs előre megbeszélt dolog, teljesen improvizáció, ezért nehéz, de nagyon nagy ‘flow’ érzést ad, amikor jól működik. A két bohócfigura mindenféle problémába ütközik: nekimennek az ajtónak, mellékönyökölnek az asztalnak, lecsúsznak a székről, félreértenek valamit stb. Én már több mint 5 éve csinálom, és nagyon szeretem.
Mennyi energiát vesz ki belőled egy vizit?
Változó. Van, amikor nagyon feltölt. Nekünk az a célunk, hogy mi húzzuk be a gyereket a saját világunkba, és ne fordítva történjen. Minden vizit alkalmával erre törekszünk.
Mivel töltöd a szabadidődet?
Nagyon szeretek kirándulni, olvasni, színházba és moziba járni. Szeretek eljárni egy műhelybe kerámiázni. Ott lehet korongozni is, amit nagyjából már megtanultam. Van sok bögrém, vázám, szappantartóm, most éppen egy saját étkészlettel próbálkozom.
Lehet már tudni valamit a következő évadodról?
Két nagyszínpadi és egy Játékszínes bemutatóm lesz Miskolcon. Egy bohózat, egy dráma és egy – a megjelölése szerint – keserű komédia; három előadásban játszom majd jövőre.
Ha nem színésznő lennél, milyen foglalkozást tudnál magadnak elképzelni?
Nagyon érdekel a pszichológia, szoktam olvasni ilyen témájú könyveket. A kerámiázás is érdekel, de egyikről sem tudom elképzelni, hogy helyettesítené a színházat. Kiskoromtól fogva része az életemnek, én a színészetet hivatásomnak tartom.
Szerinted milyen a jó színház?
Ami hozzánk szól. A jó színház arról beszél, ami most körülöttünk van, ezért én a komolyabb hangvételű darabokat jobban preferálom, de természetesen nagy szükség van arra is, hogy feloldódjanak a nézők, kacagjanak, ezért kellenek a zenés darabok, vígjátékok. Nekem a társadalmi témák fontosak. Mindig akkor éreztem, hogy valami igazán jó dolog történik, amikor olyan dolgokról beszéltünk darabon keresztül, ami most érdekes, vagy formálhatja az emberek szemléletét, elgondolkodtatja őket viszonyrendszerekről, az élet dolgairól, és van nevelő jellege.
A humor mennyire fontos számodra?
Fontos, hogy tudjunk nevetni, akár magunkon is. Persze van, amikor nem megy annyira könnyen, de fontos a humor, a kellemes légkör. Ha megbántanak, akkor sem haragszom sokáig, nem vagyok haragtartó. Hamar megbocsátok, viszont nem felejtek! (nevet)
Borítókép: Prohászka Fanni vendégségben a Miskolci Színházbarátok Egyesületénél (Kelemen Judit fotója)
Az előadásfotókat Éder Vera, Gálos Mihály Samu készítette
